|
K.A, 24 éves koraszülő nő
 Nem akartam
kilógni a sorból, kértem beöntést, borotválást. Mentem végig a kórházi
futószalagon, mint engedelmes vágómarha. De aztán, amikor teljesen elő voltam
készítve a feldolgozásra megmakacsoltam magam. Igyekeztem nem oda figyelni a
környezetemre, igyekeztem azt csinálni, amit a testem diktált. Szépnek éreztem
magam, miközben minden arról szólt, hogy a testem nem más, mint egy
munkaeszköz. Szülés közben összepisiltem magam. És akkor azt éreztem: tessék,
most szégyellnem kell magam, pont akkor, amikor a leginkább tudnám szeretni
azt, ami velem történik.
Te korábban szültél, mint várható volt, hogy érintett ez?
A szülés pillanatában nem is tudtam eldönteni, hogy ez mit
jelent. Egész terhességem alatt fenyegetett a koraszülés. Végig úgy éltem, hogy
napról napra izgultam, meddig bírom még. Amikor aztán egyértelművé vált, hogy
nincs tovább, valahogy úgy éreztem, mint amikor utolérik, becserkészik az
üldözöttet. Úrrá lett rajtam valami elszántság, hogy csak azért se kerülhetek
ki ebből vesztesként.
Vesztesként? Ez
mit jelent?
Érdekes, hogy erre rákérdezel. Én akkor nem tudtam, hogy mit
jelent. Valamiféle túlélési ösztön volt bennem, amit kiterjesztettem a
gyerekre. Mindegy, hogy hogy, csak éljünk túl, éljünk.
Felkészületlenül szültél?
Egyáltalán nem. Bár nem jártam tanfolyamokra, igyekeztem a
szülésről nem beszélgetni másokkal, nem gyűjtöttem tapasztalatokat. Valahogy
úgy éreztem, hogy ez most rajtam múlik, az én erőpróbám. És minden percben
edzettem arra, hogy sikerüljön.
A kórházban hogy kezeltek, mint koraszülőt?
Végig éreztem a „bizalmatlanságot". Mintha „másodrendű
szülő-állampolgár" lennék. Hogy nem elég érett a méhem, hogy kicsi a gyerek,
hogy nyitott a méhszájam - mindig lemondó kézlegyintésekkel szembesültem. És
ott maradtam ezekkel magamra. Kedvem lett volna visszakérdezni, hogy akkor most
mi legyen? Mit rontottam el?
Kezelések, beavatkozások?
Kétszer fektettek be, először a terhesség első harmadának a
végén, második harmadának az elején. Méhösszehúzódásokkal. Akkor valahogy úgy
feküdtem a kórházban, mint egy cserejátékos, aki úgysem rúg majd labdába.
Másodszor a szülés előtt két héttel, a hetedik hónap elején. Akkor meg valahogy
az volt, hogy ha eddig kibírtam, akkor most már feküdjek nyugton. Semmi sem
történt, csak megfigyeltek, fektettek. Én pedig végignéztem sok-sok szülést, és
végtelenül magányosnak éreztem magam. Ha történt volna valami, ha csináltak
volna valamit, akkor megértettem volna a helyzetem, de azt hiszem, csak a
betegkvótát teljesítettem. Foglaltam egy ágyat, amit aztán fizetett a
biztosító.
Milyen egy koraszülés?
Hogy általában milyen, azt nem tudom. Itt egy nagyon fiatal
orvos volt bent, meg egy öreg bába. A fiatal orvos kicsit meg volt rémülve, a
szülésznő, meg valahogy rutinosra fogta a dolgot. Vagy lesz belőle valami, vagy
nem.
Apás szülés volt?
Igen, de időközben rájöttem, hogy egyedül szeretnék lenni.
Zavart a fiatal orvos ijedtsége, a szülésznő közömbössége. És zavart a férjem
segíteni akarása. Arra gondoltam, hogy eljött az én időm. Ez az én testem, ez
az én gyerekem, és nekem fontos, ami itt történik.
Szülés-előkészítés? Fájások?
Nem akartam
kilógni a sorból, kértem beöntést, borotválást. Mentem végig a kórházi
futószalagon, mint engedelmes vágómarha. De aztán, amikor teljesen elő voltam
készítve a feldolgozásra megmakacsoltam magam. Igyekeztem nem oda figyelni a
környezetemre, igyekeztem azt csinálni, amit a testem diktált. Szépnek éreztem
magam, miközben minden arról szólt, hogy a testem nem más, mint egy
munkaeszköz. Szülés közben összepisiltem magam. És akkor azt éreztem: tessék,
most szégyellnem kell magam, pont akkor, amikor a leginkább tudnám szeretni
azt, ami velem történik.
Szégyellted magad?
Nem tudom. Utána kerültem az orvost, a férjemmel sem
beszéltem soha erről. Akkor inkább dac volt bennem. Életben maradni, és élő
csecsemőt szülni. Ezek jártak a fejemben: élni, élni, élni. Körülöttem működött
a kórházi nagyüzem. Bejött a konyhaszag, a személyzet csevegett, nekik
természetes volt, hogy élnek. Nekem, és a gyerekemnek nem.
Sikerült úgy irányítanod magad, mint ahogyan tervezted?
Igen, minden úgy ment, ahogyan én akartam. Furcsa, de azt
éreztem, én sokkal jobban tudom, mint az orvos, hogy mi történik. Magam
osztottam be a szülés ritmusát, figyeltem és irányítottam a testem. Amikor
megszületett a lányom, hirtelen felsírt. Ugyanúgy akart élni, mint ahogyan én
akartam, hogy éljen. Az lett, amit mi akartunk. Nem is gyengédség volt bennem,
ahogy ott feküdtem, arra gondoltam, na tessék, legalább egy szövetségesem van.
Amikor elkezdték mérni, és ápolni, nagyon rosszul esett, hogy csóválják a
fejüket a kis súlya miatt. Senki sem mondta azt, nahát, ez a gyerek él, de
örülünk neki. Elszaladtak vele, mintha zsákmányolták volna. És nem is láttam,
csak a szülés után négy órával. Akkor is a saját lábamon mentem el a
koraszülött osztályig, messziről nézhettem csak meg. Nem érinthettem meg, nem
foghattam meg a saját szövetségesem kezét.
Szülés után?
Miután megszületik a gyerek, akkor azt hinné az ember, hogy
vége, túl van rajta. De nem, ilyenkor még „dolgoznak rajta". Meg kell szülni a
lepényt. Amit az orvos szintén nagyon közömbösen megvizsgált. Akkor is
szégyelltem magam. Mintha egy darab májat, vagy fél kiló felsált tartana a
kezébe. És nem az én testemet. Aztán kitoltak a szülőterem elé, és otthagytak.
Az futott át az agyamon, nem tudom miért, ha meghaltam volna, ugyanígy feküdnék
itt, és jönnének-mennének mellettem a dolgozók. Csak nem a kórterembe, hanem a
morgába tolnák le végül az ágyam. Egyszerre voltam nagyon feldobott a szülés
miatt, és egyszerre éreztem úgy, hogy valamit elvettek tőlem. Senki sem szólt,
hogy a méhösszehúzódások mennyire fájdalmasak. Akkor kezdtem szenvedni, nem a
szülés alatt. Senki sem kérdezte meg, mi bajom? Megint a dac ébredt bennem, és
amint megengedték, hogy felkeljek, egyszerűen leléptem a szülőszobából. Utána
kerestek az orvosok, és nagyon meglepte őket, hogy a gyerekem mellett találtak a
koraszülött osztályon. Hihetetlenül megszidtak, hogy felkeltem, és sehogy sem
tudtam megértetni velük, hogy a gyerekem mellett akarok lenni. Szülésig az volt
a jelszóm: élni, élni, élni. Szülés után pedig az, hogy : megszabadulni a
kórháztól.
 |
Na de mind1. Aki akar szüljön, aki nem az ne szüljön. Ennyi! Én nem fogok szülni! És az a legundorítóbb dolog, ha valaki azt mondja hogy: -Á, hát ezt csak most mondod, később úgyis lesz gyereked!- Egy f...t! Soha! 
