|
Pál Kriszta
Nagyon jellemző, hogy az Euróvíziós Dalfesztivált zeneileg komolytalannak és
értékelhetetlennek tartja a magyar közvélemény (azaz szarnak), mégis évről évre
mélyen megsértődik mindenki azon az előre belátható tényen, hogy már megint nem
sikerült kitermelni egy nemzetközi szinten is elfogadható sztárt. Hát így ez nem is fog menni.
Pedig ez az igazság, a tavaly akkorát estünk pofára a kimondhatatlanul
elviselhetetlen, giccses, túlkoreografált, buta Nox-al, ahogy elő van írva.
Egyetlen jelöltünk, Bayer Friderika jutott el a negyedik helyezésig a
Dalfesztivál történetében, no de van-e még valaki magyar honban, aki ezt a
nevet ismeri? A sikertelenségre negatív tapasztalat elég van, mégsem jutott el
odáig e zeneileg nem túl produktív kis nemzet, hogy magába nézzen.
Egy nappal az Euróvíziós Dalfesztivál után mélyen belehajolunk a
posztrianoni traumánkba, inhalálunk belőle. Számolgatjuk, hogy hány kutya szerb
van szétszóródva Európa szerte, és hogyan sikerült ezeknek sunyi módon dobogóra
juttatni a Molitvat éneklő versenyzőt, illetve hogyan sikerült az (egyáltalán
nem méltánytalan) 9. helyre utasítani a mi Magdinkat.
Ha már ezt nem tartjuk igazán fairnek, akkor érdemes számot vetni azzal,
hogy Romániában egészen keménykötésű kis kampány alakult ki Rúzsa Magdiért
azzal a nyílt felszólítással, hogy mi, erdélyi magyarok a magyarországi
rajongókkal ellentétben, a szabályoknak megfelelően szavazhatunk rá. Hát mi ez, ha nem a trianoni direkt
haszon? Ez a kampány egyébként végtelenül nagylelkű, ne felejtsük el, hogy a
Megasztár erdélyi versenyzőjét, akit senki sem szólít azóta sem a mi Bíborkánknak,
azért alázták a sárga földig, mert székely tájszólással beszélt. (Magunk között
állapítsuk meg gyorsan, hogy ez tényleg ciki volt, pláne, ha azt is tudjuk,
hogy Bíborka félig-meddig profi, színi növendékként lett volna alkalma legalább
a beszédtechnikáját edzeni. No de hát a vaskos, levakarhatatlan felcsíki aura a vásárhelyi
színművészetit minősíti). Vajdaságinak lenni a magyarországi versenyben sikk
volt, erdélyinek lenni gáz. Ez a kis magyar belnackó, de elnézzük
nemzettestvéreinknek, mert Bíborka tényleg égően rossz formáját hozta.
Azt is érdemes számba venni, hogy a legnagyobb friss vendégmunkás hullámot
most Románia bocsátja ki, tehát ha mindenképpen etnobizniszt akarunk látni a
Dalesztivál mögött, akkor a román diaszpórával számolni kell(ene). A román
voksok azonban úgy tűnik az idén nem működtek, úgyhogy talán mégsem faji-nemzeti alapon dőlt el, hogy ki fia-borja lesz a győztes.
Lehetne osztani és szorozni, vendégmunkás, kisebbség-többség alapon,
hogy mér nem a Magdi, de hagyjuk már a rossebbe ezt a mellébeszélést.
Rúzsa Magdi egy hallatlanul erős hangú, jó torkú énekesnő, de még mindig nem
elég képzett, még mindig nem uralja teljesen a saját kapacitását. A dal, amit
kivitt erre a versenyre több volt, mint amatőr, és igazi hungaricumként nagyon
tahó módra volt angolra fordítva. Hiába a ragyogó hang, a mindent elsöprő
hangerő, ha mindez semmit, vagy nem túl sokat mondd.
Az kifejezetten üdvözlendő és merész húzás volt, hogy Rúzsa anti-showt vitt
a színpadra. (Ezzel talán jóvá lehet tenni a Nox baromkodásait.) De ha ennyire elmegyünk minimalistába, akkor az legyen
következetes. A mű-busz-tábla, a mű-bőrönddel igazán nem passzolt az igazi
Rúzsa Magdi igazi fehér atlétatrikójával. Azon azért még sokat kell agyalni,
hogy „csak a lány a hanggal" effektus működjön, a semmi a színpadon csak akkor van,
ha azt nagyon jól kitalálja valaki.
Ez egy elfuserált fellépés volt, egy elnagyolt
dallal, és egy még mindig éretlen személyiséggel. Lehet a mi Magdink még sztár,
de ennek most még nem jött el az ideje.
|