|
 A Romániai Kisebbségi Színházak Kollokviuma fesztivállapjának anyaga. Második lapszám.
Tartalom:
Nyílt levél az „előadásért tízest" pedagógusoknak
Kezdhetném azzal is, hogy akinek nem inge... Aki
viszont látta a Kollokvium megnyitóját követő gyönyörű előadást, az pontosan
tudja, miről írok.
Kedves pedagógusok,
ne ígérjenek tízest annak a diáknak, aki megnéz egy előadást. Nem ér az semmit.
Ha valaki kényszerből, csakazértis néz meg egy darabot, attól nem lesz műveltebb.
Persze, értem én, hogy a pedagógus reménykedik, talán ragad a diákra valami.
Talán megkapja egy jelenet, elragadja egy dallam. Talán. De ennek kevés az
esélye, hiszen láttuk, hallottuk: egyetlen pillanatig sem kapcsolódtak be a
számukra eseménytelen, látványtalan előadásba. A „tízesért"-közönség ennél
sokkal erősebb élményekhez szokott. Egyszerű, gondolkodást és empátiát nem
igénylő élményekhez. Csupán a hétfőn naplóba kanyarodó - talán az átlagot
javító - jegyért „szenvedték" végig az előadást. Azt is mondhatnám, érthető.
Hiszen valamikor én is végignéztem volna egy futballmérkőzést egy átmenőjegyért
testnevelésből. Ennek ellenére, nem jó ötlet így szoktatni a színházhoz a
diákokat.
Apropó,
diákok. A színházat szerető diákokat ugyanúgy zavarta a telefonáló, susmutyoló,
füttyögő, viháncoló csoport, mint azokat, akik lélegzetvétel nélkül nézték
végig a péntek esti előadást.
Jó lenne
hát meghagyni számukra ezeket az élményeket. Tisztán, zavartalanul.
Nem elég siránkozni. Cselekedni kell.
Beszélgetés Maia Morgenstern színésznővel
Márton Imola
 - Mitől másabb ön
szerint a Romániai Kisebbségi Színházak Kollokviuma, mint a többi
színházfesztivál? Miért fontos önnek, hogy részt vegyen ezen a rendezvényen?
- Ez a fesztivál olyan keret, amelyben nagyon sok romániai
kisebbségi színház őszintén mondja ki szavait. Épp ezért nagyon változatossá
válik a műsor. Nem egyetlen téma megszállott körüljárásáról van szó, és
Gyergyóba nem bizonyítani jövünk, mint a legtöbb fesztiválra.
- Milyennek találja a
gyergyói közönséget?
- Fantasztikusnak tartom. Őszintén szólva az tűnt a
legjobbnak és a legizgalmasabbnak, hogy a közönség legnagyobb része fiatalokból
állt. Mindig fontos kérdés, hogy milyen módon, milyen eszközök által tudjuk
meggyőzni a fiatalokat. A színházhoz vezető út megtalálása és megmutatása
nagyon kényes, fájdalmas és nehéz lehet, ezért jobb, ha fel vagyunk készülve
bármely probléma megoldására. Nem elég siránkozni, csupán beszélgetni a
problémáról vagy hisztériázni. Cselekedni kell. A televíziós fellépéseimben én
például mindig, néha nyíltan, néha burkoltan reklámozom azokat az előadásokat,
amelyekben játszom.
- A gyergyói nézők
most a Moshe Yassur rendezte Az uttolsó tangóban láthatták. Hogyan került kapcsolatba az Egyesült Államokban élő
rendezővel? Milyen volt a közös munka?
- Moshe Yassur az Egyesült Államokban él ugyan, de Iaşi-ban született. Gyermekként olyan
tragédiákat élt meg, amelyeket semmi nem törölhet ki az emlékezetéből. A
gyűlölet viszont eltűnt, így gyakran, szívesen visszatér Romániába rendezni. Számomra
és fiam, Tudor Aaron számára is érdekes és gyümölcsöző volt ez a munkafolyamat.
- Az előadásban az ön
által alakított Valeria egy alkalommal azt mondja, hogy nem tud különbséget tenni valóság és fikció
között. Megtörténhet ön szerint ez egy színésszel?
- Igen, ez lehetséges. Sok buktató van, ezért mindig
elővigyázatosan, megfontoltan kell kezelnünk a szerepeinket. Akár egy recept:
vegyük a valóságot, szűrjük át magunkon és formáljuk művészetté.
 | | maia1 |
- Az Andrei Şerban
rendezte Sirályban épp fiával játsza
az Arkagyina-Trepjlov anya-fia párost.
- Volt még arra példa, hogy a színpadon rokonokat játsszunk
a fiammal: Liviu Ciulei Hat szereplő
szerzőt keres című Pirandello-rendezésében a fiam szerepbeli mostohatestvérét
alakítom...
- Milyen élményt
nyújtottak önnek ezek, a szereposztásuknál fogva is különleges előadások?
- Az életrajzi jellegből és az emlékekből fakadóan intenzív
érzelmekkel telített jelenetek követték egymást az előadás első pillanatától az
utolsóig.
 | | maia2 |
- Nem volt furcsa
színpadon is anyaként viszonyulni a fiához?
- Nem furcsa, inkább erőteljes és felkavaró.
- Miben különleges
Andrei Şerban színészvezetési módszere? Miért jó
vele újra és újra együtt dolgozni?
- Minden vele való találkozás nagyon provokatív. Mindig az
igaz érzések és gondolatok kifejezésére késztet. Őszinteséget csal ki belőlünk,
képes kimondatni velünk azt is, amit általában félnénk bevallani.
 | | maia3 |
- A színház mellett
hamarosan újra láthatjuk önt a mozivásznon is, mégpedig a Flower of the
Fence című Philip Saville által
rendezendő filmben. Meséljen erről a produkcióról.
- A forgatókönyv nagyon érdekes és eredeti. A zsidók
tragédiáját teljesen újszerű nézőpontból mutatja be a film. Először láthatjuk a
Holocaustot erőteljes szerelmi történetbe ágyazva. Ez a megközelítés még
megrázóbbá teszi.
 | | maia4 |
Iodi Renata
Ahol elvész a kopasz énekesnő
(Eugene Ionesco:A kopasz énekesnő)
 Fekete világ, kusza fehér számokkal megtűzdelve. A középre orientált
hasíték a bejárat ebbe az elvarázsolt világba, mely, akárcsak egy zenélő doboz
belseje, színes, törékeny babákkal tele. Az alakok mozgása stilizált, akárcsak
a jelmezvilág. A szereplők egy ismerősen csilingelő dallamra vonulnak be,
mindig babaléptekkel, koreografált gesztusokkal. A fehér alapú arcfestés
bohóclétet sugall, színes parókák, masnik és kalapok uralják a teret.
A csacsogó feleség, az újságból az életet kiolvasni akaró férj. Mr. és
Mrs. Smiths Londonban élnek, angol módra angol ételt esznek és közben bájosan
elcsevegnek... egymás mellett. Betipeg az óra fekete, pantomim jelmezben, fehér
kesztyű a kezén, óramotívum a mellkasán. A mosolygós idő az ajtón át érkezik,
és rohan tovább, meg-megkondítva
gongját. A kezdeti képekben felbukkan egy összeforrt angol-román zászló,
melyet a feleség épp most egészít ki európai uniós csillagokkal. A jelek
mesevilágra utalnak, egy bizonyos közös jelrendszeren alapuló játék ez, ahol
teáznak és varrnak kellékek nélkül, a színészi játék illúzióteremtő erejét
hívva segítségül.
 | | kopasz2_koll |
A házigazdák színrelépését követően „váratlan" fordulattal megjelennek
a további szereplők, Mr. és Mrs. Martin. Megtörténik a nagy felismerés,
egymásratalálás, és a szerelmi jelenet. Megjelenik minden történet
elmaradhatatlan szereplője, a hős, a tűzoltó, akinek az a küldetése, hogy
megoldja a problémát, elhárítsa a veszedelmet. De itt nincs igazi megoldandó
probléma, azaz nincs tűz, amelyet elolthatna. De azért megöntözi a szalutáló
összegyűlteket kis műanyag locsolójával, amellyel pár pillanat erejéig vissza
is fojtja a belőlük jövő zűrzavaros szóáradatot (amelyet, attól tartok, a
németül nem értő közönség nem igazán tudott hova tenni, ugyanis a fordítás
nehezen volt olvasható. Így a néző abba a helyzetbe került, hogy választania
kellett, a játékot nézze-e vagy a szöveget próbálja elolvasni.)
| | kopasz2_koll |
Tarka zűrzavar, értelmét vesztett gesztusok, elidegenedett élet-társak,
kiüresedett emberi kapcsolatok, rohanó, az ajtón kopogtató idő, értelmetlenné
vált beszélgetések, felbomlott rend, fordított világ, ahol a normális számít
abszurdnak, meglepőnek, és az abszurd természetesnek.
 | | kopasz3_koll |
Az idő megtesz néhány kört, és ömlik a szóáradat, hangsúlyjáték, a
gesztusok karikírozása, játék a szavakkal és frázisok ismétlése. A játék véget
ér, szerepcsere történik, és a körforgás újrakezdődik. Ugyanazok a mondatok,
ugyanazok a gesztusok, mégis másként. Majd fények le. A játék valóban véget
ért.
Toth Réka
Férfit akarok!
(Federico Garcia Lorca:Bernarda Alba háza)
 A színpadon nyolc szoba, a
néző felöli bal oldalon öt, jobb oldalon pedig három helyezkedik el. Ezek közül
az egyik fekete lepellel van lefedve. Középen asztal és néhány szék, bal oldalon
kád. Ez a látvány fogad minket, amikor lassan felgyúlnak a színpadi fények. Az
alapszín a fekete, de ezen kívül a piros és a fehér is megjelenik. A fekete a
gyász színe, ugyanakkor a pirossal kombinálva spanyolos, szenvedélyes
hangulatot idéz, melyet alátámaszt a latinos hangzású zene is. A jelmezek,
csakúgy, mint a díszlet, bár stilizáltan, de ugyanezt a hangulatot keltik. A
ruhák szabásvonala, a csipkék mind ellenpontozza azokat a heves érzelmeket,
amelyek a lányokban élnek, és a mi, kissé közhelyszerű elképzelésünket a
spanyol túlfűtöttségről.
Bernarda Alba férje
meghalt, a ház férfi nélkül maradt. A vagyon csupán a legidősebb Angustiast
illeti, mert ő Bernarda előző férjének lánya. Négy húgának már reménye sem
marad arra, hogy valaha is férjhez megy - nemcsak amiatt, hogy nincs pénzük,
hanem azért is, mert Bernarda megköveteli tőlük a hagyományok szerinti nyolc év
gyászt, és már így is túl rég eladósorban vannak. A lányokból feltör a férfi
utáni vágy, a féltékenység, és az ösztönök átveszik az uralmat a józan
gondolkodás felett. Angustias kérője, Pepe el Romano, azonban a legfiatalabbat,
Adelát szereti - és viszont. Az irigység szülte rosszindulat miatt tragikus
véget ér a történet - Adela öngyilkos lesz, mert nővére, Martirio elhiteti
vele, hogy Pepét lelőtte Bernarda.
A szobácskák, amelyet a
lányok laknak, kalitkákra emlékezetnek, ahova hiába vonulnak el, mert úgyis
szemmel követhető, amit csinálnak. A rendezés ezt sajnos néha következetlenül
használja, hiszen a lányok mikor átlátnak a falon, mikor nem. A fekete lepellel
borított szoba Maria Josefáé, az őrült nagymamáé, aki mint egy kísértet,
menyasszonyi ruhában kuksol kalitkájában, és boldog, ha kiszabadulhat. Szobája
kerekeken gurul, forgatni kezdik, ha már nagyon hangoskodik, és így altatják
el. Ugyanígy mozgatható a kád is - a lányok vízzel hűtik le a férfi utáni
vágyat, amely állandóan hevíti őket. Ez a színpadi megoldás újszerű, hiszen a
víz többnyire a megtisztulás szimbóluma.
„Papagáj", mondják
gúnyosan a kirúzsozott Angustiasról. A marosvásárhelyi színisek előadásában Bernarda
lányai színtelen madarak. A nagymama, a hangoskodó énekesmadár szobájára is
sötét leplet borítanak, hiszen köztudott, hogy az énekesmadarak csak fényben
dalolnak.
 | | bernarda1_koll |
A hangok, amelyek az
előadás aláfestését adják, hangulatteremtőek, és mindnek megvan a maga helye.
Így a zenének is, amely felerősíti az érzelmeket, az aratók dalának, amely annyira
izgalomba hozza a lányokat, a csődör nyerítésének és vad zajongásának, amely
szintén arra szolgál, hogy a lányok „kiéhezettségét" fokozza, a kutyaugatásnak,
amely Pepe érkezését jelzi, és végül a lövésnek, mely velünk is elhiteti, hogy
a csábító meghalt.
Ami a színészi játékot
illeti, lehetetlen nem észrevenni a végzős hallgatókon a szerepükbe való teljes
beleélést, bár a hangjuk néhol zavaróan erős, hiszen a szenvedély nem
feltétlenül hangoskodást jelent. De vannak különösen szépen megoldott, megrázó
jelenetek, mint például az, amelyben Adela könyörög a paráznaság miatt halálra
ítélt falubeli lány életéért. Ő és Maria Josefa azok, akik nem ítélik el a
szerelemből vétkezőt. Ugyanebből kifolyólag az a jelenet is különleges, amikor
Adelát tulajdonképpen a nagymama engedi ki szobájából, hogy Pepe el Romanóval
találkozzon a végzetes éjszakán.
A lányok közötti
kapcsolat megszűnik testvérhez méltónak lenni, egymás ellen áskálódnak, mint
régi ellenségek.
Angustiashoz (Szilágyi Ágota)
mindegyikük hidegen viszonyul, főleg az irigység miatt. Magdalena (Pál Bíborka),
a második lány próbál mindvégig józanul, és anyjuk elvárása szerint cselekedni,
de néha belőle is kibukik a rosszindulat, főleg Angustias-szal szemben. Amelia
(Gáll Katalin), a harmadik lány a leginkább szenvtelen. Ugyan a „tiltott
könyvből" ő olvas fel, és együtt kacarászik Martirióval a pikánsabb
jeleneteken, benne nincs meg ugyanaz a tűz, mint a többiekben. Sőt, egy adott
pillanatban az az érzésünk, hogy a saját neméhez vonzódik: izzó tekintettel
csodálja a földön fekvő Martirio testét.
Eleinte Martirio (Barabási
Hajnalka) tart össze leginkább a húgával, Adelával, ám később ő is beleszeret
Pepébe, s úgy érzi, inkább látná a férfit Angustias hitveseként boldogtalanul,
mint Adela mellett boldogan. A féltékenység kiöl belőle minden jóindulatot, és
hazudik is, csakhogy megbántsa Adelát, nem számolva azzal, hogy ez húga halálát
okozza.
Adela (Porzsolt Erzsébet),
a lázadó, nem akar olyanná válni, mint nővérei. Arra vágyik, hogy legalább
egyszer az életben megismerje a szerelmet, és emiatt képes átgázolni nővérein,
de még anyján is. Hangulata állandóan változik, vagy nagyon boldog, vagy nagyon
kétségbeesett.
 | | bernarda2_koll |
Összes apróbb hibájával
együtt az előadás működik, pörög, és rendkívül megrendítő a kép, amelyet a
részben értelmetlen hagyományokhoz túlzottan ragaszkodó társadalmakról fest. A
szertartásosság több ízben is megjelenik: az előadás kezdetén a gyászmenet imádságot
mormol, majd régi szokás szerint kalácsot esznek, bort isznak a halott emlékére.
Az anya nagyon szigorú a
lányaival, és, bár gyakran kiabál és büntet, néha megcsillan benne a szeretet,
magához öleli őket, és büszkén mosolyog rájuk. Bernarda nem azért kegyetlen,
mert nem szereti lányait. Ellenkezőleg: meg szeretné védeni őket a világ szájától,
és valóban azt hiszi, hogy képes erre.
Adorján Beáta
Csipkevalóság
(Brunelda - Franz Kafka Amerika c. regénye alapján)
 Két fehér függöny által közrezárt „tolóajtó", előtte kétoldalt két-két
bőrönd. Az ajtó kinyílik, és megjelenik egy fiú. Ő Karl Rossmann, a Hotel
Occidental liftesfiúja. Nemrég vetette őt ide, Amerikába a sors, miután otthon,
azaz Európában teherbe ejtett egy szolgálólányt, és szülei elküldték hazulról.
Az amerikai nagybácsi is útjára menesztette, majd két társra, Delamarche-ra és
Robinsonra talált, de azok kijátszották őt. Azonban mindez csak később derül
ki. Most a fiú ott áll az ajtóban, egyenruhában, csomagokat visz be a „liftbe",
és egyszercsak megjelenik Robinson. Részeg, nincs pénze, ráadásul a rosszullét
környékezi, és Karl segít rajta, noha tisztában van vele: az állása forog
kockán.
Míg Karl eltűnik Robinsonnal a fehér függöny mögött, megjelenik a
főpincér felsőteste a függöny egy hasítékában. Ördögi külsejét tetézi, hogy
mindentlátóként fent jelenik meg, onnan szidja és rágalmazza Karlt. Karján a hosszú,
földig érő fehér kendő több funkciót tölt be: dühkitörésének eszköze, Karl
nyakára vetve ide-oda ráncigálja a fiút, „törvénykönyv", melyben a hotel
szabályzata áll. Karlt a szolgálatból való pár percnyi hiányzás, és sok más
dolog elkövetésének és el nem követésének vádjával kicsapják. Egyenruhájának
zakóját porszívóval veszi vissza a főpincér. Külső erő irányítja és mozgatja
Karl életét, mely elől nem lehet kitérni.
Még mielőtt kicsapnák Karlt, visszaugrunk a történet idejében, és
megtudjuk, hogyan ismerkedett meg Delamarche-sal és Robinsonnal, két
csavargóval, akiknek barátsága hamar megfosztja őt egy számára pótolhatatlan
tárgytól: szülei fényképétől. E fénykép volt számára az otthon, mint sokak
számára egy marék haza-föld az idegen világban. És neki már ez sincs.
Karl Robinson „gondoskodásának" köszönhetően kerül bele Brunelda
világába, akiről már korábban megtudtuk, hogy operaénekesnő, és Delamarche meg
Robinson nála laknak. Egyre inkább álomnak tűnnek a történések. A fényhatások
csak fokozzák az előadás mese-, illetve álomszerűségét. A két fehér függöny
széthúzódik, és elénk tárul Brunelda csipkébe öltöztetett lakása. A „falak"
csipkéből vannak, és minden hófehér, még a teret kijelölő szőnyegféle is. Egy háttámlájával
felénk fordított kanapé előtt Delamarche ül, ő is hófehérben, egy-egy
csipkebetoldással nadrágján. Ide érkezik Karl, hátán a részeg Robinsonnal.
Leülnek a csipkével leterített padra, lábukon fekete cipő. Ők még nem teljesen
részei ennek a világnak. Robinson nadrágján már láthatóak csipkefoltok, később
Karl is ilyen csipkézett nadrágba bújik. Mindenkit behálóz Brunelda
csipkevilága. Lesz-e innen menekvés?
Egyre bizarrabbá válik minden: Brunelda szexuális túlfűtöttsége, a
szomszéd diáklány megjelenése és belépése Brunelda perverz játékába, az intravénás,
majd inhalált kábítószer. Karl egy nap arra ébred, hogy Brunelda kanapéján
fekve szexuális zaklatás áldozata, hogy a szomszédlány odalöki orrához a szert,
hogy ő az, akit már nemcsak mi, hanem Brunelda és Delamarche is néznek. Mindez
akarata ellenére. Magával sodorja Amerika?
 | | brunelda1_koll |
És ekkor jön a fordulat. A hangszóróból egy hang jelenti be: az
oklahomai Nagy Színház személyzetet keres, és minden érdeklődőt szívesen lát. A
színházi fények elalszanak, helyette felkapcsolják a teremfényt. A kulissza-függönyöket
széthúzzák, mögöttük láthatóvá válnak az előadásban használt díszletek, középen
a fehér lepellel takart kanapé. Az előadás szereplői egyenként jönnek be szót
váltani Karllal, s a fiú hiába szólítja őket előadásbeli nevükön, azok nem
válaszolnak, már nem ugyanazon embereket játsszák, ők már az oklahomai színház alkalmazottai.
Végül Karlt színészként alkalmazzák a színházhoz, és ő megígéri, hogy
megpróbál minél jobban eleget tenni a követelményeknek. Az előadás
befejezésében, a tapsrend közben Karl visszakapja az elveszettnek vélt fényképet
Robinsontól.
Az előadás fehérnek, kezdetben tisztának és álomszerűnek mondható
világában megjelennek olyan elemek, mint a Corn Flakes, porszívó, Coca-Cola,
popcorn, Newsweek újság, rágógumi, drogok, motoros sisak, elemlámpa, azaz egy globalizált
világ kellékei. De kellenek-e ezek az elemek ahhoz, hogy képet kapjunk Amerikáról?
Vagy eltávolító, elidegenítő effektusként szolgálnak? Ebben a modern, idegen,
álomszerű és mégis nagyon reálisnak tűnő világban, mintha minden személy
közötti kapcsolat csak a másik fölötti uralkodási vágyból születne. Az újonnan
jött és félszeg ember rögtön kiszolgáltatottá válik. És ott sejlik ezekben a
viszonyokban az ember szeretet utáni vágya is.
Az előadás a realitás és a fikció, valóság és álom határait próbálja
összemosni, vagy éppenséggel egymásbanyúlóan kiterjeszteni. Hol kezdődik az álom
és hol ér véget a valóság, hol a fikció és hol a realitás? Különválasztható-e
egyértelműen a kettő egymástól abban a világban, amelyet színháznak nevezünk? S
nem nevezzük-e olykor magát az életet színháznak?
Bonczidai Éva
Interjú
tangólépésben
(Mario
Diament: Az utolsó tangó)
A reális szalonbelsőt idéző bútorok között egy fiatalember
ácsorog. Láthatóan feszült, a kiakasztott olajképet csodálja, amikor megérkezik
a festményen látható nő. Mintha egy valóságontúli, elvont világból jönne: a szalonbútoroktól
elütő, stilizált, kék bársonyfüggönyök mögül lép ki, és lesétál a kék korlátos,
piros lépcsőn a szalon valóságába.
Az alapszituáció: a fiatalember, Diego Goldstein (Tudor
Aaron Istodor) interjút szeretne készíteni Valeria Durand-nal (Maia
Morgenstern), a nyilvánosságtól visszavonult dívával. Bár ő a hivatásos
kérdező, először mégis a zavarában szerencsétlenkedő és fecsegő újságíróról
tudunk meg többet: sajátságos viszonyban van az édesanyjával, aki tíz éves
korában elhagyta, és akinek fiatalkori képét mindig magánál hordja, hetente
háromszor látogatja pszichiáterét konzultáció végett. Nem érdeklik a hús-vér
nők, csupán a filmvászonról ismert szépségek hozzák izgalomba, ilyen a
jelenlegi interjúalanya is. Diego nekibátorodva megidézi a díva egyik filmjének
azon jelenetét, melyből ő a szerelmet megismerte. Széles, látványos
gesztusokkal átszellemült játékba lendül. Komikus, ahogyan szerelmet vall egy
láthatatlan másiknak, vagy szenvedélyesen magához öleli a semmit. A díva, bár
elutasítja az interjút, örül a társaságnak, poharazgatásra csábítja vendégét.
Magatartása kezdetben ironikus/önironikus, nemcsak szavaival, de mozdulataival
is elárulja-meggyónja saját nyomorát: alkohol- és drogproblémákkal küzd. Később
memóriazavara és hallucinációi is megjelenítődnek, az újságírót cinkosául
fogadja. Amikor észreveszi, hogy a fiatalember az ő engedélye nélkül rögzíti
beszélgetésüket, kitörni készülő dührohamát finom mozdulatokkal vezeti át
kacér, női tréfába. Kezébe kapja a pezsgősüveget, mintha az újságírót készülne
megtámadni, de miközben farkasszemet néz az „árulóval", egy elegáns mozdulattal
a közéjük állított diktafonra önti az üveg tartalmát. Ettől kezdve nem cinkos
szövetségben, hanem stratégia-harcban állnak. Ennek a harcnak a kivetülése a
tangó.
Diego partner Valeria „egy holttest van a hálószobában"-játékában.
Egyfajta abszurd logikát követő, groteszk feladványként beszélnek a holttestről
(pl. a hulla hús, döghús, a döghúst hűtőszekrényben szokták tárolni).
Maia Morgenstern Valeria Durand-ja a játék előrehaladtával
egyre rapszodikusabb lesz, az (ön)ironikus díva fokozatosan őrült nővé
változik. Sokkal kifinomultabbak azonban azok a jelenetek, ahol az őrült nő
helyett az őrült díva dominál: ilyenkor egy-egy kitörése után megmasszírozza a
halántékát, relaxációs gyakorlatokat végez, vagy elrendezi a frizuráját, nyugalmat
erőltetve vonásaira.
Az előadás klisé-fordulatok egymásutánja, ami nemcsak túlzott
kiszámíthatóságot eredményez, hanem időről időre egy-egy jelenet következetlen túldimenzionálásához
is vezet. Maga a befejezés is jó példa erre. Valeria és Diego egy utolsó,
érzéki tangóval feltáncolják magukat a lépcsőn, a függönyök mögötti hálószobába,
majd lövés dördül. Szép, borzongató végkifejlet lehetne, azonban egy további, hatásvadász
jelenet következik, melyben Valeria égő gyertyákkal kezében visszatér, bejelenti,
hogy egy holttest van a hálószobában, majd artikulálatlan hangokat hallatva távozik
a színről.
A zsűri:
Alina Mang
A bukaresti Színház- és
Filmművészeti Egyetem (UNATC) teatrológia szakán végeztem 2000-ben, majd a Scena színházi folyóirat szerkesztője
voltam annak 2002-es megszűnéséig. Ezt követően a Ţăndăricăa Bábszínház
irodalmi titkáraként dolgoztam öt éven át, mígnem 2007 tavaszán a bukaresti
Nemzei Színházhoz szerződtem dramaturgként. Diplomázás óta aktív kritikus is
vagyok, a Teatrul Azi és a Ziarul de Duminică állandó munkatársa, több
szakmai lap és színházrovat időnkénti szerzője. Tagja vagyok a Román Színházi
Szövetségnek (UNITER) és a Színházkritikusok Nemzetközi Szövetsége (IATC)
romániai testületének, amelynek képviseletében részt vettem több, nemzetközi
színházfesztiválon és Fiatal Kritikusok Szemináriumán. Tagja voltam a 2006-os
kiemelkedő színházi teljesítményeit díjazó UNITER-Gála előzsűrijének.
Fordításaim németből
románra: Ödön von Horváth: Kazimír és
Karoline, Don Juan se intoarce din razboi,
Arnold Schönberg: Mózes és Áron.
Iulia Popovici
Színházkritikus vagyok,
az Observator cultural és a Ziua kultúra rovatának szerkesztője,
vezércikkírója (editorialist). A Bukaresti
Egyetem Bölcsészkarán végeztem felsőfokú tanulmányaim, majd az UNATC drámaírói
képzőjén szereztem mesteri-diplomát. A kolozsvári Teatrul Imposibil kiadójánál,
a bukaresti Cartea Românească
kiadónál és a LiterNet elektronikus
kiadónál megjelent számos színházi antológiához írtam előszót.
Sorozatszerkesztőként vettem részt az Observator
cultural mellékleteként közre adott kortárs színdarabok megjelenésében, és
programkoordinátora voltam a „Corpul în oglindă / Body in the mirror" táncprojektnek. A román Nemzeti Kulturális Alaptól támogatást nyertem
mint független művész a Cartografiind oraşul
postcomunist című kötet
megvalósítására. A Teatrul Imposibil kiadójánál e hónapban megjelent Carte cu dramAcum című kötet szerzője
vagyok.
Kovács Levente
1940-ben születtem,
törzsgyökeres marosvásárhelyi vagyok. 1961-ben Kolozsváron szereztem
magyarszakos diplomát, 1984-ben rendezői diplomát Bukaresben. Negyvenöt éve
járom az egyetemi szamárlétrát a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen,
gyakornokságtól a doktorátusvezető professzorig. Közel minden erdélyi
színházban rendeztem, kettőnek tagja is voltam, illeve másodállásban jelenleg
is a nagyváradi Szigligeti Társulat rendezője vagyok. Szabadidőmben színházzal
foglalkozom, és remélem, hogy nemsokára nyugdíjasként is a színházzal
foglalkozhatom.
Az 1980-as Kollokviumon
főiskolai rendezésem, a Káin
és Ábel két díjat nyert. Szakmai életem kedves emléke az 1981-86 között közel
kétszáz előadást ért meg Lila ákác-rendezésem,
valamint az a huszonöt év, amely alatt közel harminc előadást rendeztem a
marosvásárhelyi Egyetemi Színpadon.
Könyveim: Madách & Harag Marosvásárhelyen, A marosvásárhelyi Székely Színház története
Kötő József, a zsűri elnöke
Hetedik évtizedemet
taposom (1939. augusztus 8-án születtem Kolozsváron). Nemzedékem a
legagyoncsapottabb. Túl későn láttunk napvilágot ahhoz, hogy belekóstoljunk a
polgári szabadság örömeibe, de elég korán ahhoz, hogy a maga teljességében
kiélvezzük a totalitarista rendszer nyújtotta „lehetőségeket", viszont a '89
utáni „új szabadsággal" már pályánk befejezéséhez közel találkoztunk. Azért
kipróbáltam mindnt, ahol úgy éreztem, hasznossá tehetem magam: voltam általános
iskolai és egytemi tanár, színházi irodalmi titkár és igazgató, hírlapíró,
színháztörténetből doktoráltam, foglalkoztam társadalomszervezéssel az RMDSZ
ügyvezető alelnökeként és államtitkárként. Néhány önyvem talán nyomot hagy
utánam. Zsűrielnökként szeretném, ha a bőség zavarával küzdenénk, nem az
előadások számát, hanem minőségét illetően.
Zsehránszky István
1944-ben születettem
Kolozsváron, fiatalon, mindössze húszévesen kezdtem színházkritikát írni.
Dolgoztam Sepsiszentgyörgyön a Megyei
tükörnél, az Ifjúmunkás, az Új Élet, az Erdélyi figyelő, a Romániai
Magyar Szó című lapoknál. Jelenleg a Bukaresti Rádió Magyar Nyelvű Adásának
Rádiószínházi rovatát szerkesztem Darvas Enikővel, jeleneteket mutatunk be a
színpadon még nem játszott romániai magyar drámákból.
2001-ben
kezdeményezésemre éledt újra a Romániai Kisebbségi Színházak Kollokviuma,
amelynek testvér-rendezvényeként 2002-ben megszületett az Interetnikai
Fesztivál.
Fotók: Molnár Cs. Attila
Program: május 6.
Május 6.,
vasárnap
13.00, 40-es
terem
Könyvbemutató - felolvasószínház: Hatházi András A hetérák tudománya c.
Kötete
18.00, Korona
terem
Kolozsvári Állami
Magyar Színház
Nathalie Sarraute
EGY IGENÉRT VAGY EGY NEMÉRT
Fordította: Horváth Andor
F1...Hatházi
András
F2...Dimény Áron
F3...Orbán Attila
Nő...Laczó Júlia
Díszlet- és jelmeztervező: Carmencita Brojboiu
Zeneszerző:
Michael Jon Fink
Rendező: Patrick Lemauff
Az előadás
időtartama: 1:15 h
Az orosz származású írónő a kortárs francia irodalom
jelentős személyisége. Mind regényeiben, mind színműveiben arra törekedett,
hogy az emberi nyelvet helyezze nagyító alá. Egyetlen kérdés foglalkoztatta:
miképpen lehet még legkisebb, leghomályosabb benyomásainkat is megnevezni
szavak segítségével. Ebben a színművében két barát azzal próbálkozik, hogy a
közöttük lévő viszonyt felderítse. Mi az oka annak, hogy pusztán egy mondat,
egy hanghordozás elegendő volt ahhoz, hogy őket egymástól eltávolítsa? Miért
van az, hogy egy barátság fennállása vagy megszakadása egyetlen „semmiségen"
múlhat?
Az írónő számára ezek a semmiségek rengeteget számítanak. Azt tartja róluk,
hogy jobban beleszólnak életünk menetébe mint sok más, akár jelentősebb
esemény. Mintha csak azt mondaná: ha karunkat vagy lábunkat törjük, az
látványos történés, de azért belehalni nem lehet. Egy szabad szemmel nem is
látható kórokozó vagy egy sugárzás viszont kiolthatja az életünket. Törődjünk
tehát azzal, ami nem látható, amit nem lehet egykönnyen szavakba foglalni, mert
az élet ott van, ott van mindenestül.
Patrick Le Mauff
20.00, színházterem
Marosvásárhelyi
Nemzeti Színház - Tompa Miklós Társulat
Witold Gombrowicz
YVONNE,
BURGUNDI HERCEGNŐ
Fordította: Pályi András
Yvonne ................................Nagy Dorottya
Ignác király..........................Kárp György
Margit királyné....................Farkas Ibolya
Fülöp herceg, trónörökös.....Bányai
Kelemen Barna
Kamarás...............................Szélyes Ferenc, Jászai díjas
Iza, udvarhölgy....................Szabadi Nóra
Cirill.....................................Sebestyén Aba
Ciprián ................................Ördög Miklós Levente
Yvonne első nagynénje........Mende Gaby
Yvonne második nagynénje...Biluska Annamária
Innocent, udvaronc................Bokor Barna
Valentin, lakáj........................Henn János
Kancellár................................Tollas Gábor
I. úrnő.....................................Csíki Hajnal
II. úrnő....................................Moldován Orsolya
Koldus.....................................Kovács Botond
Díszlet-jelmez tervező: Dobre Kóthay Judit
Színpadi zene: Delia Serban
Koreográfus: András Lóránt
A rendező munkatársa: Henn János
A tervező asszisztense: Szakács Ágnes
Pirotechnikai effektus: Belloni
Rendező: Alexandre Colpacci
Az előadás
időtartama: 2:30 h
„Yvonne tragikomikus története néhány szóban
összefoglalható. Fülöp herceg, a trónörökös séta közben találkozik egy lánnyal,
aki nem vonzó... visszataszító... Yvonne lompos, egykedvű, gyengécske, félszeg,
unalmas és ijedős. A herceg az első pillanattól kezdve képtelen elviselni,
túlságosan idegesíti; ugyanakkor az is elviselhetetlen számára, hogy muszáj
utálnia szegény Yvonne-t. És kitör benne a lázadás, a természet törvénye ellen
fordul, ami az ifjaknak azt parancsolja, hogy kizárólag csábos lánykákat
szeressenek. - Nem adom meg magam, szeretni fogom! - veti oda a kihívást saját
természetének, és eljegyzi Yvonne-t.
Yvonne, miután a herceg menyasszonyaként bevezették a
királyi udvarba, bomlasztó elemmé válik. Számos defektusának néma, rémült
jelenléte mindenkiben felidézi saját titkolt fogyatékosságát, ocsmányságát,
bűneit... és az udvar hamarosan a szörnyűségek melegágyává változik. Mindenki
szörnyeteg, beleértve a herceget is, lihegnek a vágytól, hogy meggyilkolják azt
a kibírhatatlan Mutyulit. Végül az udvar beveti teljes pompáját,
felsőrendűségét, kiválóságát és felülről ölik meg a nőt."
Witold Gombrowicz
22.30, Sarok
Harry Tavitian koncert
Program: május 7.
17.00, Korona terem
Szatmárnémeti Északi Színház - Harag György Társulat
Hamvai Kornél
MÁRTON
PARTJELZŐ FÁZIK
színmű
Márton partjelző..............Czintos József, Jászai díjas
Miholka .........................Miske
László, Jászai díjas, mv.
Denise ............................Lőrincz Ágnes, Poór Lili díjas
Geizlinger ......................Tóth-Páll Miklós
Rendőr 1, Doktor, Pap....András Gyula
Rendőr 2, Apa, Pincér.....Nagy Csongor Zsolt
Díszlet-jelmez: Bozóki Mara m.v.
Zenei munkatárs: Manfrédi Annamária
Rendező: Árkosi Árpád, Jászai díjas m.v.
Az előadás
időtartama: 1:45 h
Beszélgetés Hamvai Kornéllal
Hogyan született a darab? Mi ihlette Önt
a mű megírásakor?
A darab az azonos című regényből (1995) született, Lengyel Pál rendező
kitartó szorgalmazására és minden húzódozásom ellenére (sokáig úgy éreztem, a
regény nem alkalmazható színpadra). Nehéz volt megtalálni azt a formát, ami a
könyvhöz is hű marad, és valamelyest mégis drámaszerű. A könyv két képből
indult: egy Márton nevű, valóságos partjelzőt láttam a tévében, egy mérkőzésen,
ahogy a vonal mellett állt, irgalmatlan felhőszakadásban, és arra gondoltam,
hogy fázhat ez az ember... Megvolt a cím, alá kellett írni tizennégy fejezetet.
A főhősnek aztán ehhez a partjelzőhöz semmi köze persze, annál inkább egy idős,
ősz hajú férfihoz, akivel egy éjszakai buszjárat megállójában találkoztam:
magában beszélt, időnként felhajtotta a zakója röverjét, és oda sustorgott. Csak
néztem, és azon gondolkoztam, miféle élete lehetett... Elképzeltem ezt az
életet. Rengeteget segített azután Újpesten élő nagyapám, aki mesélt a régi
időkről - nélküle nem tudtam volna megírni a könyvet.
Hol volt az ősbemutató? Milyen volt a
darab fogadtatása?
1998-ban a Merlin Színházban Jordán Tamás főszereplésével mutatták be, és
körülbelül két évig játszották, sok vidéki vendégjátékkal is, a Miholka
szerepét játszó csodálatos színész, Soltis Lajos tragikus haláláig. Egy évvel
később bemutatta a debreceni Csokonai Színház, Pinczés István rendezésében,
Kóti Árpád főszereplésével (és Miholkát itt is, ahogy Szatmárnémetiben, Miske
László játszotta).
Kérdezett: Kereskényi Hajnal
20.00, színházterem
Csíki Játékszín - Csíkszereda
Önkormányzati Színháza
Friedrich Schiller
ÁRMÁNY
ÉS SZERELEM
dráma két részben
Fordította: Vas István
Von Walter miniszter.........Lőrincz András-Ernő
Ferdinánd............................Veress Albert
von Kalb.............................Bodea Tibor
Lady Milford......................Szabó Enikő
Wurm..................................Kozma Attila
Miller..................................Fülöp Zoltán
Millerné .............................Bartalis Gabriella
Lujza...................................Dálnoky Csilla/ Ráduly Beáta
Sophie.................................Zsigmond Éva-Beáta
A fejedelem komornyikja...Lung László-Zsolt
Valamint........András Lóránd, Balázs-Bécsi Csaba, Boros Csaba, Marthi Jenő, Pál
Szabolcs-Mihály
Rendező-asszisztens: Varga Sándor
Mozgás: Kocsis „Szúnyog" László
Jelmeztervező: Kovalcsik Anikó
Díszlettervező: Tresz Zsuzsa
Rendező: Hargitai Iván
Az előadás
időtartama: 2:40 h
Schiller lázadó-korszakában született drámája, az Ármány és
szerelem a mintegy kétszáz évvel ezelőtti ősbemutatója óta a legtöbbet játszott
német színmű, hiszen történelmi kortól függetlenül közelít rá az érzelmekhez
való jog, a szabadságtól való megfosztás és a személyes döntéshozás kérdéseire.
A csíkszeredai előadás alkotói is a történet örökérvényű, emberi dimenzióit
vizsgálják, a dráma olyan összefüggéseire építve, amitől a történet maivá
válik. Egy szerelem sztorija ez, melynek meg kell tapasztalnia a maga
végleteit. Lehet-e szerelmes egymásba a miniszter fia és egy szegény muzsikus
lánya? Úgy tűnik, itt az apák hatalmi túlsúlya irányítja az eseményeket,
akárcsak a végzet a görög sorstragédiákban.
22.45, Sarok
Cserei Csaba koncert
Hogyha nem ide született volna, s hogyha például egy
manhattani klubban püfölhette volna a dobokat, akkor jólkereső világművész
lehetne már. (Szándékosan nem mondok „sztárt", mert manapság annyi mindenkiből
lehet sztár, hogy az már inkább pejoratíve hangzana) Persze, elcsépelt a
gondolat, pontosabban egy olyan alapigazság, amelyik fölött itt, Kelet
Európában sok kancsó bor társaságában fogunk még önsajnálkozni.
Csabcsi - engedtessék meg nekem a privilégium, hogy Cserey Csabát eképpen
emlegessem eme nyilvános intimitásunkban- azonban nem sokat búslakodik a
kancsók fölött, hanem azon van, hogy maradéktalanul teljesítse hivatását, mint
zenész. Dehogy búslakodik! Még azt is mosolyra, jókedvre deríti, aki esetleg
elfelejtette ünnepi nevetését. Ezen felül pedig még remek zenész is.
Tudunk-e mi egyáltalán, mit kezdeni ilyenféle értékeinkkel?!
Tartok tőle: nem.
Csabcsi ettől függetlenül is jelenkori zenei életünk egyik kiemelkedő
egyénisége.
Dancs Artúr
 |
