|
 Tizenkétéves koromban regényt akartam írni. Ez lett volna a
címe: A paraszt és a halál.
Fekete ország
Kajári Gyula kiállítása
A regényből, mondanom sem kell, nem lett semmi, de ma is
pontosan emlékszem, mi táplálta volna a művet. A feudalizmus iránti nosztalgia,
amely személyes, realista falusi élettapasztalatom fölébe kerekedve a
nyolcvanas évek diktatúrájában hófehér, lágy gyolcsban szerette látni a
parasztságot, akinek nemes homlokát soha nem éri veríték, erkölcse pedig a
gyolcsnál is fehérebb. Az általános bomlásnak ebben az időszakában ez a fajta,
hamis kép iránti nosztalgia is megfért, de akkor még nem volt sejthető, hogy a
rendszerváltást követő években még erősödni is fog. A kép annyiban változott,
hogy a félfeudális rendszer felszámolása miatti Kádár-korszak-beli neheztelést
fölváltotta a Kádár-korszak iránti általános nosztalgia, amelybe a parasztság
mindenkoron tradicionálisnak nevezett, letűnt életformája is beletartozik.
Én ezt a nosztalgiát nemigen osztom. A magyar parasztnak
nagyjából mindig rossz volt, márpedig ezt őszintén nem lehet kívánni senkinek
pusztán skanzen-beli látványosságokra alapozva. A magyar parasztnak sokkal
rosszabb volt, mint ahogy azt Munkácsynak, Rudnaynak, Tornyainak megfesteni
sikerült, nem is beszélve az 1930-as évek „őstehetség” mozgalmának
teljesítményéről. (A parasztoknak, ma ezt is eufemizmussal mondják,
„gazdáknak”, kevésbé volt szerencséjük, mint a munkásosztálynak Derkovits-csal,
bár neki meg a rendszerrel nem volt szerencséje, ami miatt a mai napig nem
rehabilitálták tisztességesen.) A „Bús magyar sors” végzetes definíciója
túlságosan általános volt ahhoz, hogy a magyar paraszt alakja ne vesszen el a
történelmi tájban, amelynek végzetszerű, szimbolikus jelentősége bőven fölülmúlta
az övét. Túl sok volt az epika és túl kevés a realizmus.
Kajári Gyula akkor kezdett a tanyavilággal foglalkozni,
amikor az 50-es évek első kollektivizálási hullámai már éreztették életformaátalakító
hatásukat, csökkent a föld szerepe és jelentősége, de még nem beszélhetünk a
hagyományos paraszti társadalom fölbomlásáról. Ha drámaian akarnánk fogalmazni,
azt is mondhatnánk, hogy Kajári volt az utolsó, aki a népet saját hagyományában
látta. Akkor még nem volt tudható, hogy a 90-es évek végére a kapitalizmus
kitermeli a munkás-paraszt vagy paraszt-munkás típusát, a munkás hagyományos
öntudata, szervezettsége és kultúrája nélkül, minek következtében a magyar
parasztság ha egzisztenciálisan nem is (volt már rosszabb), kulturálisan magára
hagyottabb, mint valaha. Bukta Imre legújabb képein fölhívja erre a jelenségre
a figyelmet.
Kajári Gyula tehát fölfedezte magának a tanyai parasztságot.
Ebben némi predesztináció is segítette, tekintve, hogy ő a Fényes Szelek
generációjához tartozik, de lett volna egy lelencbe adott kisfiúból saját
hazájában megbecsült alkotó a Fényes Szelek nélkül? Aligha. Az ösztönzés tehát
megvolt, de Kajári hódmezővásárhelyi választása minden szempontból
autentikusnak tűnik. Tornyai János, akinek az örökébe lépett, kialakított itt
egy kis kulturális közeget, amely a saját életművénél is időtállóbbnak
bizonyult. Barátaival, Endre Béla festővel, Rudnay Gyulával, Pásztor János
szobrásszal és Kiss Lajos néprajzkutatóval létrehoztak egy művészeti központot,
lapot alapítottak (amelyet Ady is üdvözölt Párizsból), néprajzi gyűjtéseket
folytattak, és ők létesítették a majolika- és agyagipari telepet. Ennek a Majolikagyárnak
a tervezője, művészeti vezetője és történetírója lesz majd Kajári Gyula. Az már
csak apróság, hogy Kiss Lajosnak is ő szervez 1975-ben állandó kiállítást.
Kajári purista szemlélete Tornyain is túltesz. A színről
jóformán lemondott, vagy ha mégsem, beérte szigorú kontrasztokkal, helyette a
koromfekete pittkréta vagy a lágyabb szén volt az eszköze. Az elbeszélés is
elmarad, ezért szenvedélyes természetének minden expesszionizmusát magányos,
öreg parasztemberek alakjába oltja, sorsukban látva az élet valódi drámáját.
„Nem kellett nekem azonosulni velük, mert én ugyanabból a világból jöttem.
Otthon voltam. Szép karakterek voltak, másfelől pedig kegyetlen drámát éltek
át, tuniillik éppen halódtak.” – mondja egy beszélgetésben. A monumentalitás váratlan
közelségébe jutott figurák mögött a legjobb, klasszikus rajzi hagyományok
sejthetők: a tűnődő asszony alakjában van valami michelangelo szibilláinak
kerekdedségéből, egy kitekintő, üreges arc pedig Mednyánszky csavargóinak
vonásait hordozza. Ezeket a párhuzamokat nyilván nem szeretném túlságosan
erőltetni, de ami művészi értelemben valóban fontos, az a rajzi kontinuitás,
amely még Uitz Bélával is képes összekötni Kajárit.
Kajári Gyulának nem kizárólagos témája a nép, a női aktok
mellett irodalmi és történelmi gyökerű művek is vannak a hagyatékában, a
történelem mégis a hozzá legközelebb állókat löki a felszínre, hogy
foglalkozzunk velük. Valószínű, hogy hamarosan nem lehet már a magyar
parasztról ilyen képeket csinálni, mert az a több száz éves valóság, amelyet
kifejeznek, és amely a régi Magyarországgal azonos, nincs többé. Ez önmagában
korántsem volna baj, ha a rendkívül leleményesen újratermelődő nyomorúság,
amelyre olyan érzékeny volt Kajári Gyula, szintén eltűnt volna. Kajári biztosan
nem volna optimista.
Kürti Emese
Kajári Gyula kiállításának megnyitóján, 2007. április 23.
Aulich Galéria
 |
