Tartalom:

• Bács Ildikó: A test történetei
• Interjú Czintos József színésszel, a Harag György Társulat igazgatójával: Ha nincs pásztor, szétszéled a nyáj
• Beszélgetés Hatházi Andrással: A bábok nem pofáznak vissza
• Beszélgetés Nagy Dorottya színésznővel: Nehéz játszani a semmit. De megéri
• Adorján Beáta: Vad szenvedély és arosztokrata sznobság (Friedrich Schiller: Ármány és szerelem)
• Schmidt Krisztina: Szó-világ (Nathalie Sarraute: Egy Igenért vagy egy Nemért)
• Márton Imola: Fiktív kép egy fiktív barátságról (Nathalie Sarraute: Egy Igenért vagy egy Nemért) 
• Toth Réka: Emlékek fogságában (Hamvai Kornél: Márton partjelző fázik)
• Toth Réka: Ha megszólal a lelkiismeret (Witold Gombrowicz: Yvonne, burgundi hercegnő)
• Iodi Renata: A néző mint oltáriszentség (Zalán Tibor: Katonák, katonák)
• Bonczidai Éva: Az elrejtett címszereplő

Bács Ildikó

A test történetei

Fieroiu workshop

A műhelymunka minden reggel meditatív gyakorlatokkal kezdődik. Nagyon fontos odafigyelni a légzésre, mely befolyásolja a testben végbemenő mozgásokat. Ezeket nem szabad megpróbálnunk irányítani: hagyni kell testünket, hogy ő döntsön. A légzés célja a levegő kipréselése a testből. Éreznünk kell testünk teljes súlyát, miközben belső szükségleteinkre válaszol. A bemelegitőnél mindvégig fontos, hogy relaxált maradjon a test.

A további gyakorlatok során elkerülhetetlen az egymásrafigyelés, a nyitottság, partnerünk élményeinek megismerésére. Időt kell hagyni a mozgást végző félnek, hogy megtalálhassa testében az értelmet. Minden megtett mozgásnak meg kell találnunk a tartalmát. Keressük, hogy partnerünket olyan helyre vigyük, ahol még soha nem volt, hogy olyan történetet fedezzen fel magában, amelyről soha nem tudott. Mindezt érintéssel és mozgással. Ha partneremet energiával érintem meg, energiával válaszol; ha gyöngéden, akkor gyöngéden kell válaszolnia. A gyakorlatok célja fölfedezni a logikus testet. Egy test akkor szép, ha egyértelmű.

Fieroiu a gyakorlatokat Leonardo da Vinci és Kandinszkij művészetéhez hasonlitja. Más stílus, más koncepció, más formavilág, de építkezési formájuk rokon. Kandinszkij kívülről indít és befele halad, nála a test különböző formákat ölthet, különböző tartalmakat nyer. Da Vinci belülről kifele épitkezik, de az út hasonló. A partneremtől érkező impulzust arra használom fel, hogy fölfedezzek valamit magamból. Mozgásainknak formát és tartalmat kell adnunk. Jó ha van egy formám, de ha nincs tartalmam, hiába teszek mindent.

Egy másik gyakorlat az energiai összekapcsolodás. Testünk különböző pozíciókat ölthet, de álló pozícióban végezzük a mozgásokat. Nagyon fontos, hogy ne induljak el, amíg impulzust nem kapok. Az energiának keringenie kell a két partner között. Ha megállítjuk a levegő áramlását testünkben, megszakítjuk a mozgó energiát. Éreznünk kell az energia körforgását, melynek testünkben kell maradnia, és nem szabad megszakadnia. A kar csak akkor lehet kinyújtva, ha impulzust adok. Amikor ez megtörténik, testem megváltoztatja formáját.

A következő gyakorlat mozgásleolvasáson alapszik. Az egyik parter helyet változtat a térben, a másik leolvassa mozgását, és kíséri őt kezét partnere vállán tartva. Ezáltal szerepcsere történik a partnerek között, a mozgást kezdeményező fél tapasztalat-mezőt teremt társának. Kialakul egy ritmus, mely szükségelteti a felkészültséget a partner reakcióira. Amikor társam mozgásait leolvasom, közeledek szelleméhez, karjaim és testem szenzorrá változnak, mely által felfedezem a mellettem levő mozgásait. Törekedni kell a mozgások elsajátítására azért, hogy ugyanolyan módon tudjunk válaszolni rájuk.

A továbbiakban egyensúlyi pontot kell találni a társam teste és az én testem között. A test súlyközpontjának mindkét fél esetében a másik személyre kell nehezednie. Az izomzatnak nem szabad megfeszülnie, partnerem testét fokozatosan kell megéreznem. Előbb egy kicsit a bőrét, majd egy erősebb nyomással a bőre alatti zsiradékot, aztán a húsát, végül a csontjait. A kontaktus nagyon mély. Fontos megbízni egymásban. Ha ez nincs, társad megérzi, és bizalmatlanságoddal megsérted őt.

Testünknek van egy története, amelyet nem ismerünk. Célunk megismerni ezt. Abban a pillanatban, amikor megtaláljuk a jelentését, abbahagyjuk a mozgást. Ez a gyakorlat kizárja az esztétikumot, nem számít testünk „balettja". Fölfedezek bizonyos értelmeket, a mozgást pedig le kell egyszerűsítenem a lényeges dolgokra. Testünknek rengeteg értelme van. Célunk: a gyakorlat végén egy csomó olyan képünk legyen, amelyek mindenki számára jelentenek valamit.

Ha nincs pásztor, szétszéled a nyáj

Interjú Czintos József színésszel, a Harag György Társulat igazgatójával

Iodi Renáta

Czintos József

Igen friss még az én igazgatóságom, de mondhatom, hogy igazán jól érzem magamat. Nem mintha nagyon akartam volna ebbe a pozícióba kerülni, és nem is szándékozom nagyon sokáig elfoglalni ezt a helyet. Fiatalon én is láttam, hogyan gondolkodnak az idősebbek, és tudom mire képes egy fiatal, tehetséges, bátor, művészetkedvelő ember, aki ért a szakmájához. Olyan embert szeretnék találni, aki mer cselekedni. A fiatalság tüze néha meggondolatlan lépésekhez vezethet, de akár zseniális megoldásokra is képes lehet. Az idős ember megfontoltsága pedig nem feltétlen visz előre. Úgy gondolom, egy igazgatónak az a dolga, hogy összetartsa a társulatát, és ismerve a helyzetet kiválassza a megfelő darabokat a repertoárba.

Gondolt-e arra, hogy állandó rendezőt szerződtessen, aki egységesítheti a társulat arculatát?

Az utóbbi években az alkalmazott rendezőnk gyermeknevelési szabadságon volt, így vendégrendezőkkel dolgoztunk, ami azzal jár, hogy ahány rendező, annyi vélemény és annyi féle előadás. A társulatnak sem tesz jót, mert ha nincs pásztor, szétszélled a nyáj. Keresem a rendezőt, aki megfelelne a társulatunknak. Ezért alkalmaztam január elsejétől Csurulya Csongort. Már kétszer rendezett nálunk, és lassan kezd összeszokni a társulattal és a társulat vele.

Lesz-e új színésze a következő évadtól a Harag György Társulatnak?

Erről még nem tudok nyilatkozni, mert még nem állt módomban megtekinteni a végzős diákok előadásait. De azt kijelentem, hogy a szatmári színháznak szüksége lenne egy fiatal párra, azaz egy fiatal színésznőre és egy fiatal színészre. Egy nőre, aki a férfi közönséget vonzaná, és egy fiatal férfi színészre, aki viszont a női nézőket vonzaná.

A bábok nem pofáznak vissza

Beszélgetés Hatházi Andrással

Bonczidai Éva

Hatházi András

- Az írás régebbi, mint a színészet. Mindigis író akartam lenni, három évesen meg katolikus pap, aztán sok mindenen át, nyilván, orvos is. Igazából verssel kezdődött. Már elemista koromban elkezdtem kicsi, hülye rigmusokat fabrikálni. A színház jóval később került be az életembe, tizenkettedikes voltam talán, amikor először felötlött bennem, aztán Kolozsváron, amikor még matekszakon voltam, az első félévi vizsgák után azt mondtam, kész, ebből ennyi, köszönöm szépen.

-Játszaná szívesen valamelyik szereplőjét?

- Nem, semmiképpen nem vállalnám.

- Ön ír gyermek- és/vagy bábszínházi darabokat is. A gyermekdarabok általában a felnőttek világát mutatják meg játékosan, tréfásan, tanulságosan a gyerekeknek. Az Ön darabjai ebből a szempontból inkább „szülődaraboknak" tekinthetőek, a gyerekek világát mutatják meg a szülőknek.

- Lehet, hogy így van, bár nem volt bennem ez az írói szándék. Én mindenképp nagyon sokat tanultam a gyerekeimtől. Először csak Rebi és Soma volt, ma már van a hat hónapos Tamás fiunk is. Magát a játékot, a játékosságot is egészen másképp látom, amióta ők vannak, sokkal felelősségteljesebb és komolyabb dolognak, mint amilyennek azelőtt hittem.

- A szülői lelkiismeret-furdalás néhol hangsúlyozottan, néhol csak sejtetve, de kifejezésre jut a darabjaiban. Például Az Álomfestőben az édesapa este fáradtan hazatér, a gyerekek már lefeküdtek, gyakorlatilag nem is találkoznak.

-Igen, ez a saját fájdalmam. Amikor írni kezdtem, sokkal súlyosabb volt az első jelenet, aztán inkább az álommanókat helyeztem előtérbe, különben sorstragédia lett volna a darabból. Persze szomorúság van benne így is.

- A darabok szereplőlistáján is fel vannak tüntetve a bábok? Miből fakad a hozzájuk való vonzódás?

- A bábszínházzal való kapcsolatom feleségem, Palocsay Kisó Kata révén született meg. Ő bábszínészként kezdte. Én is dolgoztam a kolozsvári Puck Bábszínházban, mielőtt Vásárhelyen megrendeztem volna Az Álomfestőt. Imádom a bábszínházat.

- Úgy véli, van, amit bábbal sokkal kifejezőbben lehet megmutatni?

- Biztos vagyok benne. Rendezőként amúgy is szeretem a bábokat, mert nem pofáznak vissza.

Nehéz játszani a semmit. De megéri

Beszélgetés Nagy Dorottya színésznővel

Kádár-Dombi Katalin

Nagy Dorottya

- Nagyon nehezen. Már az első próbán tudtam, hogy nem fogok mondani semmit. Azt a kevés szót, amelyet Yvonne a darabban mond, mind kihúztuk. Nagyon féltem, mert nem igazán játsztam még olyan főszerepet, amelyben nem kell beszélni, izgultam, hogy mit fogok kezdeni vele. Ez a legnagyobb nehézség: amikor a színész nem beszél, teljesen más dolgok kerülnek előtérbe, és teljesen más odafigyelést igényel a játék. Folyamatosan, nagyon lassan és nagyon nehen alakultam. Alexandre Colpacci annyit tudott Yvonne-ról, hogy nagyon tiszta lesz. Én meg attól féltem, nehogy egy debil gyereket kelljen játszanom. A próbafolyamat kezdetén még hülyültem, de a rendező nagyon szépen rávezetett, hogy Yvonne egy üres valami, amit mások töltenek meg. Az egyszerűséget nehéz megvalósítani, de ugyanakkor kihívás is. Nehéz volt játszani a „semmit".

- Amikor játszol, teljesen kikapcsolódik a valóság, és a lelked legmélyéig apatikus Mutyulivá válsz, vagy óriási figyelem és fegyelem szükséges ahhoz, hogy tartani tudd ezt az állapotot?

- Igen, ez érdekes, mert általában a színész építkezik, rápakol, állandóan tesz, tesz és csak tesz. Mindig ki kellett vennem magamból valamit, ki kellett üresednem. Olyan ez, mintha meditáció volna. Teljesen másképp kellett építkeznem ebben a szerepben, mint bármelyik másban. Próbáltam úgy is, hogy ne halljam, ne értsem, amit mondanak a többiek, befogtam a füleimet. Tudom kívülről a dráma szövegét, maximálisan jelen vagyok. De úgy kell tennem, mintha nem lennék, mintha nem tudnám felfogni a körülöttem mozgó embereket, a világot. Nehéz volt nem reagálni, nem figyelni, nem nézni pont akkor az emberekre, amikor beszélnek. Teljesen más dimenzióban mozgom, meditatív állapotban létezek az előadásban. Kiüresedek, majd megtelek, és aztán újra kiüresedek...

- Számodra milyen az ideális rendező?

- Az a jó rendező, aki megérez engem, és akit én megérzek. Nem az, aki megmondja, hogy ezt és azt, így és úgy, hanem az, aki megérzi, hogy nekem hogyan, és én megérzem, hogy neki hogyan. Colpacci-al már harmadszorra dolgozom, és megtaláltunk valamit. Értjük egymást. Nem az van, hogy le kell ülnünk, és el kell mondania a dolgokat, hanem szabadon enged. Nagyon fontos, hogy maximálisan bízzak benne, ha nem érzem, hogy ő látja, merre megyek, akkor elvesztem a bizalmamat, és jönnek a fájdalmak, a görcsök. Ha hiszek benne, bármit megteszek neki.

- Eddigi szerepeid közül melyek a kedvenceid?

- Azok lettek a kedvenc szerepeim, amelyekben nem én vagyok, amikor ellentétes figurákat kell megformálnom. Játsztam Júliát, Lujzát, naiv hősnőket, de olyankor valahogy én voltam, mert alkatilag is illettek rám e szerepek. Az a kíhívás, amikor mást kell játszanom, mint amilyen az életben vagyok. Nem egy törékeny nőt, aki bejön, szép és mosolyog. Valami mást, ami több, amiért meg kell kínlódni, ami nem jön csak úgy egyből belőlem. A Cseresznyéskert Varjája, a Boldogtalanok néma dajkája, és a Két nő közt kemény, férfias nőalakja ilyen.

- Gondoltál arra, hogy más színházhoz szerződj?

-  Hét-nyolc éve vagyok színész, játsztam már Egerben, Csíkszeredában, Szatmáron. A vásárhelyi a negyedik színház, ahol játszom. Soha nem mondom azt, hogy itt maradok örökre. Soha nem vagyok végleges állapotban: sok helyen voltam, jöttem, mentem, váltottam. Tudom, hogy bármikor tudnék újra váltani. Most megfelel Vásárhely, mert reménykedem, hogy előbb utóbb változások lesznek a színházban. Nagyon pozitívan, reménnyel állok a következő évek elé. Úgy érzem, itt lehet jó színházat csinálni, itt van jó társulat.

Adorján Beáta

Vad szenvedély és arisztokrata sznobság

(Friedrich Schiller: Ármány és szerelem)

Ármány és szerelem

A muzsikus lánya, Lujza és a miniszter fia, Ferdinánd szerelmesek egymásba. Romeo és Júlia szerelmére emlékezető történet. Csakhogy itt nem a sors, hanem a szülők, jobban mondva egyik részről az apa ármánykodásának, másikról az apa túlzott szeretetének, ragaszkodásának áldozatává válnak. Érzelmeik beteljesülésének ebben az előadásban az apák vetnek gátat.

A nézőtérről a színpadra átnyúló palló. Három fahokedli. Görög templom bejáratára emlékeztető lépcsők, két görög oszlop, bőrkanapé, csillár. Elegáns íróasztal, bőr karosszék, neonok. Mindezen elemek három részre, három szintre tagolják a játékteret. Mindenikben megtalálható egy-egy elem a másikból, és a három térfél bizonyos mértékben átjárható. De nem mindenki számára. Három helyszín, három világ, három szint. De kik lehetnek ezen eklektikus terek lakói?

Hozzánk, nézőkhöz legközelebb a Miller család otthona áll: a színpad előterében hokedli, kötélre teregetett fehér vásznak, fonott kosár a frissen mosott ruhának. A színpad jobb oldalán elhelyezett lépcsők tetején Lady Milford világa: bőrkanapé, két impozáns, négyszögű oszlop, díszes csillár. A bal oldali lépcsők tetején, a második térfélnél egy fokkal magasabban, a miniszter irodája: íróasztal, hárfaalakú műtárgy, fent neonrács világít, és ide tartozik a lépcsők előtt elhelyezett bőr karosszék - hogy a miniszter beszélgetőtársa mindig alacsonyabban üljön, mint ő. A muzsikus családé a legalsó szint, a Lady birtokolja a középsőt, a miniszter pedig a legfelsőt. Egyedül a Miller család marad a számára kijelölt határokon belül, minden más szereplő átjárhatja a szinteket. E térviszonyok közt játszódik le tehát az ármánykodás és a szerelem története, ebben a fura világban, ahol a figurák „schillerül" beszélnek. Sajnos néhány színésznek nem sikerül megküzdenie a nehézkes költői nyelvezettel, ezért helyenként a nézők számára is nehezebb a befogadás, a szöveg megértése.

A kezdetben következetesen bejátszott zene az előadás előrehaladtával mintha következetlenné válna. Az elején a durva Rammsteint csak a Miller család meg a szerelmesek jeleneteinél halljuk, a lágy klasszikusat pedig az arisztokrata réteg képviselőinek megjelenésekor és jelenlétükben. Rammstein Amour című száma kezdetben mintha a vad szenvedélyeket, az ösztönöket festené alá, a klasszikus zene pedig az arisztokrácia sznobságát. Ez a rend később egyre inkább felbomlik, ami nem érthető, és nem is látszik indokoltnak.

A szereplők közötti viszonyok szépen kidolgozottak, ám nem elég nyilvánvaló Lujza (Ráduly Beáta) Ferdinánd (Veress Albert) iránt érzett szerelme. Az ármánykodó apa (Lőrincz András-Ernő) világa, mely maffiacsaládra emlékeztet, éles ellentétben áll Miller muzsikus (Fülöp Zoltán) családjával, mind magatartásukat, mind jelmezeiket illetően. Középen, valahol e két világ között helyezkedik el a Lady (Szabó Enikő). Az arisztokrata réteghez tartozik, mégis emberségesebb megoldásokhoz folyamodik, folyamodna, mint Ferdinánd apja.

A hatalom és szerelem, önző és önzetlen szeretet ezen előadás kulcsfogalmai. Minden ember sebezhető, minden embernek van gyenge pontja. Ha ezt a pontot megcélozzák és eltalálják, az ember elkerülhetetlenül a belesodródik végzetébe.

Az előadás utolsó jelenetében a tér letisztul, a különböző korokat idéző kellékek eltűnnek, és maradnak a csupasz lépcsők. És megtörténik a tragédia: Ferdinánd megmérgezi önmagát és szerelmét. Az ő cselekedetében is észlelhető egyfajta önzőség, hisz Lujzával úgy kóstoltatja meg a limonádét, hogy az nem tud a benne levő méregről. Lujza pedig csak ezután vallhatja és vallja be ártatlanságát. Ebben a lecsupaszított térben villan majd meg a miniszter szeretete a már halott fia iránt, Millerné (Bartalis Gabriella) szinte őrült ragaszkodása lányához, a kétségbeesés, ahogyan ezt Miller oldalról, félrehúzódva, Wurm (Kozma Attila) pedig a lépcsőről figyeli.

Életünk szaladás a cél felé. Önzők vagyunk, kegyetlenek. Ha bárki utunkba áll, félretaszítjuk. A harc szüntelen. Győzni akarunk, célba érni, győztesen, de bármi áron?

Schmidt Krisztina

Szó-világ

(Nathalie Sarraute: Egy Igenért vagy egy Nemért)

Egy Igenért vagy egy Nemért

Egy barátság ellehetetlenülése, a megsértő és megsértett kapcsolata, amelyet a gesztusok és szavak téves értelmezése szült. A túlzások embere, a megsértett fél (Dimény Áron) szeret a szavak mögötti jelentésekben bányászni. Rab a „szó-világ" csapdájában. Dimény a világtól elszakadt, művészlelkű figurát alakít. Eszköze egy fényképezőgép, a fantáziája és az emlékezete. Felzaklatottságában akaratlanul is eltávolodik, elidegenül a művészettől. Néz, de nem lát. Fényképez, de nem alkot. A szerep megformálásából kimaradt az élet-elem. A megsértő és semmit sem értő (Hatházi András) az életet habzsoló, anyagias figurát testesíti meg, akinek nincs ideje az élet apró örömeire. Vele szemben barátja a pillanatok megörökítésének embere. Két figura, két barát kapcsolatának lehetetlensége mutatkozik meg.

A szavak használatának egyszerűsége nem tűri a komplikált jelentéseket, a szőrszálhasogatást. Az ember mindig is hajlamos a túlzásokra, elegendő egy nyakon csípett grimasz, vagy a szavak rossz hangsúlyozása. Hajlamos a szavak mögötti jelentéseket kifordítani. Ezek vezetnek egy kapcsolatban a félreértésekhez, a gyűlölethez és végül a szakításhoz. A legkézenfekvőbb eszközök az érzelmek megmutatására a kicsiny jelek és tettek. Hatházi apró, berögzült gesztusaival kelti életre a figurát. Idegességében mindig a zsebéből előkotorászott zsebkendővel törölgeti az ujjait és a száját. Kidolgozott mozdulataival és felnagyított dührohamaival ellensúlyozza a szöveg hatalmát. Mérgében összeszorított fogakkal sziszeg, megfeszíti minden porcikáját, mint egy kisember. Vitájuk gyakran a gyermekek civakodására emlékeztet. A vita tárgya nem igazán érthető, csak érezzük, hogy van ott „valami". Nincsenek történések, fordulatok. Ezt próbálja meg ellenpontozni a fokozatosan emelkedő hanghordozás és a szöveg, amelyben a humor is nyilvánvalóvá válik.

Szék, alma és fényképezőgép. Egy állványra szúrt alma, egy fényképezőgép. Két pár láb. Egy emlék.

Márton Imola

Fiktív fénykép egy fiktív barátságról

(Nathalie Sarraute: Egy Igenért vagy egy Nemért)

Egy Igenért vagy egy Nemért

Az előadás minden pillanata és minden eleme F1 és F2 világának ellentétes irányultságát jelzi. Félszegen vánszorgó barátságuk a két világ egyetlen érintkezési pontja. Az egyszerű, de elégséges díszlet is egyértelműen az elhatárolódást súgja a néző fülébe: a játékteret négyzet alakban elhelyezett székek osztják két részre, kintre és bentre. A székeken kívülre esik F1 élete, belülre pedig F2-é. F2 kuckóját három oldalon székek, a negyediken a nézőtér zárja. A néző választhat, kinek a világa szimpatikusabb és meggyőzőbb számára. Állásfoglalásra késztet az is, hogy a Nőt (Laczó Júlia) és F3-at (Orbán Attila) a nézőtérről csalogatják a játéktérre, hogy bírókként döntsék el a legkevésbé sem szándékos, de a félreérthető hangsúlyozás miatt kialakult vitát. A két epizódszereplő funkciója F1 és F2 kapcsolatában kimerül a bíráskodásban, kettejük viszonyát azonban következetesen építi fel a két színész. A Nő és F3 egymás ellentétes pólusaként jelenik meg, és mégis tökéletesen kiegészítik egymást. Mozgásuk, mimikájuk és gesztusaik ellenkező irányba mutatnak: F3 visszafogottságára, félénkségére, halk szavaira a Nő már-már groteszkké váló teátrális mozgása és állatiassá torzuló hangja válaszol. Belépésük a játékba mégsem nélkülözhetetlen. Ugyan lököttnek könyvelik el F2-t, ez a minősítés senkit nem győz meg. Meghalljuk, nem tulajdonítunk neki fontosságot, és elengedjük a fülünk mellett. A vita két emberről szól. Fölösleges még két alanyt bevonni ebbe a kellemetlen játékba, amelyet mindenképp F1-nek és F2-nek kell végigcsinálnia.

Ez a játék hangsúlyosan rossz mindkettejük számára, hiszen egyébről sem szól, mint támadásról, védekezésről, irigységről, félreértésekről és mélyre ható sértésekről. A vitát kiváltó ártatlan kis mondat egy egész sor régebbi sérelmet hív elő mindkét félből. Vádak vádakat követnek, gúnyos megjegyzésekre ordítássá fajuló, önigazoló válaszok érkeznek. A vitában fordulat fordulatot szül. A támadó pillanatokban védekező álláspontot felvevő másik szempillantásnyi idő múlva visszatér eredeti szerepéhez. Ilyen módon a szövegnek és a két színész hiteles, energikus játékának köszönhetően pörgősebbnél pörgősebb jeleneteket láthatunk-hallhatunk. A gyorsaság azonban a túlzás határát is súrolhatja. Ilyen esetben félő, hogy épp a vitát kiváltó hangsúlyárnyalatok nem születnek meg. A ritmus felpörgetése rossz esetben nem megfelelő hangsúlyozást, a jelenetek elsietését és az előadás hosszának nagy mértékű megrövidülését eredményezheti. Így történt Gyergyószentmiklóson, ahol a meghirdetett játékidő huszonöt perccel rövidült.

Ez megengedhetetlen egy olyan dráma színpadra állításának esetében, amelyben minden a szavakról és a hangsúlyokról szól. A szavak azonban nem csak a vita tárgyát adják; látványelemek használatának hiányában a beszéd válik az előadás egyedüli meghatározó elemévé. És ez nem föltétlenül pozitívum. Az adott rendezői koncepcióban, egyszerű díszlettel, fényekkel és kevés zenével, csakis a színészeken múlik az előadás sikere vagy bukása. A néző csak rájuk koncentrál, folyamatosan figyeli őket. Nehéz ennek a feladatnak megfelelni, azonban ebben az esetben szerencsésnek mondhatja magát a rendező (Patrick Le Mauff). Két kiváló színészre bízta a kihívást, akik élnek az intenzív megnyilvánulás lehetőségével. Magabiztos játékukkal, kifejező gesztusaikkal és a köztük megszülető összhanggal képesek meggyőzni a nézőt.

Meggyőzik a nézőt arról, hogy érdemes figyelnie rájuk, arról azonban nem, hogy feltétlenül állást is foglaljon egyik vagy másik mellett. F1 és F2 egyaránt zseniálisan tud érvelni a saját igaza mellett, mindkettő jól tud támadni, és mindkettőnek fájdalmas a kialakult szituáció. A néző valószínűleg mindkettejüket sajnálja, megérti. F1 kissé naiv, jólelkű, egyszerű, „konvenciók szerinti" ember, amit jelez a szürke, szigorú kosztümje is. F2 pedig művész, saját bevallása szerint is más, mint az F1-típusúak. Nem tucatember, és egyáltalán nem a nagyvilág elvárásai szerint éli az életet. Megpróbálja minél jobban eltávolítani magától azokat, akik viszont így élnek. Ezért is szeretne elhatárolódni olyan élesen F1-től. Ezért próbál mindig elzárkózni a világ elől, szakítani egy igenért vagy egy nemért. És sikerül neki.

F1 és F2 hátat fordít a nézőknek, eltűnnek a sötétben, majd vaku villan. Fiktív kattogás kíséretében fiktív fénykép készül egy fiktív barátságról.

Toth Réka

Emlékek fogságában

(Hamvai Kornél: Márton partjelző fázik) 

Márton partjelző fázik

Holott felesége régen elhagyta, az előadás történéseiben Denise (Lőrincz Ágnes) egészen addig a pillanatig folyamatosan a színen van, míg Márton fel nem idézi szakításukat. Jön-megy, átöltözik, port töröl. Gondoskodó jelenléte erőteljesen kifejezi a viszonyt, amely közte és Márton között igazából volt - az idős férfi hiába is próbálja meggyőzni magát és Miholkát, hogy az asszony tulajdonképpen nem is szerette, ez nyilvánvalóan nem igaz.

Meghatározó szerepe van Márton életében az apának (Nagy Csongor Zsolt). Az ő tanácsának köszönhető az, hogy lepkéket gyűjt - ez az egyetlen céltudatosan művelt tevékenység életében. Hobbija már-már mániává fokozódik, eközben viszont kiabálva elítéli Denise szenvedélyes növényszeretetét. Az egyébként csendesen tűrő Denise kétségbeesésének mértékét abból sejtjük meg, hogy felgyújtja férje lepkegyűjteményét.

Márton természetének alapvető jellemzője a zsörtölődés. Geizlingerhez egy sok évvel ezelőtti incidens miatt haragszik még mindig: az életéből régóta eltűnt osztálytárs (Tóth-Páll Miklós) egykor ellopta a szivarát. Neheztelésének oka már csak azért is nevetséges, mert „cserébe" ő viszont elcsábította Geizlingertől a szeretett nőt, Denise-t, akit ráadásul nem is volt képes boldoggá tenni, megtartani. A kicsinyes dühkitörések, régi, elfojtott indulatok miatt válik Márton szánalmassá, s amiatt, hogy életének csak úgy talál értelmet, ha a régmúlt dolgain rágódva kifogást, mentséget keres minden cselekedetére. A könnyebb utat választja: semmiért sem hajlandó megharcolni, és élete minden kudarcáért mást tesz felelőssé. Hihetetlenül cinikus, hogy Istent is próbára teszi: naponta öt percig várja, hogy ha mégis létezik, hát nyilatkozzon meg neki.

Az előadás díszlete elsősorban az otthont ábrázolja. Elől a jobb oldalon egy ágyikó éjjeliszekrénnyel, felette régi fénykép és tükör, baloldalon kredenc, hátul íróasztal, spanyolfal és egy fotel, középen kis asztalka két székkel látható. És persze sok dísznövény, amelyeket Denise kapott ajándékba az évek folyamán. Az egyetlen elem, amely elüt tér többi részétől, a jobboldalt látható bárpult és táblácska - a kocsma. Ez utóbbi helyszínen kívül Denise mindenhová belép, mindenhez hozzáér, így nem csoda, hogy Márton őt látja mindenütt.

Az előadás címe Márton partjelző fázik. Miért is? Miholka nem igazi társa, hiszen nem tudnak kommunikálni, amit el lehetett mondani, már elmondták egymásnak, Geizlinger-t meg soha nem kedvelte. Az utolsó pillanatokban visszatérő Denise-t is elküldi - az indok meglehetősen nevetséges önhitegetés: ha a hatalmak halottnak nyilvánították a nőt, akkor ezen már nem lehet változtatni. Az élete végéhez közeledő Márton egyedül marad. Üres a ház, üres a lélek - a partjelző fázik.

Toth Réka

Ha megszólal a lelkiismeret

(Witold Gombrowicz: Yvonne, burgundi hercegnő)

Yvonne, burgundi hercegnő

A zene elcsitul, a háttérfüggönyön nagy narancssárga fénykorong ível át: lemegy a nap. A kör meghatározó eleme az előadásnak mind a játéktérben, amelyet a csillagjegyek hatalmas térképe ural, mind a szöveg szintjén: Fülöp herceg többször is a körről, a körforgásról beszél.

A herceg (Bányai Kelemen Barna) később és máshonnan lép színre, mint az udvar többi tagja. Ezáltal elkülönül tőlük, érezhető lesz, hogy nem tartozik teljes egészében hozzájuk. Nem akar mindent úgy tenni, ahogy azt elvárnák tőle, unja az udvar kicsinyes játékait, a látszatok fenntartását. Amikor a sziámi ikerpárként megjelenített nagynénik testéből Fülöp világra segíti Yvonne-t (Nagy Dorottya), mintegy megszületik a lelkiismerete. Yvonne furcsa lény, aki mindenkitől fél, és mégis mindenkit elijeszt. Mindenkiben felébreszti a bűntudatot, s mélyen elásott titkok kerülnek a felszínre. Elhallgattatni a lelkiismeretet, ez válik mindenki céljává, elhallgattatni bármi áron.

Yvonne, az újszülött, ártatlanságában inkább emlékeztet egy megrettent állatra, mint olyan emberre, aki bárkinek is rosszat akarna. Nem szólal meg, s hallgatásában több őszinteség van, mint az udvar összes tagjában. Tisztasága arra kényszeríti a többieket, hogy beszéljenek. „Gyilkoltam", vallja be a király, „Tiltott szerelmes verseket írok", így a királyné, „-Műfogad van! -Torzak a lábujjaid!", vádolják egymást az udvarhölgyek. Az álarcok lehullnak, mindenkinek van legalább egy őszinte pillanata. Furcsa módon, szinte mindenki tud a másik bűnéről, hibájáról, de eddig hallgatott róla - a látszatvilág leomlóban van. Ez azonban senkinek sem felel meg, mindenki szebbnek szeretné feltüntetni magát, mint amilyen.

Yvonne végig csupán egyetlen ember közeledésére reagál. Fülöp kezével összekulcsolódó keze az összetartozás kétségtelen jele. A herceg megkedveli, sőt, mondhatnánk, megszereti a lányt. Teljesen átveszi Yvonne gesztusrendszerét, úgy mozog, mint ő - lógó vállal, sántítva. Iza, az udvarhölgy iránt is azért érez vonzalmat, mert ruhái és frizurája Yvonne-ra emlékeztetik. Csupán emberi gyarlóság az, hogy ő is meg akar szabadulni Yvonne-tól, mert másképp képtelen lenne visszailleszkedni az udvar életébe.

Yvonne minden esetlen mozdulatával, minden pillantásával képes kifejezni a szenvedést, amelyben él. A nyekegés, amelyet hallat, a csapdába szorult állaté, s ez a kép akkor a legerőteljesebb, amikor akváriumba helyezik a konzultáció érdekében, mint valami hörcsögöt. Tudja, hogy nincs helye az udvar világában. De a bűvös körből nincs menekvés, nem tud elszabadulni Fülöptől, mert megszereti. Mégis szeretethiányban szenved, mert a herceg magának sem merné bevallani érzelmeit. Miközben más nem tudja megértetni magát vele, Fülöp biztatására és kedvéért Yvonne megtanul szaladni, tüzes karikán keresztülugrani,.

Különösen megrázó az utolsó jelenet, amikor magára ölti a mennyasszonyi ruhát. A jelmezkonstrukció nemcsak ruha, hanem a halálát okozó vacsorát is feltálalja. Yvonne azelőtt semmit sem fogad el a királynőtől, a halból mégis eszik - így megtudjuk, a lány tisztában van azzal, hogy mindenki a halálát akarja, s tudja azt, Fülöpnek is terhére van. Önként, de kissé bátortalanul vállalja a halált. Mielőtt enne a halból, körülnéz, mintha azt kérdezné: „Komolyan ezt szeretnétek?". Egyedül Fülöp ugrik fel segíteni a fuldokló lánynak. Ő nem ezt és nem így akarta. Azonban késő, Yvonne már halott. Az udvar tettével megelégedve, újra felöltve a régi képmutatást távozik a színről. A herceg azonban még egyszer visszanéz.

A záróképben Yvonne meztelenül fekszik a földön, mellette Valentin, a lakáj (Henn János) ácsorog. Fontos ez a pillanat az előadás szempontjából, hiszen a lakáj végig a hallgatag lányt ellenpontozza - őt nem hagyják beszélni, miközben Yvonne-ból szeretnének legalább egy szót kicsalni.

A kifordított világban a szereplők mozdulatai, sminkje és viselkedése azokra a belső tulajdonságokra mutat rá, amelyek mindnyájunkban lakoznak. A nézők láthatják azt, ami másképp láthatatlan, nyilvánosságra kerülnek a rejtett hibák. A fekete humor, amely jellemzi az előadást, néhol (főleg Kárp György alakításában) kabaré-jelleget ölt magára, s ez teljes egészében elüt a groteszk és abszurd színjátszástól. Nem erről kellene szólnia, hiszen nem csupán a közönség megnevettetésére szolgál a humor, hanem konkrét helye van az előadás egészében, hangsúlyoznia kellene azt a felfordulást, amely a groteszket jellemzi. Nagy Dorottya alakításának köszönhetően azonban a széthúzó elemecskék összeállnak, az előadás kerek egészet alkot.

Iodi Renáta

A néző mint oltáriszentség

(Zalán Tibor: Katonák, katonák) 

Katonák, katonák

A nézők a stúdióelőadás szűk terébe érkeztek, amelyben a szereplők már sürögtek-forogtak: egy böllér otthonába léptünk be, ahol a nők vendégségre készülődve terítettek. Amikor a közönség elfoglalta helyét a nézőtéren, a két lány az első sor elé tette a megterített asztalt, ezáltal külső szemlélőből visszavonhatatlanul részesei, résztvevői lettünk a színpadi játéknak.

A játék pedig hiteles volt, realista, sőt, mondhatnám naturalista, kézzelfogható valóságot teremtett: ételeket szolgáltak fel, amelyekből sajnos nem ehetett mindenki. Teríték ugyanis az asztal mindkét oldalán volt, de a közönséget nem kínálták étellel, a nézők közül pedig senki sem szolgálta ki magát. És ha tettek volna maguknak az ételből!? Változtatott volna bármit is? Megzavarta volna ez a rendet?

Az étkezés visszatérő elemként jelenik meg. Része a kezdeti játéknak és a végjátéknak. „Enni kell" hangzik el az előadásban. Az étkezés szerves része az emberi létnek, az önfenntartás természetes ösztönének velejárója, emberi szükséglet, mely nap mint nap emlékeztet minket arra, hogy halandók vagyunk. Az előadás világának szerves része az étel, a test, a test szükségletei.

Tartalmilag három részre osztható az előadás: a katonák érkezése előtti állapot, a katonai megszállás, a katonák jelenléte, majd a távozásuk utáni visszatérés az életbe. Az első részben egy család mindennapi élete jelenik meg előttünk a maga realitásában, szépítés nélkül. Az apa megbecsült a szakmájában, mindenki ismeri, de sokat van a kocsmában, sokat iszik. Ezt a családja nehezen viseli. A kisebbik lány (Szalma Hajnalka) szenvtelenül kimondja mindazt, amit senki más nem mer kimondani. Elvágyódik innen, a falusi létből. A nagyobbik lány, ahogy mondani szokták, apja lánya, visszafogott, vallásos, engedelmes teremtés. De mindkét lánynak vannak érzelmei, nem egyszerűen a szülői szeretet árnyékában és annak óhajtásában tengődnek. Van szemük, és kívánnak, sokmindent kívánnak.

Megjelenik az anya. Fiatalos, nőies, csinos, tüzes. Nem lehet tudni pontosan, milyen viszony fűzi Boroshoz, a szomszédhoz (Szabó Eduárd), valószínűleg még a „kiszemeltelek, az enyém leszel" stádium áll fenn a férfi részéről. A nő határozottan, de kellő kacérsággal utasítja el ahhoz, hogy ne lankassza, inkább fokozza a tüzet. A László Kata által játszott feleség jóval fiatalabb, mint férje. Ács Mihály, a böllér első megjelenésekor erősen italos állapotban van. Györffy András olyan munkás embert formál meg, aki szereti a mesterségét, a családját, és néha elejt pár trágárságot, káromkodást. Jóformán be sem fejezte a mosdást, alsónadrágban, részegen tántorog az ebédlőben, amikor már érkeznek a vendégek.

Formális szóváltások, ki nem mondott igazságok izzanak a levegőben. Az összegyűltek imaórára készülnek. A pap és a tanító megbecsült, megkülönböztetett tagjai a közösségnek. Bár a szerény, visszahúzódó tanító (Posta Ervin) nehezen viseli, hogy őt sem szólítják keresztnevén. A tanító és az idősebbik lány, Éva (Szász Kriszta) között van valami, ami állandóan összekapcsolja tekintetüket, majd kezüket is egybekulcsolja. A papnak (Szabó Jenő) erős az egyénisége, mindent lát, mindent tud, mindent értékel, és cselekszik. Megfontolt és ravasz, de a tizedessel szemben ez nem elég. A jellemek jól megformáltak, következetesen felépítettek. Minden mozdulat, minden pillantás a helyén van. Ebben a közegben senki sem teljesen ártatlan: embereket látunk hibákkal, bűnökkel, embereket a minket körülvevő életből. Világukba behatol a katonai erő, azaz a tizedes és két embere. Nem teljesen váratlanul jelennek meg, a háború közeledése kezdettől ott a légkörben, a félig kimondott igazságokban, az elharapott mondatvégekben, a feszült pillantásokban. Hírnök, a rosszhírt hozó szomszédasszony harangozza be a katonák érkezését.

Manipulatív, pszichológiailag meglepően jól felkészült tizedes (Dunkler Róbert) foglalja el a teret, és uralja érkezésétől távozásáig a játékot. Érdekes megfigyelni a rossz és a jó viszonyát, mert ez sem hagyományos módon jelenik meg az előadásban. Ugyanis a negatív oldal képviselője végig fölényben van, főleg a fegyverek adta hatalma folytán, másrészt néha intellektuálisan is a többi szereplő fölé emelkedik, és kiegyenlítetlen marad a befejezés, ugyanis nincs megtorlás. Mondhatnánk, hogy ebben a történetben a rossz győzedelmeskedik, vagy ha nem is föltétlen győzedelmeskedik, de emelt fővel távozik.

Előadás közben több kísérlet történik arra, hogy bevonják a nézőt a játékba. Szünetben a katonák fegyverekkel, ordítozva terelik ki a közönséget a szabadba. Ez nemcsak visszatetsző, hanem fennáll az a veszély is, hogy az egyik néző visszaüt, vagy nem vesz részt engedelmesen a játékban. A második felvonásban új helyzetben találja magát a közönség: az ezúttal templombelsőt ábrázoló díszletben az oltár helyén ül. Eddig asztalvendég volt, most oltáriszentség?!

Amíg a feszültség gerjesztője a fenyegetettség, a feszült pillanatok, a sokkoló döbbenet, addig működik az illúzió. A második felvonásban viszont a szemünk előtt történik az erőszak, a kegyetlenkedés, a gyilkosság, és ez ki is szippantja a kezdeti feszültséget a légkörből, ugyanis a néző tudja és látja, hogy mindez csak tettetés. Elvész a fantázia teremtőerejének hatása azáltal, hogy megmutatják, amitől addig csak rettegtünk. Így lesz a játék csupán csak játék.

Bonczidai Éva

Az elrejtett címszereplő

„Nem árt, ha egy drámaíró ért a színházhoz"- indította a beszélgetést Kovács Levente, A hetérák tudománya című könyv bemutatójának házigazdája. A kötetbeli drámák egy kétségkívül színházhoz értő szerző, Hatházi András tollából származnak. A színész drámaíróként a Prospero Alapítvány által meghirdetett drámapályázat nyerteseként debütált 2002-ben. A nyertes darab, A dilis Resner bemutatásra is került a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban.

A hetérák tudományában hat darab olvasható: A manipulátorok, A hetérák tudománya, A dilis Resner, A világrengetők, Dolinka és a Manka. A manipulátorok kapcsán Kovács a darab posztmodern jellegét, a felhasznált bibliai jellegű történeteket és szereplőket emelte ki. A hetérák tudományának finom iróniáját hangsúlyozta: a szereplők Pietro Aretino azonos című művét emlegetik, és Michelangelo, „a heves vérű fiatalember, aki a kápolnát festi" is szóba kerül. Hatházi a tavaly Kolozsváron végzett háromtagú színész-évfolyam osztályvezetője volt, számukra írta ezt a drámát. A világrengetőket műfajilag szappanoperaként határozza meg, a darab a színházi világot hol patetikusan, hol ironikus eltartással mutatja be. A Manka Spiró György Csirkefej című drámájának terét és nyelvét idézi. A Dolinkában a Hatházi-darabok egyik jellegzetes tulajdonsága érvényesül: a címszereplő elrejtése. Kovács e drámák refrénjeként „a világnak szüksége van megváltókra"-gondolatot, negatívumként a helyenként túlírt monológokat említette. Költői nyelv hatja át ezeket a darabokat, olykor versben íródik a szöveg, a bábok jelenlétéből adódóan egyfajta teatralitás prizmáján keresztül láttatják a világot.

Kovács Levente méltatását felolvasószínház követte, a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem Szentgyörgyi István Tagozatának végzősei olvasták fel a Dolinkát. A kötetbeli meghatározás szerint a Dolinka „Akár bábjáték is azoknak, akik még gyerekek", de érezhető, hogy felnőtteknek szól. A főszereplők Kicsike és Kalika, akik Prücsök levelének hatására Dolinka keresésére indulnak. Jóska, az indián is velük tart. Újabb és újabb országokba érkeznek, mindenhol elhangzik ugyanaz a párbeszéd a jövevények és a helyi hatalom képviselői között. Hőseink folytatják Dolinka felkutatását, amíg annyira bele nem szédülnek az örökös ismétlődésbe, hogy felcserélődik a személyiségük: Kalika olyanná lesz, mint Kicsike; Kicsike, mint Jóska; Jóska, az indián, mint Kalika. Kicsike és Kalika ekkor úgy érzi, hogy rátalált Dolinkára: „Meg kéne mondani Prücsöknek, hogy megkerült Dolinka. Hogy elhoztuk. Hogy itt vagyok! De félek! Hol van Prücsök? (Kinéznek a nézőtérre.) Szervusz, Prücsök."

Kicsike kedves, megmosolyogtató figura, de végzete torokszorítóan banális: folyton lemarad a többiektől, mert gondolkodik, a lemaradásból adódóan megszokta a magányt, gyakran van, ahogy az instrukció mondja, „tök egyedül". Kalika határozott és bátor, főnök-típus. A többi szereplő neve hatásos komikumforrásnak bizonyult: Jóska, az indián, Első Erzsike Néni Király és Jolánka Utolsó Kínacsászár. Hatházi elárulta, hogy Kicsike és Kalika saját gyermekkorának képzeletbeli hősei, s egyszer még meg is haragudott, amiért az édesanyja nem tudta neki lerajzolni őket.

Béres László kérdésére a szerző elmondta, hogy az említett A hetérák tudományán kívül nem írt előre rögzített szereposztásra darabot, s valós személyekre való utalások vannak ugyan darabjaiban, de ez sem jellemző.

Végezetül a bemutató házigazdája emlékeztette a meghívottat, hogy az idei esztendő nemcsak az írás, hanem a színészet szempontjából is évforduló: Hatházi András tizenöt éve színész.

Fotók: Molnár Cs. Attila 

Hozzászólások (0)

Szóljon hozzá Ön is!

Név

Email

Cím

Hozzászólás

Írja be a képen látható karaktereket

Küldés