Újabb kritikai fórum jelent meg a magyar sajtópiacon: a revizoronline.com az NKA „minőségi ellenőre".

TAMper2, a Román Dráma Fesztiválja, az Európai Színházak Fesztiválja és némi cirkusz. Így indult a román színházi ősz.
Az Observator Cultural októberi számait és azokhoz kapcsolódóan a színiévad rajtját szemléztük.

A Cotidianul hasábjain Magdalena Boiangiu arról írt, hogy idén még felkészületlenebb pályakezdőkkel találkoztak Mangálián, mint valaha is a korábbi években. Cristina Modreanu a Gândulban azt - a zsűri számára kétségekkel teli - pillanatot elevenítette fel, amikor az egyik versenyző nyílt színen bejelentette: a neki ítélt díj hatására korábbi szándéka ellenére mégis inkább pályán marad. Alice Georgescu ezzel szemben a frissen végzett színészek tudatosságára, nyitottságára, fejlődési vágyára csodálkozott rá.

Semmi provokáció, semmi düh, semmi ikonoklazmus. A kommunista diktatúra a kortárs román színházban. Békés téma, hálás téma, jó vicc.

„Tudjuk, az ember halandó, és a színész is csak ember. Mégis, amikor egy színész távozik, a veszteség mintha megsokszorozódna. Vele együtt eltűnnek mindazok is, akik az ő testében keltek életre, az ő hangján szólaltak meg, és mindazok, akiket még ezután megtestesíthetett volna. A színész sohasem egyedül hal meg."

Színházban a legjobb a szünet. Az Observator Cultural szerzője felidézi azokat az időket, amikor a színház büféjében mindenki nápolyit evett, és színes üdítőt ivott. És összeveti napjainkkal, amikor nem nápolyit, és nem a büfében fogyaszt a néző. Recsegő zacskók, felboruló üvegek a nézőtér sötétjében. Jól nézünk mi (ki).

"Természetes, hogy a "kritikai aktus" a művészi alkotásból indul ki, és többnyire arról szól. De azt mondani, hogy a kritikus a művész vérét szívja, annyi, mint azt állítani, hogy a pék a molnáron, az asztalos a favágón élősködik. Vagy hogy a tanár a diákok hátán él (persze a "korrepetálás" meséjét ki kell zárni), vagy hogy az orvos a betegekén (megintcsak kizárandó a csúsztatott borítékok esete). És hogy, alapjában véve, a művészek az egész társadalom élősködői. A kör ördögien és demagógul záródik be. Nem volna jobb, ha mindenki csöndben végezné a maga dolgát?" A.G.

„Színházi berkekben az ember (kiváltképp a kritikus) álmában sem gondolja, hogy egy nézőként megélt előadásról rendező vagy színész beszélhet úgy: »A darab, amelyet az este néztem meg...«, hiszen tudvalévő (kiváltképp a kritikusok közt), hogy színházba nem azért megyünk, hogy darabot lássunk (azt olvassuk vagy meghallgatjuk), hanem hogy megnézzük az előadást, rendezést, produkciót - szóval a színre vitt darabot. Csak az -elnézést a kifejezésért - műveletlenek fogalmaznak ennyire felszínesen és pontatlanul. Sajnos a színházi ember is, amikor megfeledkezik magáról, darabot mond előadás helyett, folyosót előtér, és csajokat irodalmi titkárság helyett." A.G.

„Beleszédültem az utcai események bőségébe, a város egyszerre túl kicsinek, túl zsúfoltnak és túl under constructionnek bizonyult (sok éjszakán a légkalapács dallama ringatott el). Vágyódtam az előző években látott előadások után, a kegyvesztetté vált »beltéri színház« után, elfogott a túl sok, mégis túl kevés szédítő érzése. A fesztivál sokat változott az utóbbi években, a színházművészet határai egyre tágabbak. Marad a találkozások öröme olyan emberekkel, akikkel elkerüljük egymást Bukarestben, vagy akik az ország, a kontinens, a világ más színházi tájain élnek. De most sem tudom, miről szól Románia legnagyobb színházi fesztiválja." I.P.

A II. Világháború végén a visszavonulú német csapatok egy kolostorban bezárva felejtenek hét elfogott szovjet katonát. A meztelenre vetkőztetett embereknek nincs étele és vize, az őket fogva tartó helyiségnek egyetlen ablaka van, az is elérhetetlen magasságban, és a vasajtót sem lehet feltörni. Hatvan nappal később a szovjetek nyitják ki, a hét fogoly közül kettő van életben. A többi szanaszét.

Lehet szavazni: elítéljük a két túlélőt a kannibalizmus bűnéért?