|
Bálint Ildikó
A marosvásárhelyi Yvonne, burgundi hercegnő
szereplői panoptikumban kiállított cirkuszi szereplőkhöz, vagy szedett-vedett
színésztrupphoz hasonlítanak leginkább. Az erős smink maszkként tapad az
arcokhoz, nehéz rajta áttörni szónak, mozdulatnak. Pontosnak, mértéktartónak
kell lenni, hogy sikerüljön.
 | | Yvonne, burgundi hercegnő - Kárp György, Szélyes Ferenc, Farkas Ibolya |
Ignác király (Kárp György) arany
műszempillákkal, a királyné (Farkas Ibolya) bíborban-bársonyban, felékesítve,
koszorúzva, Fülöp herceg (Bányai Kelemen Barna) skót királyi díszben, Ciprián
(Sebestyén Aba) fekete garabonciás bőr mezben, Cirill (Ördög Miklós Levente) az
udvaroncok fehér zsabós egyen-szerelésében díszeleg. A Kamarás (Szélyes Ferenc)
vérbeli Polonius, Innocent (Bokor Barna) egzotikus fejdísszel, gyöngyházszínű
kaftánban perzsa hercegre hasonlít leginkább. Az egyik udvarhölgy (Csíki
Hajnal) még éhes, a másik (Moldován Orsolya) már kiégett szajha, Iza (Szabadi
Nóra) szőke tucat-nő, majd Yvonne imitátor. Yvonne nevelőnénikéi (Biluska
Annamária, Mende Gaby) Beckett drámák szereplőire emlékeztetnek. A társasághoz
tartozik még egy kalmárlelkű koldus (Kovács Botond) is, aki a történet végére
pénzes mágnássá zsírosodik.
Stílusegységnek nyoma sincs, csak a történelem
egy-egy korszakából ezt-azt elcsenő eklektikának. A tarka-barka kavalkádban
Yvonne (Nagy Dorottya) puritán, mez-telen egyszerűsége maga a provokáció. Az
ehhez társuló másság - mozgásbeli korlátozottság, és ebben a rendezői
értelmezésben némaság - pedig egyenesen idegesítő.
Colpacci értelmezésében Yvonne, bár történetbe
lépésének pillanatáig elrejtettségben él, minden tökéletlenségével együtt
paradox módon tökéletesen eligazodik ebben a kifestett, álságos világban.
Kúszik, mászik, ásítozik - egyszóval csendben vegetál a növények egyszerű
bájával. Ellentétben a kissé bátortalanul belépő udvartartással, akik szinte
teljesen „elfelejtették" mit és hogyan kell tenniük, és alig ismerik ki magukat
az etikett szabályjátékában. Amikor kezdéskor a kancellár-trombitás (Tollas
Gábor) érctelenül kiprésel magából egy repedt fazéknyi kürtszót, a díszes
bejáraton át csak egy kétségbeesett lakáj esik be. Az udvartartás a hátsó
bejáraton, a nézőtéren át hosszas toporgás után esetlenül lopja be magát.
Colpacci értelmezésében a tér - számomra értelmezhetetlen következetlenséggel -
amőbaként viselkedik: beszippantja magába a szereplőket, amit azok - ha nem
felejtik el - szélsőséges gesztusokkal lereagálnak. Mintha egy nem létező,
szabadbeesés-elmélet ellen harcolnának kézzel-lábbal.
 | | Yvonne, burgundi hercegnő - Mende Gaby, Biluska Annamária |
Yvonne-t sziámi ikerpárra emlékeztető nevelői
hozzák be. Azonos színű és formájú fehér parókát, napszemüveget viselnek, és
közösen osztozkodnak a gyász-lila színű selyemruhán. Ennek a terebélyes
selyemzuhatagnak a redői közül, az öregasszonyok torzszülöttjeként szorul ki, préselődik
a világba Yvonne. Sokáig bogárként tapad a földhöz, csak lassan kel lábra,
indul el az ismerősen ismeretlen világban.
A cirkuszi porondra emlékeztető arénaszínpad
szinte kínálja annak lehetőségét, hogy Yvonne-t, mint Büchner figuráját,
Woyczeket, kísérleti, idomítható állatként kezeljék. A herceg kezdetben jó kis
játékállatot lát benne. Yvonne körbejár, Yvonne irányt változtat, Yvonne tüzes
karikán ugrik át. A játék mindaddig érdekes, míg Yvonne nem vét a szabályok
ellen, pontosabban, amíg szembe nem néz idomárjával.
 | | Yvonne, burgundi hercegnő - Nagy Dorottya |
Mondják, hogy Yvonne ziccer-szerep, nem lehet
elrontani. Nagy Dorottya Yvonne-ja fegyelmezett, látszólag eszköztelen, de
nagyon következetesen és pontosan felépített. Pedig csak jár, szalad, néz,
ásít, nyújtózkodik, engedelmeskedik, vagy szomorúságával védekezik, ellenkezik.
Némaságra „ítélve", nemtelenséget hordozó vászon mezben, rövidre csonkított
hajjal sikerül minden szentimentális klisén túllépnie. Nem sajnálatra méltó
csúnya lány, csak egy ide-oda dobálható, csavarható bizarr test, akiről egészen
véletlenül kiderül, hogy nemcsak biológiája, de zavaró érzései is vannak. Fehér
arcú, szomorú és bölcs bohóc.
Kétségtelenül nehezebb a karikatúra-báb
figurákat egyéníteni, főleg egy ennyire szövegközpontú, bölcseleti
fejtegetésekkel telített szöveg tolmácsolásakor. Sokszor túlpörgetett lazzik
próbálják „élvezhetővé" tenni az olykor túlfilozofált, ideologizált szöveget,
melyet, mi tagadás, kevés rendezői utasítással látott el a szerző, ezért
rendezői továbbgondolásra, kiegészítésre szorul. Néha alátámasztja, erősíti a
játékot a zene, ami a román rendezői iskola hagyományaihoz híven eklektikus,
mindig a hangulat, a helyzet alárendeltje. A kezdéskor egy elfelejtett Pink
Floyd dal szól hosszasan, majd különböző free-jazz szólamok filmzeneként telítik
a csendet, vagy a hosszú szóáradatokat.
A történet epizódjai a lakáj ismételt
megjelenésével kapcsolódnak össze. Ezeknek a gegeknek a bája végtelen
banalitásukban rejlik, és a valaki 'rossz helyen, rossz időben tesz valamit'
séma szerint működnek. Henn János kisember figurája nevetségesen túlbuzgó, aki
néha nemcsak vesztese, de irányítója, vagy éppen leleplezője, megfejtője is
kíván lenni a történéseknek.
 
A kevesebb több elvének követése sokat
javítana néhány színészi alakítás minőségén, és valószínűleg a darab
drámaiságán is. Úgy valóban rituális gyilkossággá tudna nőni az utolsó vacsora
jelenete, amelyben a szereplők felnyitják a porond köré helyezett ládákat,
ünneplőbe öltöznek, majd visszazárják őket, és ellenségesen körülállják a
krinolinba beszorított, bepréselt, ruháitól megfosztott Yvonne-t. A gyilkosság
megtörténtekor mindenki távozik, a lakáj pedig feltörölné a földet, ha Yvonne
meztelen testének zavaró jelenléte nem késztetné látványos fejtörésre.
Pedig tragi-komédia után is jó, ha néma a csend.
Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós
Társulata
Witold Gombrowicz: Yvonne, burgundi
hercegnő
Rendező: Alexandre Colpacci
Díszlet-, jelmeztervező: Dobre-Kóthay Judit
Fotók: Molnár Cs. Attila
 |
