|
Danyi Zoltán költővel Sütő Zsolt beszélget
Danyi Zoltán 1972-ben született Zentán; költő, műfordító, kritikus, ő dolgozza fel az ún. "Hamvas-naplókat". Ez a beszélgetés is Hamvas Béláról szól.
(Jacqueline Peltier fotója)
„Hamvas Béla 1948-tól
publikálási tilalom alatt állt, művei csak egy szűkebb kör számára voltak
hozzáférhetők. Ily módon Hamvas, ahogy Rugási Gyula fogalmaz, 'ezoterikus
pozícióba' került; az elzáródásnak azonban a tilalom csak a külső, politikai
oka volt; a belső ok magukból a művekből, illetve Hamvas gondolkodásmódjából
következik" - írod egyik dolgozatodban. Hogy látod ma: miért nehéz befogadni
Hamvas műveit, gondolkodásmódját?
Ma még nehezebb, mint korábban. A magyar fejekben
- egyre inkább úgy tűnik - nagy zavar uralkodik, aminek egyrészt
szellemi, másrészt lélektani okai lehetnek. A szellemit egyszerűbb megérteni: a
magyarok ideológiailag túlterheltté váltak az elmúlt évtizedekben, ezért nem
tudják már, hogy miről mit gondoljanak. Ha viszont valakinek egységes, sőt egy
egészen tágas, távlatos képe van a dolgok állásáról, és ez ráadásul
egy mély erkölcsi tartással párosul, az meglehetősen bosszantja őket. Nem
is értik igazán, ezért egyszerűbb szitokszókkal illetni, mintsem átgondolni.
Ami a lélektani okokat illeti, azokat nehezebben tudnám
megközelíteni, de ha jól érzem, akkor ebben a fel nem dolgozott történelmi
fordulatok is közrejátszanak: nem dolgozták fel Trianont, ezért inkább úgy
vannak vele, hogy hagyják őket békén, ne kavarják fel állóvízszerű
nyugalmukat ilyen bosszantó témákkal; nem tudnak mit kezdeni vele,
ugyanúgy, ahogyan nem tudnak mit kezdeni a nyilasokkal sem, vagy az ötvenhat
utáni évtizedek súlyos következményeivel. Ezekkel sajnos szembe kell nézni, meg
kell érteni, fel kell dolgozni. Mindenesetre kezdeni kell velük valamit,
lehetőleg valami pozitívat. Ahogyan Kertész Imre mondta szegedi előadásán:
ha nem tudunk valami pozitívat kihámozni mindabból az iszonyatból, amit egymás
ellen elkövettünk, akkor értelmetlen volt az egész. És ez egybehangzik
Hamvassal: "Mesterem arra tanított, hogy a negatívumokkal sohase elégedjek
meg. Keressem meg a pozitív jelentést. Ha nem találom, keressem tovább." (Egy csepp a kárhozatból)
Hamvasnak tényleg úgy tűnik, hogy
tágas, távlati képe van arról, ahogy dolgok vannak, és ez ráadásul
egy mély erkölcsi tartással párosul, ahogy te fogalmazol. Ez valóban
nagyon irritáló, még annak is, aki otthon érzi magát, vagy nyitott arra, amiről
Hamvas beszél. Te hogy vagy ezzel? Egyáltalán, milyen volt az első találkozásod
vele?
Bonyolult és megrázó. Az Anthologia
humana volt az első könyv, amit olvastam. A bevezető tanulmányon
sokáig gondolkodtam, mivel teljesen új szempontokat vetett fel számomra,
olyanokat, amilyenekkel korábban nem találkoztam. Azután pedig a Patmosz esszéi már teljesen felkavartak,
gyökeresen újra kellett gondolnom mindent. Nemcsak szellemileg, hanem
gyakorlatilag is, a hétköznapi életvitellel kapcsolatban. Ezek után szinte
felüdülést hoztak az Arkhai művészeti
tárgyú esszéi, és mire végül a Karnevál
a kezembe került, már edzett voltam, vagyis kellően "meg voltam
dolgozva" ahhoz, hogy élvezettel olvassam végig a regényt. Az Ulysses mellett mind a mai napig
ezt tekintem az egyik legnagyobb könyvélményemnek.
Lehet, hogy tévedek, de mintha a
magyar irodalomtörténetben, gondolkodástörténetben, egyáltalán a kultúránkban sincs
ott a helyén a Hamvas-mű. Ha ez negatívum (hiszen az), akkor milyen pozitívumot
tudok én itt és most ebből kihámozni?
Ami mondasz, az igaz. A magyarok Hamvasssal sem néztek
szembe, nem gondolták át, nem emésztették meg a műveit. Legyintettek rájuk,
rosszabb esetben köpködtek is, ami érthető, hiszen senki nem szereti, ha a
veséjébe látnak. Hogy mi ebben a pozitív? Keresni kell, és ha nem találjuk,
keresni kell tovább. De ez inkább következménye a felvázolt helyzetnek, tehát
nem biztos, hogy ez a kérdés jó így.
Igen, ez a kérdés így
valóban nem jó, de hiszen te is éppen azt említed meghatározó élményként
(Hamvas műveivel kapcsolatban), hogy újra kellett gondolnod mindent: nemcsak
szellemileg, hanem a hétköznapi
életvitellel kapcsolatban is. Az Ulysses nagy könyvélmény, de
valószínűleg nem játssza ki belőled az életviteled felülbírálatát. Hiszen a
Hamvas-naplókkal dolgozol, egyfajta igen különleges intim közelségben azokkal:
onnan nézve az, hogy a Hamvas-életmű nincs a helyén kultúránkban sokkal
kézzelfoghatóbb élmény lehet. Vagy ellenkezőleg: inkább nevetsz rajta?
Nem értek teljesen egyet. Minden jó irodalom alakít, formál,
igazít rajtad, ebben nem látok különbséget. Amelyik nem, az legfeljebb
szórakoztat, de nem "nagy" irodalom. Nekem az Ulysses ilyen értelemben is fontos volt, vagy az Isteni Színjáték, mondjuk. És amikor
nemrég újraolvastam a Tonio Krögert,
nem akartam elhinni, hogy mennyi minden van benne, ami azóta részemmé vált.
Amit életünk fontos időszakában olvasunk, és jó irodalom, az valahogyan belénk
ivódik, mélyen. Hamvas nem kivételes, nem szeretem, amikor erről beszélnek.
Nagyon nagy író. Ugyanakkor persze, más kérdést jelentenek az esszéi. Hiszen az
esszét másként olvassuk, mint a regényt, mások a szándékai velünk, és nekünk is
mások a szándékaink egy esszével. Elgondolkodunk rajta, megfontoljuk, vitázunk
vele. A regény vagy a vers mélyebben érint, átfogóbban, meghatározóbban, és
szinte észrevétlenül a részünkké válik. Az esszé ritkábban képes ilyesmire, de
Hamvasnál ez is előfordul.
A naplók viszont egészen másféle olvasmányt jelentenek.
Némely részei nagyon mélyen hatnak, mélyen megérintenek; más bejegyzések inkább
gyakorlati értékkel bírnak, azok például, amelyek arról szólnak, mit olvasott,
miről és hogyan gondolkodott Hamvas. És mindezek mellett, helyenként, egy-egy
borotvaéles gondolat is felvillan, amely kettéhasítja a sötétlő fátylakat.
Mint például ez a mondat: "A rossz sohasem a jót éri, hanem mindig azt,
aki a rosszat elköveti." Vagy ez a másik: "Ha az ember helyesen él,
veszteséginek arányában nő."
Kicsit
visszakanyarodva, látsz-e változást, elmozdulást e tekintetben az utóbbi
időben, években, ami Hamvas értékelését illeti, itthon vagy külföldön?
Nem tudom ezt megítélni. Nekem úgy tűnik, mindig is volt és
mindig is lesz egy bizonyos számú olvasó, akinek ezek a művek nagyon fontosak.
Vannak emberek, akik nem tudni miért, de soha nem érzik jól magukat,
nyugtalanok, izgatottak, szívdobogásuk van, örökké keresnek valamit, és soha
nem találják. Ők azok, akik szeretnének tovább látni az orruk hegyénél. Mindig
volt ilyen ember, és mindig is lesz. Talán valami genetikai hiba folytán többet
érzékelnek a világból, mint a puszta kényelem, a jó étel, a gazdagság igénye. A
"láthatatlan történetet" kutatják, és hogy túléljenek, szükségük
van olyan könyvekre, mint amilyen például a Karnevál,
vagy a Silentium. De a
"normálisok" között ugyancsak akadnak igényesebbek, akiknek szélesebb
látókörre van szükségük. Nekik bizonyára sokáig használható mű lesz Az ősök nagy csarnoka, mondjuk. Ez
utóbbi egyébként, azt hiszem, a Scientia
sacránál is fontosabb magyar mű. Ehhez képest meglepő, hogy ha nem tévedek,
mindeddig egyik irodalmi lapunkban sem tettek említést róla. Ennyit arról, hogy
mennyire javult a helyzet, milyen elmozdulások vannak, mennyire kerültek
helyükre a dolgok - és milyen dolgok? - a „diktatúra" lezáródása
óta.
Mesélnél a munkádról,
ami a Hamvas-naplókhoz kötődik? Esetleg egy jó történetet (mint amilyen a derii -történet volt)?
Hamvas naplóinak feldolgozása komoly feladat volt.
Naplón egyébként ebben az esetben nem egy jegyzetfüzetben vezetett gondos
feljegyzéseket kell érteni, hanem különféle nagyságú papírlapokra, nem
ritkán cetlikre, vagy egy-egy raktári nyilvántartó lap hátuljára
írt jegyzeteket például. Ezeket a papírlapokat azután Hamvas két
kemény kartonlap közé illesztette, és két szalaggal átkötötte. Fél tucatnyi
ilyen házi készítésű "mappából" áll Hamvas naplója. A kézírás
finom, majdhogynem selymesen sima, de elsőre nem könnyű kiolvasni; mivel
azonban Hamvas betűformálása következetes és alig változik az évek során,
így megtanulható. A végére alig maradt néhány szó, amelyet nem sikerült
megfejteni.
A jegyzetek legnagyobb része munkajellegű. Bámulatos, hogy
ez az író milyen igényesen, milyen alaposan, és egyáltalán: mennyit dolgozott.
Hamvas folyamatosan terveket, vázlatokat készített műveihez. Az esszékhez
alapos felkészültséggel látott hozzá: előbb forrásanyagot gyűjtött, számos
szerző művét feldolgozta, teológusokat, filozófusokat, írókat, költőket
kivonatolt. Utána jöttek a vázlatok, majd a kidolgozás. Nagyon magas színvonalú
szellemi teljesítményről van szó. A naplók alapján egyértelműen
megbizonyosodhatunk arról, hogy tévednek, akik azt állítják, Hamvas pontatlan,
vagy felületes.
A napló nagyobb része munkajellegű jegyzeteket tehát, kisebb
része viszont nagyon is személyes: főként a háború alatti, majd az azt követő
néhány évben nagyon mély, kimondottan személyes, önvizsgáló bejegyzéseket
találhatunk, sőt imákat, álmok leírását. Hamvas időről időre önvizsgálatot
tartott, számbavette a hibáit, a tévedéseit. Szigorú és komoly belső munkát
végzett önmagán. Egyik ilyen eset például, amikor 45-ben hazaszökik
Bugyennijből, a munkatáborból, és utána hetekig marcangolja magát azzal, hogy
nem lett volna szabad elszöknie, mert lehet, hogy így nem teljesített egy rá
szabott feladatot: "Aki a sorsnak időre megszabott állomását meg
akarja rövidíteni, az szükségképpen az állomás nehézségeinek többszörösét idézi
magára. Minden állomáson megszabott ideig kell tartózkodni; senki büntetlenül
ezt az időt nem rövidítheti meg."
A felvázolt „helyzet"
javulásának egyik útja volna az életmű feldolgozása, a kiadatlan művek
publikálása, mely munkát Dúl Antal vezet. Hol tart ez a munka jelenleg?
Igen, az életmű feldolgozása valóban fontos,
talán a legfontosabb ebben a tekintetben. A naplókon kívül vannak még levelek,
vázlatok, töredékek, de vannak kiadatlan esszék is: egy ilyenre például éppen a
naplók feldolgozása során bukkantam rá, ott hevert a cetlik között. A töredékek
közül a legizgalmasabbak valószínűleg a meg nem írt utolsó nagy mű, az Egységlogika körüli gondolatok és
feljegyzések lesznek. Kiadatlanok továbbá Hamvas szatirikus írásai,
ezeket szintén most készítjük elő a megjelenésre.
Érdekes egyébként,
ahogy a vagy-vagy szemlélet Hamvas kapcsán mindig előjön: a legtöbben vagy
nagyon szeretik, vagy nem tudják elviselni azt, amit írt. Mi lehet ennek az
oka?
Mint már utaltam rá, senki nem szereti, ha beleszólnak a dolgaiba. Hamvas
esszéinek olyan a hangvétele, hogy sokakat képes irritálni, közvetlen
felszólítást olvasnak ki belőle, melyet aztán önmagukra vonatkoztatnak. Azt is
mondhatnám, félreolvassák az esszéket, nem veszik figyelembe, hogy ez egy
"beszédmód", egy stílus, egy prófétainak, ellentmondást nem
tűrőnek látszó hangvétel. Eddig csak a regényíróról és az esszéíróról beszéltem,
de sokan Hamvast egyfajta lélekvezetőnek, mesternek tartják, akinek a
gondolatait afféle útmutatóknak használják a mindennapi életükhöz. Ami nem
azt jelenti, hogy ezeknek a gondolatoknak ne lehetnének valóban,
ténylegesen gyakorlati következményei. Mert vannak, persze hogy vannak, de ez más
lapra tartozik. A könyv lapjain csak mondatok vannak, és amíg azokat
nem kezdem el megvalósítani, addig csak olvasmányról beszélhetek. Ha viszont
elkezdem megvalósítani, onnantól kezdve már a könyv nem sokat számít. Az
számít, ami a részemmé válik, ami megváltoztat, amitől kicsit is csiszolódtam,
és amit ezután már őszintén, belülről fakadóan kezdek alkalmazni a
gyakorlatban, nem csak mereven betartok, mert a mester így mondja. Ez utóbbi
nem sokat ér. Egyébként ezekről a dolgokról is Hamvasnak egy mondata jut
eszembe, melyet valamelyik cetlin találtam: "A magamra alkalmazott
ismeretet nevezzük tudásnak." Az egyik legközvetlenebb módon gyakorlatias
útmutatásokra, lélekvezetésre törekvő könyvében, a Mágia szútrában beszél arról Hamvas, hogy módszert mindenki maga
csinál. A könyv tehát segíthet, nagyon is sokat, de az életünket nekünk
magunknak kell megvalósítanunk, a személyes feltételeink alapján. És ebben nem
az olvasás visz előbbre, hanem a meditáció vagy a jóga, vagy valamely más
gyakorlat. Például a festés, vagy a zene, az írás. Hamvasnak részben ilyen
jógagyakorlat volt az írás. A megvalósítás egyik legfőbb eszköze volt számára.
Egy
jó ideje, úgy érzem, az a furcsa helyzet állt elő, hogy mindent, amit a
mesterektől és mesterináktól hallottam, tanultam megvan Hamvasnál. A lehető
legtisztább formában. Ráadásul olyan magyar nyelven, ahogy "a
tenger beszél önmagával"(Szőcs Géza). Hiába, na, nagyon szeretem az
anyanyelvemet. Egy nagy kör volt, kezdődött Hamvassal, tíz éve, és most
ugyanoda kanyarodtam vissza: a "legnagyobb" tibeti mesternél is (már
akihez közöm volt) nagyobbnak, átfogóbbnak találom Hamvast, ráadásul Hamvas nem
mester volt, hanem normális ember. Ettől a dolog pedig még szebb, még izgalmasabb,
még őszintébb.
Én is így érzem, hogy Hamvas egy normális
ember. Abban az értelemben is normális, hogy ép, egész és teljes: egy
megvalósított élet, amely ki tudott teljesedni a hihetetlen külső akadályok
ellenére. Van egy fényképe Hamvasnak, az ismert kéményes sorozatból, ahol olyan
derűsen mosolyog, hogy az ember szinte beleborzong. Közben persze munkaruhában van, egy
gyárterületen - de mit számítanak már neki ekkor ezek a lényegtelen külsőségek.
Aki nyitottan olvassa a műveit, az előbb-utóbb megérez valamit
ebből a normalitásból, ebből a természetes derűből, ebből a "költői
józanságból", amely nélkül laposabb, kopárabb, kietlenebb az élet.
Egyszóval, kevesebb.
Hasonló
derűt érzek egyébként a verseidben is. A derű, mint olyan, azt hiszem
kulcsfogalom, nemcsak Hamvasnál, persze. Költőként hogyan értelmezed ezt a Hamvas-mondatot: „És a verseket nem írjuk, hanem éljük."?
Jó mondat, Hamvasra jellemző módon pontos, ugyanakkor távlat
van benne, tágasság: látszólag egyszerű, mégis sokatmondó, sok mindent - és
fontosat - jelent. Néha azt olvasom ki belőle: nincs értelme verseket írni és
közben elhazudott, romlott életet élni. Lehet persze, csak minek? Hamvas a
naplójában említ valami olyasmit, hogy "pénztől megbüdösödött
költészet". Gondoljunk bele: orrfacsaró versek... Jó lenne, ha a
költők soha nem kényszerülnének ilyesmire. Egyáltalán, jó lenne, ha bárki
minél kevesebbszer kényszerülne olyanra, ami elvonja figyelmét, erejét,
lelkét a versként megélt élettől. Attól, hogy az életet a
legnagyobb csodának tekintse. Valahogy úgy, ahogy például a cseresznyék
virágoznak: túlárad bennük valami, ami virágzásként ölt testet. Nem
sikereket akarnak, nem csodálatot, pláne nem vagyont. Olyan életet
élnek, amely minden évben képes virágba borulni. Nincs ezen semmi csodálnivaló;
ez maga a csoda. Ezt a csodát mi olykor a semmibe szórjuk,
ami valószínűleg elkerülhetetlen.
Érdemes viszont meggondolni, kiért és miért áldozzuk fel,
mert a végén feltehetően nekünk kell majd elszámolnunk a saját életünkkel.
És alighanem hiába hivatkozunk majd arra, hogy hát meg kellett élni
valahogy, meg hogy a családom, és hogy különben is mindenki ezt csinálja. Kell
egy pillanat, nem több, egyetlen letisztult pillanat, amikor nemet mondunk a félelmekre.
Mert valószínűleg a félelemből fakad a legtöbb tévedésünk, a legnagyobb
árulásaink önmagunk és mások ellen. Ha egy mindent elhatározó pillanatban nemet
tudunk mondani, abban a pillanatban megszületik valami egészen más minőség.
Valamiféle csendes, nyugodt öröm, kiengesztelődő zavartalanság, amit szívesen
neveznék a cseresznyefák derűjének. Ugyancsak a naplóban olvashatjuk: "Mi
a derű? A gondviselésben bízás."
Mitől
„beavató-regény" a Karnevál?
A korábbi témára visszautalva azt mondanám, hogy minden jó
irodalom "beavató" irodalom, hiszen ha a részünkké válik, ha alakít,
igazít rajtunk, ha más minőséget ad az életünknek, akkor azt is mondhatom, hogy
"beavatott" valamibe, amiről korábban nem tudtam. Szélesítette a
látókörömet, és ettől kezdve még egy arasznyival tovább látok az orrom
hegyénél. A Karneválban az a
nagyszerű, hogy elsőre nem is veszed észre az alkimista vonatkozásait. Én
legalábbis kétszer olvastam el úgy, hogy remekül szórakoztam közben, és csak
amikor harmadszor kezdtem neki - ezúttal már kifejezetten azért, hogy
alaposabban szemügyre vegyem, a mélyeire lássak -, csak akkor vált
nyilvánvalóvá számomra, hogy létezik egy "beavató" rétege is a
regénynek, ami nem tolakszik eléd, nem akar mindenáron beléd sulykolni valamit.
Az alkimista réteg együtt, a többi réteggel, tulajdonképpen önmaga
ellenpontjaival és kifigurázásaival együtt van jelen, ami ugyancsak a
nagy irodalom jellemzője.
Hogy látod az
okkultmagyar kérdést, onnan Délről: aktuális-e, valós-e Hamvas Bélának a magyar
ember természetére vonatkozó leírása (Öt
géniusz)?
Nem értem, mire gondolsz, mitől okkult ez a kérdés. A
magyarokat Hamvas elég pontosan látta, ami azt jelenti, hogy nem csak a vallási
kategóriákon emelkedett felül, hanem a nemzeti szempontokon is, ezért tudta a
magyarokat is kívülről szemlélni. Sokat vizsgálta ezt a kérdést, nem csak
az Öt géniuszban, máshol is. Valahol
például azt kérdi magától, hogy miért kellett neki éppen ezek közé a szendergő,
eltunyult, tompa emberek közé születnie. Hát azért, mondja, hogy innen
kiindulva rátaláljon az éberségre.
Sokkal nagyobb képben látta a világot, semmint hogy vallási vagy nemzeti
kérdések kötötték volna. Ami nem azt jelenti, hogy hűtlen lett volna a
magyarokhoz. Aki erre gondol, téved. Hiszen ha valaki boldogulni tudott volna
Nyugaton, az éppen ő volt: nyelveket beszélt, kiváló könyvtáros és szerkesztő
volt, tulajdonképpen Londonban, Párizsban, Hamburgban vagy bárhol azonnal
álláshoz jutott volna, ha 1956 után elhagyja Magyarországot. Mégis maradt. És
talán nem is kell mondani, mennyire fontos bizonyos időszakokban, hogy még ha
láthatatlanul is, de jelen legyenek az olyan emberek, mint amilyen ő
volt. Mert akkor talán egy kicsit a többieknek is könnyebb.
Okkultmagyar - azt
hiszem ez már egy erdélyi magyar (netes) szleng, és arra utal, ahogy globál
magyar vezetők egy bizonyos része kezeli a nagymagyar kérdéseket. Legjobb példa
rá a kettős állampolgárság népszavazás-fiaskó - Magyarországon határain
kívülről (vagyis igazából belülről)
megélve, hiszen minket érint ez a dolog, és nem mást.
Értem. Amit említsz, az egyik végső állomása a lélek
elsötétedésének, bárhonnan is nézem. Amikor a beszélgetés elején arra utaltam,
hogy túl nagy a magyar fejekben a felfordulás, akkor részben erre is gondoltam.
Ezt is fel kell majd dolgozniuk, főleg azoknak, akik nem, vagy akik nemmel
szavaztak; de részben azoknak is, akik igennel, mert ott sincs minden teljesen
rendben. Előbb azonban fel kellene fogniuk, hogy mi történt. Nemet mondani
egyébként, az többnyire visszaveti az embert, a lelkiismeretét megterheli, és
utat nyit a félelmeknek. Míg ha igent tudunk mondani, az előbbre visz. Aki
nemet mond, az tudva, hogy nem volt nagyvonalú, ezután még lejjebb csúszik,
arca még egy árnyalatnyit veszít az emberiességéből. Erről egyébként Hamvas Paradoxon az igazságtalanságról című esszéje jutott eszembe, kegyetlenül pontos képet ad arról, hogy hogyan
működnek ezek a dolgok.
Hogy látod te onnan,
a naplók és a gyümölcsversek mellől: mi értelme van az .org-nak?
A hamvasbela.org szépen kigondolt és
szépen megvalósított oldal, azt hiszem, méltó Hamvashoz. A szemelvények Hamvas
könyveiből, vagy a Hamvashoz kötődő fotók - például a préselt virágokról,
amelyeket gyakran illesztett a kéziratai közé - mind igényes,
körültekintő, finom válogatást tükröznek. A világhálót elborító sok
felesleges kacat között kell lennie ilyen oldalaknak is, mert ezek adnak
egyáltalán értelmet az internetnek. Fontosak a potencianövelő
készítményeket reklámozó oldalak is, persze; de ezek nélkül a lelki
potencianövelők nélkül mire mennénk bármivel?
Kapcsolódó linkek:
Danyi Zoltán honlapja: http://danyi.on.neobee.net/
Hamvas-világ az interneten - linkgyűjtemény: http://hamvasbela.lap.hu/
 |
Őszinte örömmel olvastam az interjút !
Nagy élmény volt számomra!
Bizonyára "ihletett" lelkiállapotban készült,- mert mintha Hamvas Béla is ott állt volna mellettetek, - az Ő hangjára, hangvételére, tartalmas egyszerűségére ismertem , úgy a feltett kérdésekben, - mint az arra adott, -minden nagyképűségtől, és félremagyarázásoktól mentes válaszokban.
Jó érzés volt ezt itt, - így /- választékosan szép, - gyönyörű magyar nyelven /- olvasni, - Hamvas Bélát igazán értő emberektől.
Köszönöm, Mindkettőtöknek !
Dr Buttyánné Molnár Márta