|
Garaczi László új regényének a címe felkínálja magát a fogyasztásra: MetaXa. Kétségtelen azonban, hogy olyan italról van szó, amit nem lehet csak úgy lenyelni, hanem hosszan ízlelgetni kell, hogy kiadja igazi természetét. Az alkotás és a „fogyasztás” élvezetérõl beszélgettünk a szerzõvel.
A MetaXa egy korábbi változata internetes
formában már megjelent, mesélnél erről?
Az origó és
a Magvető kiadó indított egy on-line internetes regénypályázatot, aminek több
fordulója volt, selejtezők, középdöntők aztán a döntő. A lényege az volt, hogy
az egész a neten folyt és az olvasók beleszólhattak az alakuló szövegekbe.
Amatőr
kritikusként?
Vagy
íróként. Javaslatokat tehettek, hogy milyen irányba, milyen módon haladjon
tovább a történet.
Fel
tudtad használni a hozzászólásokat?
A mostani,
végső változathoz semmiképpen, de igazából akkor se. Az az igazság, hogy hamar
kiderült, hol a határa az írói munkának és a közösségi alkotófolyamatnak.
Konkrétan arról volt szó, hogy tovább kellett írni egy alakuló regény fejezeteit.
Ahhoz, hogy valaki érdemben bekapcsolódjon, el kellett olvasnia az addigi részeket,
meg kellett értenie miről van szó, stb. Egy idő után elbizonytalanodtak az
olvasók, egyre kevesebben szóltak hozzá, a végére csak néhány megszállott
maradt, akik az elejétől követték a történetet. Aki csak belecsöppent, azt
látta, hogy kavarog egy szövegtömeg, amivel nem tud mit kezdeni.
Mennyire
használod ki az Internet adta lehetőségeket a munkádhoz?
Aktív
internetező vagyok, a mondatok létrehozásán kívül az írás minden szintjén
használom, kutatáshoz, könyvtárazáshoz, kapcsolatteremtéshez, stb.
Népszerűsíteni
is tudod a könyveidet a neten?
Ez azért
nem így működik. Miután a kéziratot átadom a kiadónak, nem nagyon folyok bele a
hirdetői munkába. Most először volt,
hogy a könyvbemutatóra küldtem egy köremailt az iwiwen, de körülbelül ennyi. A
netes menedzselés is inkább a kiadó, a terjesztő munkája.
Hat év
telt el a netes és a mostani megjelenés között, folyamatosan dolgoztál a
szövegen?
Az szomorú
lenne. Időnként foglalkoztam vele, hosszabb-rövidebb periódusokban. Furcsa
amőbamozgást végezett a szöveg, felduzzadt, leapadt, kinövések keletkeztek
rajta, kereste a formáját. Kicsit penelopés volt az egész munka, megszőttem,
visszafejtettem, mindig egy kicsit más lett, azt reméltem, hogy egyre sűrűbb
lesz a „szövet", és a végén kiad egy mintát. Türelemjáték, talán ez a jó szó. A
netes verziót kiadták volna 2000-ben, de azt éreztem, nem jó. Nem rohantam
sehova, addig akartam dolgozni vele, míg elégedett nem leszek. Eddig tartott.
Folyik
és lüktet a szöveg, mégis érezni, hogy iszonyú munka van mögötte...
Az első,
nyers változat megírásához képest én valószínűleg mindig több időt töltök a
javítással, csiszolással. Rengeteget kell dolgozni, hogy olyan legyen a szöveg,
mintha akkor születne. Tulajdonképpen ez az írás nagy munkája: természetessé, dinamikussá
tenni a szöveget, miközben esetleg szavanként van összerakva.
Ez sem
egy egyszerű szöveg, szereted próbára tenni az olvasóid. Miért olyan irodalmat
csinálsz, amihez erős olvasói hozzáállás kell?
Nyilván van
bennem egy ideál, egy irodalmi eszme, hogy milyen számomra a jó, az erős mű.
Olyan sűrűségű írást akarok létrehozni, ami ehhez az ideálhoz hasonlít. Olyat
szeretnék írni, amit olvasni is szeretek.
Vannak
írói példaképeid?
Egy-egy
szerzőt nem szívesen emelnék ki. Természetesen voltak a pályámon olyan
szakaszok, amikor valaki intenzívebben hatott rám. Kezdetben Esterházy, Hajnóczy
Péter, később mondjuk a
világirodalomból az amerikai minimalisták vagy Thomas Bernhard, de még nagyon
sok szerzőt lehetne említeni, akár elméletírókat is. Filozófia szakot végeztem,
az elmélet azóta is érdekel.
Ha
elolvasok egy Esterházy regényt, úgy érzem, nála legfontosabb a nyelv, míg Darvasinál
a történet, a MetaXában mintha mindkettő ugyanolyan fontos lenne...
Örülök,
hogy ezt érzed, nem fogalmaztam meg magamnak, de ahogy alakult az utolsó
változata a szövegnek, valami ilyesmi volt vagy lett a célom. Nem akartam, hogy
kirívó legyen a nyelvjátékos jellege a szövegnek, visszafogtam az ilyen típusú
ötleteket, és el akartam mesélni egy történetet. Azt gondolom, ebben a végső
verzióban van történet, de persze kicsit meg kell küzdeni érte, és talán többféle
módon is értelmezhető.
A Metaxát
kortyolgatva szokták inni. A címben benne van az utasítás a lassú, elgondolkodtató
olvasói magatartásra?
Ez az interpretáció
még nem jutott eszembe, de elképzelhető. A Metaxa tényleg nem egy olyan ital,
amit csak úgy ledönt az ember, bár ki tudja, embere válogatja.
Vártam a
„lemúr kötetek" folytatását, ez szerepel a terveid között?
Írom a
következő részt, lehet, hogy erről még nem is szabadna beszélnem. Úgy tűnik,
hogy a katonaság lehet a témája, a helyszíne. Érdekes kérdés, hogyan lehet
dialógusba lépni Ottlikkal, Musillal, Hasekkal. Szép nagy irodalma van a
témának, nekem viszont erős, kontúros, brutális emlékeim, szóval kíváncsi vagyok,
mi lesz belőle.
A cím
megvan már?
Most van egy
munkacím: Arc és hátraarc.
Nagyon
érdekesek a címeid, mintha felszólító módban lenne mind, mintha azt mondanák,
hogy olvass el! ...
Talán
igazad van. Tényleg van néhány olyan cím, amiben van valami felhívó
gesztusjelleg.
Hány
kötetet tervezel, fejben megvan már a vége?
Nincs. Ha az
ember negyven éves korában elkezd egy önéletrajzot, kérdés, mikor és hogyan „érheti
utol" magát. Megelőzi-e egyszer a szöveg őt az időben? Most egyetlen évről vagy
félévről szól a történet, 75-76, később talán szeretnék írni majd a nyolcvanas
évekről, bár nem tudom, hogy nincs-e túl közel. Mostanában ez a kor mintha
többeket érdekelne, a bomlófélben lévő szocializmus világa. Fantasztikus volt,
az ember nem hitte, hogy bármi változhat, ez volt a zsigereinkben, és mégis megtörtént
az orrunk előtt. Tulajdonképpen ide tartozik a kilencvenes évek eleje is. Volt
egy ilyen ex lex állapot, a frissen elnyert szabadság boldog anarchiája. Már
nem uralkodtak a komcsik, de még nem jött senki a helyükbe. Érdemes lenne
elkapni ezt a pillanatot. Majd meglátjuk.
(Garaczi Lászlóval Szigeti Kovács Viktor beszélgetett.)
 |
