|
Székely Csaba
Dragoş Bucurenci: RealK. Polirom, Iaşi, 2005.
Dragoş Bucurenci valószínűleg a legfiatalabb ismert román író. A
blogregény pedig az egyik legfiatalabb irodalmi műfaj, négy évvel
ezelőtt még nem létezett, legalábbis a szó, hogy ‘blogregény' biztosan
nem. Valahol logikus volt, hogy egyszer megszületik egy ilyen műfaj,
ami kitágítja mind a regényírás, mind a befogadás lehetőségeit.
Hogy pontosan mit is jelent a blogregény, arra akkor is könnyű rájönni,
ha még nem találkoztunk vele. Nem kell más hozzá, mint az átlagosnál
nagyobb kohézió a blog rendszeres bejegyzései között, a reggeli
fogmosásnál valamivel érdekesebb téma (fontos, hogy figyelemfelkeltő
legyen, mivel az interneten olvasók hamar türelmüket veszthetik),
vagyis eredetiség, és egy kis tehetség. Tulajdonképpen olyan, mint egy
folyóiratban megjelenő folytatásos regény, csak éppen jóval több
lehetőséget rejt. A szerző a szöveg publikálása után is változtathat
rajta, az olvasó hozzászólhat, javaslatokat tehet, együttműködhet a
szerzővel. A szöveg tehát interaktívvá és folyamatosan alakulóvá
válhat, ha úgy tetszik, folyamatosan létrehozhatja önmaga iterációját,
de multimédia jelleget is ölthet, és elméletileg az egész világháló a
regény része lehet. Az internet, ami otthont ad blogregénynek, és ami
nélkül ez nem létezne, a hiperlink segítségével lábjegyzetté
redukálódhat. Vagy más blogok, más blogregények linkjeinek beszúrásával
elérhetővé válhat az, ami nyomtatásban elképzelhetetlen, ti. hogy
egyetlen regényben végtelen számú regény kapjon helyet. Mindezek persze
csak lehetőségek, amik még kiaknázásra várnak. Az interneten jelenleg
íródó blogregények egyelőre csak töredékét használják ki a műfaj adta
lehetőségeknek.
A RealK Dragoş Bucurenci blogregénye. Amikor 2003-ban
elkezdte írni bejegyzéseit a www.weblog.ro/realk címen található
blogjába, ha jól számolom, még csak 19 éves volt. A szövegek
megtetszettek a Polirom kiadónak, és tavaly megjelentették könyv
formájában. Persze ez így már nem ugyanaz, a blog csak az interneten
blog, papíron már napló vagy jegyzetgyűjtemény. Valószínűleg piaci
megfontolásból a netről lekerültek a bejegyzések, akárcsak Jake Smiles
online regénye esetében, viszont ízelítőül ott maradt néhány, nagyon
helyesen.
Mondanom sem kell, a regény bejegyzésekből áll. Ezek egy-egy
állapot vagy élmény kimerevített képei, mint a legtöbb blog esetében,
viszont itt van egy erős kohéziós erő, ami ezeket a bejegyzéseket
összefogja és regénnyé fűzi, mégpedig a téma, és ez a kábítószer. Egy
lúzer drogos szövegeit olvashatjuk, egy kiábrándult srácét, aki pusztán
unalomból kábítószerezik, viszont elég művelt ahhoz, hogy számot vessen
a korábbi drogos művekkel (Trainspotting, Rekviem egy álomért, Meztelen ebéd, A narkós
stb.), elég intelligens ahhoz, hogy pontos megfigyeléseket végezzen az
önpusztítás fokozatairól, és elég tehetséges ahhoz, hogy végig
fenntartsa a figyelmünket, annak ellenére, hogy szinte minden bejegyzés
ugyanarról szól. A high – vagyis a drog hatása alatti – állapot
különböző arcait látjuk mindenféle pszichedelikus szerek társaságában.
A regénynek nincs hagyományos értelemben vett cselekménye, minden ott
belül zajlik, pontosabban egy olyan helyen, ahol már a belül és kívül
megszűnik, a szellem elhagyta a testet, utazik. Igaz, külön
bejegyzéseket olvashatunk a Sziget fesztiválról vagy a Vama Vechén
megrendezett Stufstock-ról („ez olyan, mint a Sziget, csak itt mindenki
románul beszél”), ám a viszonyítási pontokat minden esetben a
kábítószer, vagy annak hiánya adja. Részletes ismertetőt kapunk például
a marijuana „helyes” használatáról, különböző linkekkel találkozunk,
ahol jobban megismerhetjük a drogokat. A hangvétel hűvös, nem akar
kedvet csinálni az olvasónak a kábítószer-fogyasztáshoz, nem is akarja
eltántorítani, egyszerűen közli a használattal járó élményeket, pozitív
és negatív hatásokat egyaránt. Ez a közlés néha tudományosan objektív,
máskor viszont a legszubjektívebb élmények leírásába botlunk, amit
Bucurenci annyira szuggesztíven művel, hogy képes elragadni egy közös
utazásra.
A drog-blogger nem függő, azaz a függőség itt elsősorban
szövegfüggőséget jelent. Megunni az írást, a blogot, egyet jelent a
drogok megunásával. Belőni a vénába egy adag ketamint – textuális
szinten ez egyenértékű egy szöveg-adag, egy információ-kapszula (ebben
az esetben bejegyzés) fellövésével a netre. Nincsenek káros
következmények. (Olvasási) élmények vannak, és ezek lehetnek kellemesek
vagy kellemetlenek. Bucurenci ért a szöveg-adagoláshoz. Szakértői
kezekkel keveri a dózisokat, figyel az arányokra, a hőmérsékletre, a
nedvesség-tartalomra.
Persze mindezt láttuk már. Irodalomban is, filmen is találkozhattunk már trip-ekkel,
kábítószeres delíriumokkal, lebegő extázissal és elvonásos
szenvedéssel, „ópiumevéssel” és „félelemmel, reszketéssel”. Ebben a
regényben mégis van valami eredeti. Talán az, ahogyan eléri, hogy
végigszáguldjunk – a szöveg pörgő ritmusához igazított sebességgel –
ezen a könyvön, miközben látjuk, érezzük, hogy valójában nem is mond
semmit, és mégis… Ismételget, néha apatikusan sóhajtozik, máskor
magasról lesajnál, és mégsem untat, sőt, egyre olvastatja magát, akár
újra és újra. Van benne valami sajátos lüktetés.
Internetes fórumokon láttam, hogy olyanok is olvasták a RealK-t, akik egyébként ritkán vesznek könyvet a kezükbe. Beigazolódott tehát Florin Iaru jóslata: kultuszregény lett.
 |
