|
Gerő Enikő
Szabó Róbert Csaba: Az egész Antarktisz kontinens. Mentor, Marosvásárhely, 2006.
Nem túl sok levegőt enged az olvasónak Sz. R.Cs. kötete.
Nincs téblábolás, az első oldalon kezedbe adja, megmagyarázza, hogy mit
olvasol, és ha olvasol, akkor vigyázz, mert el leszel veszve. Csak semmi
olvasói szertelenség, figyelmetlenség, tiszteletlenül önkényes szöveghasználat.
Az olvasó ebben a könyvben vezetve van. Meg van vezetve.
Nem tudni, hogy az olvasó (és az olvasott) elveszejtése a
cél (gyanítom, hogy igen), vagy a nem várt eredmény. Könyvtárban vagyunk,
figyelmeztet a szerző, s a könyvtár sok-sok alkönyvtárból összerakva (analóg
vagy digi?) és ugyan ki tudná megmondani, hogy melyik alkönyvtár írja fölül a
többit. Hol van a titok, ami érvényteleníti az összes többi információt.
Ha nem hinnéd, kedves olvasó, hogy itt most valami nagyon
fontos dolog fog veled történni, akkor mindjárt a második írásban megint
figyelmeztet erre a szerző: „ha ezt az ajtót kinyitom ... megláthatják a tavalyi,
az idei és a mindenkori bálok legszebb asszonyát". Majd a véletlenre semmit sem
bízó szerző felvezeti a történeteit, elmondja, hogy melyik a legfontosabb,
figyelmeztet arra, hogy történetei csodálatra méltók. Olvasó ekkor már nagyon
gyanakszik.
Gyanakszik, mert túlságosan látható a váz, a masinéria,
amellyel megvezetni készül őt a szerző,
túlságosan diszponált az, ahogyan a történetek felépülnek és
szétbomlanak. Az egyidejűség, a többterűség
formáit tálcán kínálja Sz. R. Cs., épp ezért nagyon hamar látszanak az
optikai hibák. Hosszú, hosszú mondatokba rendelődnek egymás mellé a szimultán
felvázolt történetszálak. Természetesen nem sok köze van egymáshoz az egyetlen
mondatba halmozott részleteknek. Természetesen ezek a szimultán futtatott
történettöredékek a pontig egyetlen történetté válnak. És természetesen ettől
lesz minden olyan, ahogyan azt már bevezetőben is megjósolta a szerző: (látszólag) kiszámíthatatlan, (látszólag)
sokdimenziós, (látszólag) totális történetegész.
Az olvasó azonban gyakran kénytelen megállapítani, hogy a
szerző hamarabb vész el, mint az olvasó maga (és ez most nem a szerző
haláláról, csupán a következetlenségéről szól). Egy-egy pontatlan rag, következetlen térrajz, túlfeszített
mondatszerkezet elég ahhoz, hogy a párhuzamosságok ne kezdjenek működni.
Olvassuk lassan, tagolva ezt a mondatot:
„Az orvos házról házra szalad, utcáról utcára, ami végül is ugyanaz,
baljával a falak vonalát simítja tájékozódásképp, jobbjában a pecsétnyomót,
akárha kést markolna, lecsapásra készen felemelve tartja, hogy a tovalibbenő,
megzavarodott tekintetet, ami egykor látta és megjegyezte magának a cseh nő
hajlatait, és tudja, hogy a gyógyvizek semmik ehhez képest, egy jól irányzott
mozdulattal, akárha életbe vágóan fontos haditervet szentesítene, rácsapjon,
amely valamikor az övé volt."
Hm? Nem olvasóbarát, elismerem, de nincs nagy gond. Egyetlen
rag hibádzik benne, ez a hibás rag azonban az egész írás érvényét veszi. Nem
tudom, hogy a szerző, a szerkesztő, vagy a korrektor hibája, hasonlókból
azonban sajnos túl sok van a kötetben. Vagy, élek a gyanúperrel, eleve kódolva
vannak a hibák ebben az „elveszejtésre" szakosodott retorikában. Sz. R. Cs. minden
szövege történetekre épül, ám azt állítja (magáról a túlmetaszövegezett
szöveg), hogy a történetek nem elmesélhetők, vagy elmesélhetők, de annak nem
lesz (jó) vége, és botor olvasó, aki bármiféle egyértelmű történetet szeretne kézhez
venni. Ez így rendben is volna, meg trendi is volna. Csakhogy ahhoz, hogy a
történet szétessen, vagy hogy a törtnet dimenziói sejthetők legyenek kellene
egy nagyon tiszta, jól kitalált kiindulópont. A honnan-hova. Ezt nem lehet
megúszni. Sz.R.CS. láthatólag örömmel mesél, de ritkán tisztázza, miről mesél.
És a köd, ami a prózáján ül, ebből a módszertani zavarból, és nem a retorika
finommechanikájából születik.
Nagyon tanulságos ebből a szempontból például a Konzul
fogsága című, alapvetően primitív szerkezetű történet. (A vádló a vádlottat
vádolja, hogy saját bűnét leplezze, így jön létre a „ki hazudik?" szerkezet.)
Ha az olvasó komolyan veszi azt a kezdetben pontosnak tűnő térrajzot, amit a
szöveg kínál, akkor a történet dramaturgiája ellehetetlenül. Egyszerűen nem
működik a kint, és a bent, nem követhető a ki-hol-mit? kérdéssor. Márpedig, ha
a egy történet a menekülésről és az üldözésről szól, akkor ezt alábecsülni
botor dolog.
Adott tehát egy kötet nagyon rövid történetekből fűzve, mely
történetekből azonban össze kéne állnia egy nagy történetnek. Vissza-vissza
térnek tehát motívumok, hűtlenségek, hűségek, erőszak, csendek, hangok, fények,
színek, szagok és illatok. Van (erőltetett) historizálás, pszichologizálás, és
játék a hiperrealizmussal.
Nem vagyok biztos
benne, hogy a tapasztalásnak ez a finomított archiválása valóban jól ki van
dolgozva. Hogy valóban történetek épülnek a percepcióból. De, hogy mi a célja,
mi a „története" Az egész Antarktisz kontinensnek, azt egyértelműen meg
lehet mondani. A fordított kafkai helyzet célja leszámolás K-val (a kötetet
K-nak - nem - ajánlja a szerző), és ez sikerül is. Terápiás szöveghalmazként
tehát feltétlenül sikeres Sz. R. Cs. első kötete.
És még egy nagy sikere van ennek a kötetnek. Amit a szöveg
retorikailag, formailag nem tud megoldani, azt pótolja a kötet tipográfiája.
Birtalan Zsolt Szabó Róbert Csaba kígyózó mondatait hosszú-hosszú sorokba
tördelve teszi plasztikussá. Mintha kottát, és nem könyvet vennénk a kezünkbe.
A bekezdések a margó előtt kezdődnek, kapaszkodót nyújtanak. Egy-egy oldalon
csupán tizenegy-két sor látható. Könnyített oldalakra kerülnek a
történetgyökök. Lehet tájékozódni, előre-vissza lapozni. Elegáns, okos
tipográfia. Így lett a Mentor kiadványa a tipográfiailag szintén kitűnő
Koinoniás Borz-köteteket is megelőzően az év kiadványa. (számomra)
 |
