|
Ferencz Orsolya
American Doll Posse. Sony, 2007.
 Végre egy
régi-új Torit köszönthetünk ezen a lemezen: a média által nem túlzottan
felkarolt különc énekesnőnk most ötszörös alakban tért vissza. Ötszörös hurrá.
A munka egy nem túl eredeti, de alapos koncepciót dicsér, s ami a legfontosabb,
szépen végigvitt dalokat, hangszerelést, kedves szövegeket egyaránt.
Tehát, megjelenési sorrendben:
Isabel, Clyde, Pip, Santa és Tori az énekesnő szerint (aki egyébként a
produkciót, menedzselést, hangmérnöki munkát sem hagy másra, hacsak nem a
férjére) öt görög istennőt jelentenének, méghozzá így kifejezve a nőkben
legtöbbször elnyomott lélekrészek egyikét. Hmm. Görög istennők és amerikai baba
bosszúhadjárat? Ne, a 2001-es Strange
Little Girls más borítóval? Toritól már megszoktuk az ezotériára való
hajlandóságot, a szókimondást, a szerep/stílusváltogatást. És ez így van jól.
Mondja ő, elege van a lassan 15 éve beivódott „mad girl at the piano” képből – a
klasszikusok, és némi politika talán eltereli még a figyelmet erről, nem árt
a(z egyszerre ötféle) fresh look.
Persze nem azzal lopja be magát a
szívünkbe, hogy mindjárt az elején melegebb éghajlatra kívánja a ködös
Cornwallból Bush elnököt – sokan megtették ezt már. Yo Tori, köszönjük viszont
a kis balkáni hangulatot (a brit kritika is megköszöni) a Velvet Revolution című dalocskában. A szöveg itt zseniális,
nyugodtan mondhatjuk önmarcangolónak is a politikai tartalmat: „All the killers
of the children there’s
a new commandment/that your divine creator wants the velvet revolution”. Hiába
Amerika, hiába a vallás, metodista lelkész apuka, a történet egészen másról,
bársonyos szarkazmusról szól és a többszöri elvetélésekről. Valóban ennyire
elevenbe vágna ez a zene?
Hogyne, aki tényleg kiadta a
pénzt, meghallgathatja a Posse Bonus
címűt, „cause I like you… eat your creams, feed your hat.. you don’t bother to
lie down with pigs... go there’s a flower for your grave” Ennyit a túladagra
való várakozásról, jó étvágyat hozzá.
Nos, a hangzásról mindenekelőtt.
Könnyed, szinte hallani a főhajtást Zeppelinék, REM-ék, Queenék, Beatlesék
előtt (szakértők szerint a Stooges is szóba jön) – teljes rockkísérettel könnyű
nóták, Big Wheel, amelyet a MILF
szöveg miatt nem nagy lelkesedéssel nyomnak a csatornák, a kedvenc, depeches
kezdésű Bouncing off clouds, vagy a
csápolós Teenage Hustling. Szembetűnő
az örök rape-téma (a korai Me and the Gun)
Mr Bad Manre való letisztulása. Kiütő
a Fat Slut című szárazgitárra
metálosan énekelt önkritika: „I’m
sick of hearing it”. Ha jól fülel az ember, különféle vonósokat, wurlitzereket,
orgonákat, a Tori kedvenc Bösendorferét, szintetizátort hallani – ezeket nem
ritkán egyszerre szólaltatja meg a művésznő. A ritmusszekcióért a régóta bevált
Jon Evanst (basszus) és a dobos Matt Chamberlaint kell dicsérnünk.
Üdítő a Programmable Soda, fanyar kritika a kóláról, á lá chanson,
egyetértek, ami a Zerot illeti. Az autóba való nótákon kívül (Secret Spell, Body and Soul, You Can Bring
Your Dog) megemlítendő a Father’s Son,
nem kell megint Bushra gondolni rögtön, húzós a Beauty of Speed és az Almost
Rosey úgyszintén.
Amit legalább ötször lehet olvasni
a kritikákban, hogy bizony túl hosszúra sikeredett ez az album is megint (23
szám). Így van ez, ha az ember maga elé is magas mércét állít, éjjel-nappal „kreál”
az új albumra, és állítólag egészen hárpia módra viselkedik a legapróbb
felvételi kérdésekben is a házi stúdiójában, és tényleg jobban sikerül neki a
„zaccharinos” The Beekeepernél. (Attól valóban megijedtünk, conceptalbum,
kertecskék, méhecskék, giccs a javából, anno 2005.)
Most örüljünk, kellemes, igényes
énektechnika, mókázás a rockandroll kísérettel, ironikus odamondás – egy
eredeti Tori-egyveleg a javából. A valódi Toriphile így csak hátradől és
boldogan felsóhajt, alig várva a július 13-i estét a Sala Polivalentaban, és
mint szülinapi ajándékot köszöni meg ezt az alig kéthetes (május 1.) albumot.
 |
