Foo Fighters: Echoes, Silence, Patience and Grace. RCA/Sony BMG, 2007.
The Hives: The Black and White Album. Interscope/Universal, 2007.
Rockzenekar kétféle van. Az egyik
halmazt azok bélelik ki, akik az új barázdákat szántják, a másikban pedig vígan
megvannak a már korábban kieszelt zsánerekkel, és csak az érdekli őket, hogy
minél jobb, kerekebb, szebb és hatásosabb dalokat írjanak. (Olykor persze e
második csoport renitensei is újszerű zenéket vajúdnak világra, de ez most
mellékszál). Mert a jó dal, vélik, örök. Ebben azért van valami: az amerikai
Foo Fighters és a svéd Hives pályafutása során például egyetlen eredeti hangot
sem játszott le, ám ettől még, a baromi jó számaik miatt, nagyon lehetett bírni
őket. Egészen mostanáig.
Nem sok kétség férhet hozzá, hogy a kilencvenes évek elején feltűnt alternatív hősnők közül az 1969-ben az angliai Somersetben született Polly Jean Harvey remegtette meg legkivált a rockvilágot. 1992-ben, belépője, a Dry megjelenésekor szó sem volt holmi ígéretekről: a huszonhárom éves Polly ekkor már kész egész volt, kinek hanyag, nyers, punkos számait minduntalan át- meg átjárta az a mágikus töltet, ami csakis a rendkívüli, unikális személyiségek munkáiban érzékelhető. Polly összetéveszthetetlen volt és eredeti, s ebbe még az sem kavart bele különösebben, hogy mind hangszíne, mind az intonációja kísértetiesen emlékeztetett Patti Smith, a hetvenes évek e csodás női ikonjának tónusára.
Az underground-alternatív státusból indult (Dunaújváros,
Kiscsillag kocsma), s mára ikonikus rockzenei szereplővé előlépett (PeCsa,
teltház) Quimby zenekar tavaly ünnepelte 15. születésnapját, melynek apropóján
többek között megjelent a Family tugedör
című kiadvány, mely egy közös, ízlésesen megtervezett papírdobozba helyezett,
önálló kis tasakokat kapott CD-t és DVD-t takar (plusz egy sugárlemez méretű és alakú, söralátét vastagságú karton kiegészítőt
egy fotóval és a köszönetlistvával).
Nagyon jellemző, hogy az Euróvíziós Dalfesztivált zeneileg komolytalannak és
értékelhetetlennek tartja a magyar közvélemény (azaz szarnak), mégis évről évre
mélyen megsértődik mindenki azon az előre belátható tényen, hogy már megint nem
sikerült kitermelni egy nemzetközi szinten is elfogadható sztárt. Hát így ez nem is fog menni.
Végre egy
régi-új Torit köszönthetünk ezen a lemezen: a média által nem túlzottan
felkarolt különc énekesnőnk most ötszörös alakban tért vissza. Ötszörös hurrá.
A munka egy nem túl eredeti, de alapos koncepciót dicsér, s ami a legfontosabb,
szépen végigvitt dalokat, hangszerelést, kedves szövegeket egyaránt.
2007 május 10-én, csütörtökön; 21.00 órától a Session Jazz Band és Nóra koncertezik a vásárhelyi Jazz-Blues Club-ban. A csapat repertoárja megtekinthető itt
Új
fesztivál kezdődik Bukarestben,
szépreményű koranyári nyitással, és azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy idővel
maga mögé utasítsa az immár klasszikusnak számító Hajógyári rendezvénysorozatot.
A Backpackers fesztiválra március 16-17-én kerül sor a Gödörben. Fellép többek között a Korai Öröm, az Alvin és a mókusok valamint a romániai TündérGround is.
Jókai Mórról szokás mondani, hogy többet írt, mint amennyit
egy emberélet alatt el lehet olvasni, és valahogy így van ez Ennio Morricone
hatalmas életművével is. Közel 500 filmhez és sorozathoz szerzett zenét, talán
világrekord-tartó is ezzel, de ha nem az, ekkora teljesítménnyel mindenképpen
kimagaslik az ismertebb filmzeneszerzők közül. Idén az Amerikai Filmakadémia
életmű-díjjal jutalmazta, ám ez semmiképpen sem kárpótolja, amiért hosszú,
majdnem fél évszázados karrierje alatt egyetlen Oscart sem kapott. Ezen a
frissen megjelent lemezen ismert zenészek róják le előtte tiszteletüket.
A volt szupermodell, akit egykor Mick Jagger
oldalán is láthattunk, sokak szívébe belopta magát négy évvel ezelőtti
debüt-albumával, a francia nyelvű Quelqu'un m'a dit-vel. Idén No
Promises címmel kiadta második lemezét, amely nemcsak abban különbözik elődjétől,
hogy angol nyelvű, hanem abban is, hogy a rajta található dalok egytől egyig
megzenésített versek.
Az emo-láz borzolja európa popvilágát (és nem csak). Az alapideológia a Tokio Hotel nevű tinizenekar köré szerveződik, sok sok érzelemből (emo am. emotion), vastag fekete szemfestékből, fekete szerelésből, gyakori sikertelen öngyilkossági kísérletből, és szembe lógó, idegesítő hajviseletből áll. A zenekar, amelynek a napokban jelenik meg Zimmer 483 címmel a második albuma, pont olyan idegesítő, mint az összes eddigi tinibanda (az áldott emlékezetű New Kids On The blockot hoznám fel példának). Mégis, a német értelmiség, vajh ki érti miért, előszeretettel emészti magát a Tokio Hotel jelenségen. Elke Buhrt szemlézzük a signandsight.com-ról.
Rockzenekar kétféle van. Az egyik
halmazt azok bélelik ki, akik az új barázdákat szántják, a másikban pedig vígan
megvannak a már korábban kieszelt zsánerekkel, és csak az érdekli őket, hogy
minél jobb, kerekebb, szebb és hatásosabb dalokat írjanak. (Olykor persze e
második csoport renitensei is újszerű zenéket vajúdnak világra, de ez most
mellékszál). Mert a jó dal, vélik, örök. Ebben azért van valami: az amerikai
Foo Fighters és a svéd Hives pályafutása során például egyetlen eredeti hangot
sem játszott le, ám ettől még, a baromi jó számaik miatt, nagyon lehetett bírni
őket. Egészen mostanáig.
Nem sok kétség férhet hozzá, hogy a kilencvenes évek elején feltűnt alternatív hősnők közül az 1969-ben az angliai Somersetben született Polly Jean Harvey remegtette meg legkivált a rockvilágot. 1992-ben, belépője, a Dry megjelenésekor szó sem volt holmi ígéretekről: a huszonhárom éves Polly ekkor már kész egész volt, kinek hanyag, nyers, punkos számait minduntalan át- meg átjárta az a mágikus töltet, ami csakis a rendkívüli, unikális személyiségek munkáiban érzékelhető. Polly összetéveszthetetlen volt és eredeti, s ebbe még az sem kavart bele különösebben, hogy mind hangszíne, mind az intonációja kísértetiesen emlékeztetett Patti Smith, a hetvenes évek e csodás női ikonjának tónusára.
Az underground-alternatív státusból indult (Dunaújváros,
Kiscsillag kocsma), s mára ikonikus rockzenei szereplővé előlépett (PeCsa,
teltház) Quimby zenekar tavaly ünnepelte 15. születésnapját, melynek apropóján
többek között megjelent a Family tugedör
című kiadvány, mely egy közös, ízlésesen megtervezett papírdobozba helyezett,
önálló kis tasakokat kapott CD-t és DVD-t takar (plusz egy sugárlemez méretű és alakú, söralátét vastagságú karton kiegészítőt
egy fotóval és a köszönetlistvával).
Nagyon jellemző, hogy az Euróvíziós Dalfesztivált zeneileg komolytalannak és
értékelhetetlennek tartja a magyar közvélemény (azaz szarnak), mégis évről évre
mélyen megsértődik mindenki azon az előre belátható tényen, hogy már megint nem
sikerült kitermelni egy nemzetközi szinten is elfogadható sztárt. Hát így ez nem is fog menni.
Végre egy
régi-új Torit köszönthetünk ezen a lemezen: a média által nem túlzottan
felkarolt különc énekesnőnk most ötszörös alakban tért vissza. Ötszörös hurrá.
A munka egy nem túl eredeti, de alapos koncepciót dicsér, s ami a legfontosabb,
szépen végigvitt dalokat, hangszerelést, kedves szövegeket egyaránt.
Új
fesztivál kezdődik Bukarestben,
szépreményű koranyári nyitással, és azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy idővel
maga mögé utasítsa az immár klasszikusnak számító Hajógyári rendezvénysorozatot.
A Backpackers fesztiválra március 16-17-én kerül sor a Gödörben. Fellép többek között a Korai Öröm, az Alvin és a mókusok valamint a romániai TündérGround is.
Jókai Mórról szokás mondani, hogy többet írt, mint amennyit
egy emberélet alatt el lehet olvasni, és valahogy így van ez Ennio Morricone
hatalmas életművével is. Közel 500 filmhez és sorozathoz szerzett zenét, talán
világrekord-tartó is ezzel, de ha nem az, ekkora teljesítménnyel mindenképpen
kimagaslik az ismertebb filmzeneszerzők közül. Idén az Amerikai Filmakadémia
életmű-díjjal jutalmazta, ám ez semmiképpen sem kárpótolja, amiért hosszú,
majdnem fél évszázados karrierje alatt egyetlen Oscart sem kapott. Ezen a
frissen megjelent lemezen ismert zenészek róják le előtte tiszteletüket.
A volt szupermodell, akit egykor Mick Jagger
oldalán is láthattunk, sokak szívébe belopta magát négy évvel ezelőtti
debüt-albumával, a francia nyelvű Quelqu'un m'a dit-vel. Idén No
Promises címmel kiadta második lemezét, amely nemcsak abban különbözik elődjétől,
hogy angol nyelvű, hanem abban is, hogy a rajta található dalok egytől egyig
megzenésített versek.
Az emo-láz borzolja európa popvilágát (és nem csak). Az alapideológia a Tokio Hotel nevű tinizenekar köré szerveződik, sok sok érzelemből (emo am. emotion), vastag fekete szemfestékből, fekete szerelésből, gyakori sikertelen öngyilkossági kísérletből, és szembe lógó, idegesítő hajviseletből áll. A zenekar, amelynek a napokban jelenik meg Zimmer 483 címmel a második albuma, pont olyan idegesítő, mint az összes eddigi tinibanda (az áldott emlékezetű New Kids On The blockot hoznám fel példának). Mégis, a 
