A Romániai Kisebbségi Színházak Kollokviuma fesztivállapjának anyaga.

Tartalom:

• Boros Kinga: Kollibacilus. Vigyázat, terjed!
• Márton Imola: Párbeszédek játéka
• Interjú Nánay István színházkritikussal: Kritika nélkül
  
• Interjú Kötő József színháztörténésszel: "Megbeszéljük magunkkal a magunk dolgait"
• Interjú dr. Kovács Levente rendezővel: "Szeretnék minél több minőségi előadást látni"
• Zsehránszky István: Van még remény
  
• Mai műsor: május 4.
• Holnapi műsor: május 5.
  

Boros Kinga

Kollibacilus. Vigyázat, terjed!

A Romániai Kisebbségi Színházak Kollokviuma idei fesztivállapjának címe, a Kollibacilus Zsigmond Andrea szerkesztőtársunk fejéből pattant ki. Ő most, amikor a Kollokvium részvevői e cikket olvassák, még csak készül a több száz kilométeres útra, amely Gyergyószentmiklós felé vezet. Őhelyette én írok, mert nagyon hamar elkaptam tőle a bacilust.

Saját címet akartunk, amely, bármi legyen is az, jelzi, hogy ez a lap a miénk, akik Marosvásárhelyről, Kolozsvárról, Budapestről sereglettünk össze a Kollokviumra, hátra hagyva félévi vizsgát, diploma-dolgozatot, szerkesztőségi munkát, egyetemi órákat. Két évvel ezelőtt, a harmadik gyergyói Kollokviumon ez a csapat nem létezett, és két év múlva, vagy bármikor még egyszer ilyen formában összegyűlni nem fog. Hacsak a Figura 50 éves évfordulójára meg nem hívnak minket nosztalgia-lapot írni... Addigra a Figurának vadonatúj saját épülete lesz, bérleteseinek száma meghaladja a húszezret, és mi repülővel érkezünk Gyergyószentmiklósra.

A Kollibacilus sajátossága, hogy egyedülálló összetételének köszönhetően igen kreatív és fejlődőképes. Vagy legalábbis reméljük, hogy az. Táptalaja a beszélgetés, valamint a rivaldafény. Papírformán megnyilvánuló tünetei kétnaponta jelentkeznek, de felismerhető a jegyzetelő, diktafonnal szaladgáló, karikás, ám éles szemű szerzőkről is. Különösen a mindennapos színház-fogyasztókra veszélyes.

Szóval indul a Kollokvium... bacilussal. Azt kívánom, kapják el mindannyian!

Márton Imola

Párbeszédek játéka

Május 4.-12. között kicsit találkozgatunk, kicsit fesztiválkodunk Gyergyószentmiklóson. Több okból kifolyólag sem véletlen a rendezvény Romániai Kisebbségi Színházak Kollokviumaként való megnevezése. A beszélgetést, szűk körű tanácskozást jelentő latin eredetű szó nagyon jól szolgálja a fesztivál egyik legfontosabb célkitűzését: párbeszéd létrehozására törekszik több szinten is. Nemcsak előadásokat akar egymás mellé sorakoztatni. Túl akar lépni ezen, és párbeszédet akar létrehozni alkotók és alkotók, társulatok és társulatok, illetve nem utolsó sorban alkotások és nézők között.

E célkitűzések közt legkeményebb diónak talán az utóbbi tűnhet, hiszen általában nagyon nehéz a nézőket reakcióik kinyilvánítására sarkallni. Nagy segítséget jelenthet viszont a rendezvény kollokvium-jellege. Az ember alaptermészetéhez hozzátartozik a kíváncsiság, a közösségi, rituálészerű történések és a beavatás aktusa iránti vonzalom. Jelen esetben pedig épp erről van szó. A nézőt beavatják, megszólítják, reagálni késztetik, azaz a történet aktív szereplőjévé teszik. Ebben a játékban mindenkinek közvetlenül részt kell vennie, mindenkinek véleményt kell nyilvánítania, mindenkinek és mindennek meg kell szólalnia. Beszélnie kell a színháznak, beszélnie kell az írónak, a rendezőnek, a színésznek, a nézőnek, hiszen beszélgetés nélkül nincs kollokvium.

A rendezvény tehát akkor éri el célját, ha bensőséges viszonyt, eredményes, intenzív vitákat sikerül kialakítania az alkotók, az előadások és a befogadók között. A mostani, hetedik kollokvium épp erre törekszik meglepően változatos, valóban mindenkit megszólító programjával. Ezért kell részesévé válni, ezért nem szabad elengedni magunk mellett. Nézni kell, hallgatni kell, és végül beszélgetni kell arról, amit láttunk és hallottunk. Beszélgetni kell, hogy létezzen, hogy fejlődjön, és hogy megalapozza egy újabb kollokvium létrejöttét.

Kritika nélkül

Interjú Nánay István budapesti színházkritikussal

Zsigmond Andrea

- A tanár urat olyan színházi szakemberként tartjuk számon, aki ritka madár, érdeklődik a Magyarországon kívüli magyar társulatok munkája iránt. Mit tapasztalt az elmúlt években, milyennek látja a mai erdélyi színházat?

- Borzalmasan csalóka, ha bármit is mondok a határon kívüli színházról, hiszen csupán a kisvárdai válogatásban vagy itt, Budapesten a Tháliában látok előadásokat, és mind a kettő nagyon erős szűrést jelent.

Az mindenesetre elmondható, hogy az ottani rossz és elavult színházban is több közlendőt érez az ember, legalábbis én, mint a magyarországiban. A magyarországiak többségében semmiféle néven nevezendő közlést nem tapasztalok. Egyszerűen nem értem, az itteni előadások zöme miért születik. Maguknál a legtöbb előadásból süt valamiféle energia.

De nem tudom, hogy a teljesen hétköznapi előadások is ilyenek-e. Lehet, hogy azok nem ezt igazolják, sőt. Erdélyben is vannak olyan színházak, amelyek nehezebben tudnak eredményt felmutatni, vagy inkább azt mondanám, ahová a magyarországi rossz hagyományok jobban átszivárognak.

Persze nem minden színháznak van ugyanarra kapacitása, a gyergyói színháznak például egészen más feladatai vannak, mint a szentgyörgyinek vagy a kolozsvárinak.

Éppen ezért örömmel látom, hogy Vásárhelyen több kis színházi műhely született. Bár még nem tudni, életképesek-e... Kolozsváron ilyesmi ugye nem tud létrejönni, mert ott a színház ráül az egész magyar színházi kultúrára, beleértve az egyetemet is.

A kisebb városok esetében több műhelyről nemigen lehet szó. Amire viszont oda tudnának figyelni: hogy ne legyen borzalmasan esetleges, kit hívnak meg rendezni. Ugyanazt az alkotót, ha beválik, többször vissza kellene hívni, hogy huzamosabb művészi kapcsolat alakulhasson ki közte és a társulat között.

Aztán változatlanul megoldatlan a „szabad gyökök", szabad kapacitások kérdése, tehát hogy legyenek olyan színészek, akik arra vállalkoznak, hogy ide-oda mennek, ahogy Hunyász (Hunyadi László. Szerk.megj.) tette, amíg élt. Ha ő megérkezett egy társulatba, ott biztos, hogy valami megpezsdült.

- Hogy látja, milyen szerepet tölthet be az erdélyi színházi életben a Kollokvium?

- Egy olyan országban, amit a földrajzi távolságok ennyire széttagolnak, s ahol nem létezik színházkritika, egy ilyen találkozó veheti át a közvetítés feladatát. Mert ahol van kritika, az közvetíteni tud a színházak között, elmondja, itt meg ott mi született, vagy vitákat gerjeszthet látensen jelen levő művészeti kérdésekről. Emlékszem, amikor Szentgyörgyön voltam, talán '92-ben, a Kollokviumon, ott véres viták folytak egyrészt esztétikai kérdésekről, azon kívül mindenféle praktikus dolgokról. Persze abban az időszakban nagyon sok tisztázandó kérdés volt abból adódóan, hogy '90 előtt más volt a színház funkciója, mint azután. De most is van egy sereg olyan dolog, amelyet tisztázni lehetne. Például az erdélyi színházaknak változatlanul nincs érdekérvényesítő szervezetük, egy ernyő, amely közvetíthetne közöttük és nem csak.

A magyar, a német és a jiddis színháznak, gondolom, egy sereg közös kérdésfeltevése is van. Egy ilyen erős színházi kultúrában, amilyen a román, a kisebbségi színháznak ki kell alakítania a maga viszonyát a többségi kultúrához. Lehet integrálódni benne, lehet abszolút elkülönülni... Eltérő stratégiák vannak erre a különböző, határon kívüli országokban. Erdélyben természetesnek számít, ha egy magyar színházban román rendező dolgozik. Felvidéken egészen más a viszonyulás a többségi kultúrához. Ott inkább magyarországi rendezőt hívnak, szlovákot semmiképp.

Nagyon jónak tartom továbbá, hogy a találkozón ennyire fókuszba kerülnek a most induló szakemberek, a végzős színészhallgatók, a végzős teatrológusok.

- Miben látja az okát, hogy „Erdélyben nincs színházi kritika"?

- A helyi lapokban nyilván megjelenik valami. De az olyanfajta kritika, amely átfogóan, egységben tudja látni az erdélyi színházat, és azt be is tudja illeszteni egy romániai, magyar nyelvű vagy európai színházi közegbe, nagyon-nagyon gyér. Mindenekelőtt azért, mert nincs pénz rá. Ehhez ugyanis rengeteget kellene utazni.

A Színház c. folyóirat hivatalosan a magyar színházművészeti szövetség lapja, s legjobb tudomásom szerint a Teatrul azi-t is színházművészeti szövetség adja ki. Elvben tehát lehetne arról beszélni, hogy a színházi szakma eltartsa a lapját, hogy legyen visszaigazolása. Az erdélyi színházak ugyanakkor nem igazán érdekeltek abban, hogy legyen egy átfogó kritikai fórum. Mert hogyha egy kritikus végignézi az összes társulatot, óhatatlanul kialakul benne egyfajta mérce. Tehát lesznek top-előadások és „futottak még" kategóriában levők. És hát melyik színház szereti, hogy ő a „futottak még" kategóriába legyen besorolva. Kellene tehát egy független szerv, amelyik ezt gründolja, szervezi, pénzeli, az EMKE vagy mittudomén. Ennek hiányában nem tud kialakulni Erdélyben átfogó kritikai élet.

„Megbeszéljük magunkkal a magunk dolgait"

Interjú Kötő József színháztörténésszel, a zsűri elnökével

Bonczidai Éva

- Meséljen, kérem, az első Kollokviumról!

- A romániai kisebbségi színházak találkozójának sora Sepsiszentgyörgyön kezdődött a hetvenes években. A Kollokvium fődíját akkor Sütő Lócsiszárja nyerte Harag rendezésében. Korszakteremtő, stílusteremtő előadás volt. A Kollokvium keretében tűntek fel a későbbi évek karakteres színházi alkotói is: Parászka Miklós az Örkény-darabbal, a Kulcskeresőkkel robbant be a színházi köztudatba, vagy megemlíthetjük a sepsiszentgyörgyi színház merész kísérleteit, melyek a hazai drámairodalom útkeresését tükrözték. Csiki László darabja, a Nagypapa látni akar benneteket az első hazai abszurd kísérletek egyike; ha jól emlékszem, Seprődi Kiss Attila rendezte meg egy nagyon izgalmas előadásban. A felhozott példák sora bizonyítja, hogy ennek a fesztiválnak fontos és jelentős szerepe van, pontosabban, hogy volt.

Nyilvánvaló, hogy a régi és a mai Kollokviumok közt tétbeli különbség van. Kezdetben külön volt az elméleti kollokvium, ahol a sajátos kisebbségi színházi problémákat vetettük fel. Egyik alkalommal csodálkozva láttuk, hogy a nézőtérre beül „Hancheş" elvtárs, aki az akkori Kovászna megyei Szekuritáté főnöke volt, zárójelben jegyzem meg, egykori színinövendék, akit kidobtak a színiakadémiáról, aztán idővel szekuritátés megyei főnök lett. Szünetben odajön hozzám: Kötő elvtárs, meghallgattam figyelemmel. Mondtam neki: Hankiss elvtárs, én ennek örvendek, sokkal jobb, ha közvetlenül értesül arról, amit mondok, mint ha a besúgói elferdítetten tájékoztatják. Ma már szabadon tárgyalhatjuk meg, ahogy Pilinszky kéri a színháztól, a magunk dolgait.

- Mi, diákok, akik az idei Kollokvium lapját írjuk, azt a feladatot is kaptuk, hogy mindannyian keressünk egy-egy „talált mondatot", amely kifejezi a színházhoz való viszonyunkat. Lehet az Ön „talált mondata" a Pilinszky-féle mondat?

- Igen, ezt fel lehetne írni mottónak. A Beszélgetések Sheryl Suttonnal című könyvében olvasható. Sheryl Sutton színésznő, Wilson színházi látomása testesül meg benne, Pilinszky vele folytat képzelt dialógust. A színház mibenlétéről, a színház mitikus, szakrális gyökeréről beszélgetnek. Akkor fogalmazódik meg a gondolat: a színház lényege, hogy megbeszéljük magunkkal a magunk dolgait.

Harag azt mondta, hogy mindig ki kell mondani, hány óra, mindig a kor falára kell vésni azt, amit a színház mondani akar, de a színháznak a megújulás közepette is saját gyökereiből kell táplálkoznia... Nyilvánvalóan nem tehetjük meg, hogy ne asszimiláljuk színházunkban a mai, korszerű színház legfontosabb eszköztárát is, amire én azt mondom: klasszicizálódott eszköztárát. A mai kor kulcsszava, ha kultúráról beszélünk, a globalizáció, de ebbe szükséges beoltani a lokális kultúra értékeit, és akkor így alakul ki az általam szebbnek tartott kulcsszó, a „glokalizáció".

- Össze lehet-e, egyáltalán össze kell-e hasonlítani a kisebbségi színházak találkozóját például a határon túli színházak találkozójával?

- A magyar közgondolkodás tragikus vonása, hogy csak a „vagy-vagy"-ban tud gondolkozni. Ez jellemezte például az Ön által említett kisvárdai fesztivál és a magyarországi hivatásos színházak fesztiválja közötti viszonyt is. Amikor először jutott ki a kolozsvári színház Kisvárdára, 1990-ben, gettó-találkozónak nézték a fesztivált, el se jöttek az úgymond nagy színházi alkotók és kritikusok. De ahogy teltek az évek, egyre inkább kiderült, hogy itt bizony van színvonal, van színházi szellem, nemcsak néhány búsmagyar ül össze ezeken a fesztiválokon.

- A kisebbségi színházak találkozóján a kezdetekkor is jelen voltak a zsidó, illetve a német nyelven játszó társulatok?

- Ezt a tradíciót már a kezdetektől kialakítottuk, és meg is kell őrizni, mert ha mi kulturális autonómiában gondolkodunk, ezt a lehetőséget és teret meg kell adni a többi kisebbségi közösségnek is. Olyan multikulturális közeget teremtünk, ahol a kultúrák értékei kölcsönösen generálhatják egymást.

- Milyen a Kollokvium sajtóvisszhangja? Foglalkozik-e vele a román sajtó?

- A román kritika, becsületére legyen mondva, mindig figyelte az erdélyi magyar színházi életet. Emlékszem, annak idején idezarándokoltak a bukaresti kritikusok Harag előadásaira. Később ismét zarándokolniuk kellett, például a Tompa Gábor-féle Hamletre. Ma már Bocsárdi előadásaira zarándokolnak. A Kollokviumon persze megjelennek olyan előadások, amelyek már kifutottak, a kritikák tehát nem föltétlenül a Kollokvium idején íródnak, de a rendezvény mindenképpen benne van a köztudatban.

"Szeretnék minél több minőségi előadást látni"

Interjú dr. Kovács Levente rendezővel, a Kollokvium zsűritagjával

Kádár-Dombi Katalin

- Az első Kollokviumot 1978-ban szervezték. Ez volt az első ilyen jellegű törekvés, ami a hazai magyar színjátszást intenzíven érintette?

- Igen, ez egy olyan kezdeményezés volt Sepsiszentgyörgyön, amely megmozgatta az egész hazai nemzetiségi színjátszást, és elindíthatott volna egy új korszakot. Sajnos, a harmadik fesztiválra már nem került sor, betiltották. 1992-ben volt egy újraindítási kísérlet, amely nem igazán sikerült, ugyanis a megváltozott körülmények között azok az utazási és elszállásolási költségek, amelyek hozzátartoznak a fesztiválhoz, majdnem előteremthetetlenek lettek.

- Milyen hangulatban zajlott le az első találkozó?

- Fantasztikus hangulat volt, arra a hétre megbolydult a város, és mindenki csak a színházról beszélt és a színházba járt, a helyi lapnak külön számai jelentek meg. Reggeltől estig előadások, összejövetelek, viták, szervezetten és szervezetlenül. Rendkívül pezsgő volt az az időszak.

- Mi változott azóta?

- Először vándorfesztiválként indult újra a Kollokvium, de most már úgy néz ki, Gyergyószentmiklóshoz fog kötődni, annál is inkább, mert fokozza ennek a tájnak a színházi ellátottságát, hátteret teremthet azoknak a sikeres székelyföldi színházalapítási kísérleteknek, amelyek egyik eredménye a Figura Stúdió Színház.

- Gyergyó mennyire bír meg egy ilyen nagyméretű rendezvényt?

- Úgy tapasztaltam, hogy megbírja, bár talán még jobb lenne, ha erősebb volna a gyergyóiakban az összefogás, a szándék mellett a tettrekészség is. Remélem, lassan ráéreznek arra, hogy többet is lehetne tenni a helyi erőforrások megmozgatása, a szervezés szintjén, odáig, hogy tisztességes körülményeket biztosítsanak a színház működéséhez. Efelé történtek lépések, de határozottabbnak kell lenni.

- Szakmai szempontból mit mutatnak az elmúlt évek tapasztalatai?

- Értékeltem, hogy tavalyelőtt megjelentek olyan izgalmas, fiatalos, lendületes törekvések, mint például Radu Alexandru Nica rendezései, a Figura Stúdió Színház és a Csíki Játékszín előadásai, amelyek a színházművészet jelenlegi fejlődésvonalához leginkább hozzátartoznak.

- A Kollokviumnak mennyire a megmérettetés a lényege?

- Úgy érzem, a megmérettetésnél fontosabb a megjelenés, a megmutatkozás, hiszen minden társulat jelentkezik egy előadással, és az a lényeg, hogy megismerjék egymást az alkotók. Pont itt van a gond: az anyagi körülmények még mindig szűkösek ahhoz, hogy, mondjuk egy hétig együtt legyenek a társulatok, és egymás munkáját lássák. Az a fajta fesztivál, amelyet már Kivárdáról is ismerünk, amelyre odaszalad egy társulat, lejátssza a magáét, és elszalad, nem igazán szolgálja azt az alapvető célt, hogy széleskörű képet alakítsunk ki egymásról.

- Mint zsűritag, ön milyen elvárásokkal indul az idei fesztiválra?

- Szeretnék minél több minőségi előadást látni. Szeretnék helyzetben látni sok fiatal színészt, rendezőt, és szeretném, ha a teatrológus hallgatók is élénk véleménnyel, szervezőkészséggel mutatnák meg azt, hogy van jövője a kisebbségi színjátszásnak.

- Mennyire van igény az ilyen találkozókra?

- Szaporodnak a különböző fesztiválok. Úgy érzem, a kisvárdai fesztivál picit lecsengőben van, eljátszotta a maga történelmi szerepét, hivatását. Nekem személyesen, de a társulatoknak is kevesebb izgalmat okoz már a részvétel, egyrészt mert a határon túli színházművészet túlnőtte azokat a kereteket, amelyeket Kisvárda biztosítani tud, mind szervezésileg, mind a művészi lehetőségek terén. Egy nagyobb színházi városban kellene ennek a megmérettetésnek történnie, akár a pécsi fesztivál színvonalán. Bebizonyosodott az elmúlt években, hogy az erdélyi magyar színházak produkáltak olyan színvonalú előadásokat, amelyek nem lógtak volna ki az összmagyar képből.

A gyergyói fesztivál izgalmát, jelentőségét a kétévenkénti találkozásban az adja meg, hogy olyan dolgokat is láthatunk, amelyekre máshol nem nyílik alkalom. A Kollokviumra minden színház azt az előadását viheti, amelyiket a legjobbnak gondolja, és nem amit egy zsűri előválogat. A két szempont között van különbség.

- Ön szerint mennyire van jövője a Kollokviumnak?

Zsehránszky István

Van még remény 
 

A Kollokviumon - végre! - megjelenik a felolvasószínház. Nem ez a színjátszás legcsodálatosabb formája, mégis lelkesedünk érte. Bár színházművészeti formaként sem megvetendő. Marosvásárhelyen, az Ariel Színház fesztiválján tanúja voltam egy olyan felolvasószínházi előadásnak, amely teljes élményt nyújtott. Annyira hatásos volt a darab ebben az előadásmódban, hogy a tapasztaltak, a nem mindennapi élmény alapján egész egyszerűen szükségtelennek éreztük a mű színpadra vitelét. És nemcsak mi, nézők, hanem a felolvasószínházi előadás főszereplője is. Mert a hagyományos színrevitel közben felhígult volna a produkció. Elvesztette volna erejét. Csinálmánnyá vált volna... Most nem ilyen megfontolásból üdvözöljük a felolvasószínház megjelenését, hanem azért, mert behozza a képbe az új vagy kevésbé új hazai magyar drámát, amely bemutatásra vár. Mert - rossz érzéssel bár, de - tudomásul kell vennünk, hogy a Kollokviumról, a hazai kisebbségek színházi műhelyéből teljes mértékben hiányzik az ősbemutató. Visky Andrásnak két darabja is műsoron van Kolozsváron - a Tanítványok és a Hosszú péntek -, de egyiket sem láthatjuk itt, a Kollokviumon. És a Marosvásárhelyen bemutatott darabját,  A szökést sem - pedig az előadás még felújítható állapotban lenne. Ezért kialakult egy furcsa helyzet: sokat fogunk beszélni az új hazai magyar drámáról, anélkül hogy láthatnánk azt a színpadon.

Pedig ha eszembe jut, hogy 1980-ban, Sepsiszentgyörgyön, a múlt rendszer legsötétebb időszakában egész sor akkoriban színpadot látott darab szerepelt a Kollokvium műsorán. A Protestánsok - Székely János Szatmáron bemutatott nagy műve vagy a Sváb passió mellett láthattuk a Káin és Ábelnek a híres kolozsvári előadáshoz képest újat hozó marosvásárhelyi változatát, a Színiakadémián készült előadást, amely a fiatal művészek szemével, érzékenységével, igazságot követelő indulatával, az idősebb generációval való szembenállás művészi megfogalmazásaként juttatta célba Sütő jajkiáltásait. A sepsiszentgyörgyiek pedig a temesváriak után vették kézbe - és vitték diadalra! - Csiki László abszurd drámáját, a Nagypapa látni akar benneteket című groteszk kórismét a fordított értékrendű világról, arról, amelyben akkor éltünk. És vajon csak akkor? A Kollokvium nagydíját vitte el ez az előadás - a múlt rendszer legsötétebb időszakában, a nemzeti-kommunizmus tobzódásának közepette. És láthattuk az Egy lócsiszár virágvasárnapját - szintén összehasonlításként! - a kolozsvári után immár a Bulandra Színház előadásában, Ion Caramitruval a főszerepben. Lám, amikor nagy bajban voltunk, sokkal jobban gazdálkodtunk értékeinkkel, mint most. Amikor senki sem tiltja! Amikor magunk tékozoljuk azokat, magunk tartjuk papírsírban új vagy kevésbé új, de színpadot nem látott darabjainkat.

Az Ártatlanokról - Csiki László 1981-ban megjelent drámakötetének címadó darabját -, a Nagypapa... és az Öreg ház ismeretében és hajdani színpadi sikerét látva is állíthatom, hogy a szerző legjelentősebb színpadi műve. Annyira súlyos mondanivalójú mű, hogy miatta vonták meg Csiki Lászlótól a közlési jogot Romániában. És Magyarországon sem merték mindmáig bemutatni. Legutóbb egy befutott fiatal rendező azzal utasította vissza, hogy a darab tele van áthallással a jelenlegi magyarországi politikai helyzetre: kulcsdráma. Amit ő, művész lévén, nem vállalhat. Képtelenség, hiszen több mint egy negyedszázada, hogy megszületett ez a darab. A mostani magyar politikai vezetők akkor még hátulgombolósak voltak. Vagy mégis igaz lenne? A negyedszázada készült látlelet ugyanaz, mint ami ma is elkészíthető világunkról? Strukturálisan nem változott semmi, csak a komédiások cserélődtek ki?

Van még remény. A Kollokviumon végre, legalább felolvasószínházként megjelenik az új vagy a kevésbé új, de a színpad közelébe sem engedett hazai magyar drámák közül néhány. Fordulatot hozhat ez a kezdeményezés.

Program - május 4.

18.00, Művelődési Központ, színházterem - Megnyitó, majd:

Állami Zsidó Színház - Bukarest
Mario Diament
AZ UTOLSÓ TANGÓ
Román nyelvre fordította Monica Mihăescu

Valeria Durand............... Maia Morgenstern
Diego Goldstein.............. Tudor Aaron Istodor

Díszlet, Jelmez: Constantin Ciubotariu
Zene: Mircea Király
Rendező: Moshe Yassur

Az előadás időtartama: 1:40 h

„Az interjúkészítés drámai hatására gondolva kezdtem el írni Az utolsó tangót. Két idegen találkozik, az egyik kérdéseket tesz fel, amire kötelező a válasz. És mégis semmi nem kényszeríti arra a kérdeztetett, hogy feltárja lelkét egy vadidegen előtt - ami létezik, az csak a kinyomtatott betű, a tőle való félelem. A kibontakozó helyzetben életem két nagy szenvedélyét, a színházat és az újságírást, sikerült egymással szembe állítsam, mint egy párbajban, vagy mint a macska-egér játékban; játék, amely akárcsak a tangó a győzelem és a legyőzetés között ingadozik." Mario Diament

A szereplők: Valeria Durand, a hírneves színésznő, generációjának bálványa, aki titokzatosan visszavonult karrierje csúcsán; és Diego Goldstein, a fiatal újságíró, a színésznő rajongója. A fiatalembernek sikerül kiharcolnia egy interjút a művésznőtől, és sokkoló vallomásra bírnia. Valeria megrémülve szavainak következményétől elkeseredett lépésre szánja el magát...

21.00, Korona terem

Nagyszebeni Radu Stanca Nemzeti Színház - német tagozat
BRUNELDA
Franz Kafka Amerika c. regénye nyomán

Brunelda............Renate Müller Nica
Robinson...........Georg Potzolli
Rossmann.........Axel Moustache
Delamarche.......Franz Kattesch
Josefa Mendel...Johanna Adam
Főpincér............Horia Nicoara

Német nyelven színpadra alkalmazta: Anna Neamţu
Díszlet, jelmez: Alin Gavrilă
Rendező: Marius Oltean

Az előadás időtartama: 1:25 h

A német tagozat előadása Kafka világát mutatja be Brunelda opera-énekesnőn keresztül - az Amerika c. regény negyedik és ötödik fejezete. A rendező megtartja a regény kulcsszereplőit - Karl Rossmannt, Delamarche-ot, Robinsont, a főpincért - és Brunelda csupa csipke és fátyolvilágába helyezi őket, abba a világba, amely ellentétben áll azzal az álomvilággal, ahová a szereplők menekülnek, az ismerős, valóságos és tapintható álomvilággal.
Az előadás kalandozásra hív egy bizarr világba, mindent és mindenkit elcsábítva. A szűrrealitás titokzatos világában semmi sem követi a megszokott, racionális rendet. Brunelda uralja a csipkék és fátylak világát, ahová Rossmann akarata ellenére került, és ahonnan nincs kiút. A világok közötti játék - az álom és a realitás játéka saját világunkban, a Kafkáéban vagy a Bruneldáéban - nemcsak a színészek, hanem a néző számára is kihívást jelent.
Az előadás egy lehetséges világot mutat fel - eltúlozva és karikírozva -, amelyben Karl Rossmann-nal együtt elmerülünk, egy világot, amelyet valósnak fogadhatunk el, vagy megtagadhatjuk.

Program - május 5.

16.00, Korona terem

Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem

Federico García Lorca
BERNARDA ALBA HÁZA
Fordította: András László

Bernarda Alba.....................Varga Márta
Angustias............................Szilágyi Ágota
Magdalena..........................Pál Bíborka
Amelia................................Gáll Katalin
Martirio..............................Barabási Hajnalka
Adela..................................Porzsolt Erzsébet
Poncia................................Márton Réka
Maria Josefa, Prudencia.....Jakab Orsolya
Szolgáló.............................Vajda Gyöngyvér, III. év
Koldusasszony...................Kósa Boglárka, III. év
Kislánya.............................Gecse Ramóna, II. év
Gyászruhás asszonyok.......Barabás Réka, III. év, Kovács Annamária, II. év, Fekete Réka Thália, II. év, Koncz Andrea, II. év, Ferenczi Tímea, II. év
Fiatal lány ..........................Fekete Krisztina, III. év

Osztályvezető tanár: Killár Kovács Katalin
Díszlet- és jelmeztervező: László Ildikó
A rendező munkatársa: Tatár Ágota
Zenei munkatárs:Vizi Imre, II. év
Rendező: Kincses Elemér

Az előadás időtartama: 1:40 h

Bernarda Alba immár egyedül uralkodik birtokán és öt leányán. A házra nyolc év gyász szakadt: meghalt az apa. Bernarda kegyetlen szigorral őrzi a lányok tisztaságát, jó hírét: nem mehetnek ki kapun, nem beszélhetnek hangosan, minden lépésüket anyjuk figyelő tekintete kíséri. Tiltás, gyász, feszültség, bezártság. És a rab-leányok menekülni vágynak. Egyetlen férfi jöhet csupán a ház közelébe, mert vagyonos, jóvágású. Mindannyian belé szerelmesek, benne látják a menekítőt. A legfiatalabb lány boldog lehet vele, egyetlen pillanatra. És vesznie kell. A többiek talán örökre elmerülnek a gyászban. „Égni a vágytól és hallgatni róla - ez a legnagyobb büntetés, amit magunkra mérhetünk." (Federico Garcia Lorca)

19.00, Korona terem

Tomcsa Sándor Színház - Székelyudvarhely
Zalán Tibor
KATONÁK, KATONÁK

Ács Mihály, böllér...................Győrffy András m.v.
Mariska, a felesége..................László Kata
Éva, Ácsék nagyobbik lánya...Szász Kriszta
Erzsi, Ácsék kisebbik lánya.....Szalma Hajnalka
Tanító.......................................Posta Ervin
Tisztelendő...............................Szabó Jenő
Tizedes.....................................Dunkler Róbert
Krausz közlegény.....................Szűcs Olcsváry Gellért
Virág közlegény.......................Lőrincz József
Boros, szomszéd.......................Szabó Eduárd
Jankovics, néma.......................Balázsi Róbert m.v.
Gulyás, szomszéd.....................Kányádi Szilárd
Gulyásné, szomszéd.................Pető Nóra m.v.
Kleinné, szomszéd...................Boér Orsolya
Asszony....................................Mezei Gabriella
Nő.............................................Kolozsi B. Ilona
Fogoly......................................Dénes Balázs
Katonák, foglyok..................... Csizmadia Attila, Fazakas Levente, Fekete István Jakab Gábor, Kovács Attila, Tánczos István

Játéktér: Pinczés István m.v., Szűcs Olcsváry Gellért
Jelmez: Ambrus Amaryll m.v.
A rendező munkatársa: Péter Beáta
Rendező: Pinczés István m.v.
Az előadás időtartama: 2 h

Mi történik akkor, ha kicsinyes, buta emberek kezébe kerül a hatalom? Mit tehet egy férj, családapa, egy közösség megbecsült és tisztelt egyénje, amikor látja, hogy az a világ, amelyben addig békésen élt, fenyegetve van? Jogában áll-e a közösségnek ítélkezni a kényszerhelyzetben hozott döntések és tettek miatt?

A darab és az előadás az emberi tűrőképesség határait, a megalázás és a megaláztatás lélektanát vizsgálja mai környezetben, valóságosnak ábrázolt, mai, hihető és átélhető modellhelyzetben.

21.30, színházterem
Zeneművészeti Kar, Színházművészeti Tanszék - Temesvár
Eugène Ionesco
A KOPASZ ÉNEKESNŐ
Fordítás: Robert Tari

Mr. Smith.........Rareş Hontzu
Mrs. Smith........Karina Reitsch
Mr. Martin........Adrian Korek
Mrs. Martin......Olga Török
Tűzoltó ...........Christine Cizmaş
Falióra................Ramona Olasz

Színpadra alkalmazta, díszlet-jelmez, rendezte: Sütő Udvari András

Az előadás időtartama: 1:15 h

Hozzászólások (0)

Szóljon hozzá Ön is!

Név

Email

Cím

Hozzászólás

Írja be a képen látható karaktereket

Küldés