|
Boros Kinga
Idén 7000 néző volt kíváncsi a
Gyergyószentmiklóson megrendezett Romániai Kisebbségi Színházak Kollokviumán
bemutatott húsz előadásra. Csak az arányítás kedvéért: tavaly a POSZT huszonhat
versenyelőadásának 8600 fős közönsége volt.
A Kollokvium idei nézőszáma éppen ideálisnak
bizonyult: a fesztivál helyszínéül szolgáló Művelődési Ház színháztermében és a
Korona-teremben mindig teltház volt, és a szervezők addig rakták a székeket,
alkalmi ülőalkalmatosságokat, mígnem minden érdeklődő kényelmesen követhette
végig az előadást. A rendkívül kicsi szervezőcsapat gyorsasága és a
szolgálatkészsége nagy dicséretet érdemel. A tizenkét romániai kisebbségi
színházat és három kisebbségi nyelven tanuló, végzős színészosztályt
felvonultató kilencnapos rendezvényen ugyanis elkerülhetetlen a torlódás és az
időközbeni programváltozás. A változó időpontokról azonban minden reggel több
hirdetőtábla értesített, és a kolozsvári valamint a marosvásárhelyi színészhallgatók
arra is lehetőséget kaptak, hogy a betervezetthez képest eggyel több
vizsgaelőadásukat, illetve két egyéni műsort is bemutassanak. A Figura Stúdió
Színház fesztiválszervező erényeihez és a közönség érdeklődéséhez példásan
társult a helyi magánszféra támogatása, hiszen több díj anyagi fedezete is a
gyergyói vállalkozóknak köszönhetően teremtődött elő. Hiányérzetem személy
szerint csak olyankor támadt, amikor a fesztiválújság napi, szerkesztői
teendőinek végeztével éjszaka töksötétben, kátyúkat kerülgetve kellett
botorkálnom a Művelődési Ház körül. Joggal merül fel a kérdés, hogy miért nem
igyekszik a városvezetés hozzászépíteni a települést az országos jelentőségű
rendezvényhez?
 | | Boldog nyárfalevél - Pál-Ferenczi Gyöngyi |
A kétévente megrendezett Kollokvium egyik
ismérve, hogy a színházakra bízza, melyik előadásukat tartják reprezentatívnak.
A színházak maguk ajánlottak a 2006. áprilisa és 2007. áprilisa közt bemutatott
előadásaikból kettőt a versenyprogramba, ezekből választottak a szervezők
egyet-egyet. Az egyéves intervallum kissé szűk talán, hiszen nem minden színház
képes évente legalább egy olyan előadást létrehozni, amely saját városának
bérletesein túl egy rafináltabb fesztiválközönséget is érdekelhet. Bizonyára
más okból kifolyólag, de idén versenyen kívül lépett fel a sepsiszentgyörgyi
Tamási Áron Színház és a szatmári Harag György Társulat. A Boldog
nyárfalevél és a Márton partjelző fázik 2005-ben született
produkciók, utóbbi a tavalyi Interetnikai Fesztiválon is képviselte a szatmári
színházat. Kimaradásuk a versenyprogramból azért sajnálatos, mert ezek az
előadások a legjobb (férfi) színészi alakítás, a legjobb rendezés, legjobb
előadás kategóriában is könnyen átírhatták volna a díjazottak listáját.
A zsűri - Alina Mang és Iulia Popovici
színházkritikus, Kovács Levente rendező, egyetemi tanár, Kötő József
színháztörténész és Zsehránszky István színikritikus, az Etnikumközi
Kapcsolatok Hivatalának tanácsosa - által kiosztott hat díj és a médiapartnerek
illetve támogatók által felajánlott további hat díj kivétel nélkül magyar
társulathoz került. Az általam látott bukaresti Zsidó Színház és a szebeni
német tagozat valóban mélységesen alulmúlt minden várakozást.
 | | Az utolsó tangó - Maia Morgenstern |
A jó marketing-fogással nyitóelőadásnak tett Az
utolsó tangóban Maia Morgenstern volt a csali, aki fiával, Tudor Aaron
Istodorral lépett színre. Mario Diament darabja egy visszavonult díva és egy
fiatal riporter játszmájáról szól, ám a történet krimiként is könnyűnek
találtatik, Moshe Yassur rendezése pedig láthatóan nem is próbálkozott a lélek
mélységeinek feltárásával. Pontos jellem- és viszonyábrázolás nélkül viszont
szinte érthetetlen, mi zajlik le a két szereplő között. Morgenstern briliáns,
ám hideg technikával kompenzál, hangjának suttogástól hörgésig csúszkáltatása
hamar egyhangúvá lesz.
Az érthetetlenség vádját vonta magára a
szebeni Brunelda is. Marius Oltean rendezése Kafka első, halála után
kiadott regénye, Az elkallódott fiú (egy korábbi fordításban: Amerika)
néhány fejezetének felhasználásával készült, de az alapos dramatizálás igénye
nélkül. Ennek első jele, hogy az előadás címszerinti és tényleges főszereplője
nem egyezik, mi több, Brunelda nem tölt be olyan fontos szerepet a kafkai
főszereplő Karl Rossman színpadi életében, hogy az igazolná az előadás címét.
Meglehetősen zagyva történetet kapunk egy pincérfiú megpróbáltatásairól,
motiválatlansággal és szájbarágással teletűzdelve. Axel Moustache próbál ugyan
némi fájdalmat előadni válaszként arra, hogy Rossmant átverik azok, akiket
barátainak hitt, maga a barátság viszont nem születik meg a színpadon. De
legfőképp Brunelda varázsa és az annak köszönhető szürreális hangulat hiányzik,
amelyről a műsorfüzet ír. E két, az első napra időzített előadás után
nyilvánvaló volt, hogy a díjak magyar társulatokhoz mennek.
 | | Katonák, katonák |
Első harmadában esélyesnek mutatkozott a
Tomcsa Sándor Színház Katonák, katonák című produkciója. Pinczés István
rendezésében az udvarhelyiek előadása úgy kezdődik, mint egy Három nővér-parafrázis:
három nő vendégséget várva asztalt terít, s a színésznők összesűrítve tálalják
a család körüli teljes viszonyhálót. Ácsék és falubeli barátaik vacsora
idilljére rátelepszik a Tizedes és két embere, akárcsak az Őrnagy Tótékra. A
katonák viselkedéséből fakadó várakozás az örkényi áthallás nélkül is
meghatározza Zalán Tibor darabját: számítunk - jelképesen - az acélvágó három
döndülésére. Ám a megtorlás elmarad. Pinczés rendezése nem elégszik meg a
befejezés keserű tehetetlenségével. Sokkolni szeretné a nézőt, és az erőszak
naturalista ábrázolásával próbálkozik. A nézőtéri ültetők helyére is katonákat
állít, a közönség soraiból szólítja ki a soron következő áldozatot, nyílt
színen lőnek, szúrnak, feszítenek keresztre. A néző persze közel sem olyan
naiv, mint az alkotók hiszik. Elidegenedni az előadás világától annál is
könnyebb, mivel térhasználatban és a színészi erők beosztásában is
következetlen a rendezés. Az első jelenetben elénk rakják a megterített
asztalt: mi is Ácsék vendégei vagyunk, majd a katonák ránk is úgy ordítanak,
mintha a darab cselekményének realitásában léteznénk. A második felvonás
helyszíne egy templom, amelyben a Művelődési Ház nagytermének nézőtere
jelképezi a padsorokat, a rivaldán van az oltárasztal, és így értelemszerűen
mi, a stúdióvá berendezett színpad hátsó falánál ülők foglaljuk el az oltár
helyét - anélkül, hogy ez a pozíció valamiképpen is tudatossá válna az előadás
térszervezésében. Zalán darabjában Ács Mihály a kulcsfigura, akit a megszálló
katonák meg akarnak törni. Az udvarhelyi előadásban nagyobb hangsúlyt kap
Mariska, a feleség belső küzdelme, hogy feláldozza becsületét és önbecsülését családja
épségéért. László Kata játékenergiájával, elevenségével tűnik ki. Az előadás
második egysége, amelyben Mariska nem szerepel, sokkal kevésbé érdekfeszítő,
mint az első és a harmadik, amelyet egyértelműen László Kata jelenléte dominál.
 | | Egy Igenért vagy egy Nemért - Hatházi András |
Yasmina Reza világsikernek örvendő Művészet
című darabjára emlékeztet a KÁMSZ által bemutatott Nathalie Sarraute-mű, az
Egy Igenért vagy egy Nemért. Sarraute darabjának középpontjában is egy
barátság áll, és azok a semmiségek, amelyek óriási jelentőséget nyerhetnek két
ember viszonyában. Jelen esetben egy hangsúly, amely a dicséretnek induló
félmondatot iróniával húzza át, szakítópróba elé állítva két barátot. Az F1 és
F2 vitájának hátteret teremtő történet hiánya kevésbé zavaró, mint az, hogy a
szóharcnak színpadilag nincs tétje. Patrick Le Mauff rendezése egyformán
kevés eszközt biztosít Dimény Áronnak és Hatházi Andrásnak, akik tétlenül
lebegnek a mesterségesen gerjesztett, vérszegény szituációban, és néha
belekapaszkodnak egy-egy színészi panelbe, előkapnak egy korábbi szerepeikből
már ismert arckifejezést, gesztust, elárulva így a tehetetlenséget, amellyel
színészként e szerepekben küzdenek. Hatházi és Dimény. Egyaránt kiváló
színészek. Kérdés, a Kollokviumon mi hozott egyiküknek alakítási díjat.
 | | Rókajáték - Salat Lehet, Barabás Árpád |
Béres László a zsűri által a fesztivál
legjobbjának talált Volpone-rendezése beemelte az előadás címébe a játék
szót - Rókajáték. Ben Jonson szatíráját az általános gazemberségről, a
családi köteléket nem ismerő kapzsiságról ma talán nem is lehet
társadalombírálatként játszani, mondanivalója olyannyira evidens. A Figura
színészei ezért sarkosan, egyoldalúan ábrázolt karaktereket visznek színre,
eltartva maguktól a figurát. Remek Corvinót formál például Antal D. Csaba, a
röhejes kicsinyességtől, a végtelenül megalázkodó benyaláson át az ijesztő
könyörtelenségig a szerep több különböző színét mutatva meg. Persze a játék
elsősorban Volponére és Moscára vonatkozik, akik a gyergyói előadásban a játék
kedvéért verik át a díszes, pénzéhes társaságot. A rendezés, Salat Lehel és
Barabás Árpád alakítása nem teremt más kontextust a kettejük által megrendezett
cselnek, mint azt a (kár)örömöt, amelyet a nyertes érez, ha sikerül kijátszania
ellenfelét. Magától értetődik, hogy a játszmában nem lehet cinkostárs: amikor
csak ketten maradnak, Mosca Volponét is móresre tanítja. Ha elfogadjuk, hogy a
játék dinamikája írja elő a szereplők funkcióját az előadásban, Ungvári Zrínyi
Ildikó dramaturgiai munkája után maradt még három szereplő, akik csak
érintőlegesen kapcsolódnak a főszálhoz: Sir Politicus Volna és Peregrina,
valamint egy Jonsontól független jövevény-szereplő, a Sors. Utóbbi Árus Péter
alakításában kedves, szelíd arcú zenebohóc, ám ebben az előadásban teljesen
felesleges, az utóbbi években hazai színpadon is túl sokszor látott rendezői
közhely.
 | | Yvonne, burgundi hercegnő - Nagy Dorottya |
Nagy Dorottya díjazása az Yvonne szerepében
nyújtott alakításért olyan magától értetődő volt az idei Kollokviumon, mint
Bicskei Zsuzsannáé két évvel ezelőtt a Médeia címszerepéért. Mindkét
esetben színész és szerep méltó találkozásának lehettünk tanúi. A Mihai Măniuţiu rendezte
Médeiát és az Alexandre Colpacci rendezte Yvonne, burgundi hercegnőt
rokonítja, hogy mindkét címszereplőtől a szerepépítés nem-folyamatszerű módját
igényli. Yvonne nem jellem, hanem metafora. Őszinteség-katalizátor: őt nézve
mindenkinek a saját gyarlósága, bűne jut eszébe, ezért az elpusztítása profán
megváltástörténet - halálával elhallgat a kínzó lelkiismeret, újra élhetővé
válik az élet, visszanyerik érvényüket az udvari látszatok. Ehhez Yvonne
alakítójának leginkább semmilyenné kell válnia. Colpacci minden vampságot kiírt
Nagy Dorottyából, aki úgy tud visszataszító, szerencsétlen, együgyű, apatikus
Mutyuli lenni, hogy az élet-idegennek hat (nem pedig fogyatékosságnak!), nem
késztet sem szánakozásra, sem utálatra, azaz, ahogy a darab szereplőiből, úgy
belőlünk, nézőkből sem hív elő emberi érzéseket. A színésznő enyhén oldalra
dönti törzsét, kissé biceg, csoszog, egyik vállát leejti, lógatja a karját,
összegörbülnek ujjai, ferdén tartja a fejét, kifejezéstelenül néz. Ha eltorzul arca,
és meggyűlik a könnye, akkor sem közvetít érzést. Yvonne ijesztő, mert nem
lehet megérteni, mi zajlik az üres arc mögött, nem lehet kiszámítani az
érzéseit, gondolatait, és nem lehet kijelölni a helyét az udvar
hierarchiájában. Nagy Dorottya egyenletes alakítását egyenetlen társulati munka
veszi körül. Az udvarhölgyek - Csíki Hajnal, Moldován Orsolya - veszett
ragadozóként nyilvánulnak meg, Ignác király és Margit királyné csak Kárp György
és Farkas Ibolya jól ismert harsány játékmódját kapják kölcsön. És ha Margit
királyné ijedelme a lelepleződéstől pont olyan mesterkélt és felszínes, mint
amilyen megkonstruált a királyné-imidzs, akkor épp az a momentum hiányzik,
amely Yvonne meggyilkolásához vezet: az őszinteség kibuggyanásának groteszk
jelenete. Dobre Kóthay Judit jelmezei - beleértve minden textil- és smink alapú
öltöztető eszközt, ami egy figurát vizuálisan megalkot - sokat segítenek az
Yvonne-t likvidáló közeg, az udvar megteremtésében, a díszlet viszont kevesebb
örömmel szolgál. A szalagfüggönyökkel határolt, arénaszerű tér viszonyokat
hivatott jelezni: Fülöp herceg cirkuszi állatként futtatja körbe Yvonne-t, az
udvarhölgyek hallgatóznak, gúnyosan vihognak a bárhol szétnyitható falak
mögött, a bejárat mintha egy nagy hal szája, vagy rejtélyes légáram volna,
hátraszippantja a kilépőket, megtaszítja a belépőket. Koncepciót rombol ebben a
térben minden, ami konkrét helyszínt jelöl, ami rögzített jelentésű. A padlóra
festett csillagjegyek nem gazdagítják a horoszkóp-olvasás jelenetét, és a
későbbiekben is tolakodóan ott ragadnak a színen. Yvonne lakosztályát
árnyjátékkal jelenítik meg a nézői balon, felszámolva a szalagfüggönyön kívüli
tér korábbi titokzatosságát.
Az idei Kollokvium nem halmozott el jobbnál
jobb versenyelőadásokkal. A szemle, nem pedig best of jellegű rendezvények
esetében ez mindig benne van a pakliban, ez az ára annak, ha tudni szeretnénk,
melyik színház milyen előadása által érzi igazán képviseltetve magát.
Tanulságos pillanat, amikor megmutatkozik a színházak igazi arca.
Fotó: Molnár Cs. Attila
E sorok szerzője a Kollibacilus című
fesztiválújság szerkesztőjeként lehetett jelen idén a Kollokviumon. Ezúton
szeretném megköszönni azoknak a marosvásárhelyi és kolozsvári
teatrológus-hallgatóknak - Adorján Beátának, Bács Ildikónak, Bonczidai Évának,
Iodi Renátának, Kádár-Dombi Katalinnak, Márton Imolának, Schmidt Krisztinának,
Vargyas Mártának és Toth Rékának - a munkáját, akik vállalták, hogy a
Kollibacilus szerzői legyenek. Az ők és szerkesztőtársaim, Zsigmond Andrea és
Ungvári Zrínyi Ildikó nevében is köszönöm a Gyergyói Kisújság munkatársai,
Balázs Katalin, Baricz Tamás Imola és Antal Zsolt türelmét és hozzáértését,
amely nélkül a Kollibacilus hamar kipusztult volna...
 |
