A magyar-román viszonyban a kölcsönös megismerésnek magyar oldalról több, román oldalról kevesebb példája ismeretes. Több magyar történész írt a románok történetéről, míg román oldalról kevesebben vállalkoztak a fordítottjára.1 A történész-viták témája és tárgya legtöbbször Erdély, a mindkét nép által lakott, és magának vallott terület. A régió hovatartozása eldőlt, de történelme vitatott, pontosabban, román és magyar históriája van ugyanazon területnek és folyamatnak.2 Az 1989-es fordulat után várható volt a román történettudomány megújulása3, de továbbra is érezhető a beidegződött, kizáró jellegű mentalitáshoz való görcsös ragaszkodás.4

A kisebbségek történetéről Romániában az utóbbi időben szórványos érdeklődés tapasztalható.5 A kolozsvári „Centru de resurse pentru diversitate etnoculturală"  az elmúlt évek során a romániai cigányokról, zsidókról, magyarokról néhány forráskötetet tett közzé, a moldvai székvárosból Kolozsvárra áttelepült Lucian Năstasă főszerkesztésében. A kötetek a válogatás, forráskiadás elemi szabályait is mellőzik, rosszul szerkesztettek, a hiányosságok pótlására az Előszó, Utószó szövegét író „nagy nevekkel" próbáltak takarózni.6 Túlmenően azon, hogy néhány levéltári forrás közzétételre került, a kiadványok nem sok tudományos hozadékot jelentettek. Ezért valószínű, hogy a magyar szakmai közfigyelem a sorozatot a „legalább ez megvan  románul" elv miatt figyelemre sem méltatta.

Források kiadása megérleli, és feltételezi a forráskritikát, amit jobb helyen szabályzatban rögzítenek, és következetesen betartanak.7 Különbséget tesznek fontos és nem fontos írások között, a szöveget kritikai jegyzetek, megjegyzések és magyarázatok kísérik. Erdélyben 1990 után is publikáltak ezen elvek alapján.8 Az említett román köteteknél mindez teljesen hiányzik: a válogatás szempontjai esetlegesek, egyoldalúak, a közlési módszerben sem tudományos követelményt, még csak egységes normát sem lehet felfedezni. A szerkesztő úgy publikált, ahogy éppen jónak látta. Így, a forrásközlés a minimális tudományos kívánalmaknak sem felelt meg, esetleg az érdeklődő nagyközönség számára lehet ismeretterjesztő jellegük.

A sorozat legújabb, nyolcadik kötete, amely bírálatunk tárgya, A romániai magyarság és a kisebbségi etika (1920-1940) címmel jelent meg. Szerkesztői Lucian Năstasă történész, és Salat Levente politológus, utóbbi egyben a központ igazgatója is. Kötetük annyira problematikus, a meghirdetett célok annyira fontosak, hogy nem mehetünk el egy mindenki által fontosnak tartott program  - a magyar kisebbségek önképének és problémáinak bemutatása a többségi társadalom felé - kiüresítő tökéletlenségei mellett szó nélkül.

A kiadvány tartalma: két előtanulmány, technikai előszó, 16 magyar szerző 24 írása,  kronológia, képanyag, hely- és személynévmutató. A kiadásról szóló fejezettől vártunk tájékoztatást a kiadvány megjelentetésének módjáról és körülményeiről. Ez, bár magasztos elveket hirdet meg,9 ehhez képest a kötet anyaga silány valóság.

A válogatás nem volt könnyű feladat: két alkalommal is hivatkoznak erre a tényre (13, 43. p.).  A kötet dokumentumainak jó része a két világháború közti romániai magyar eszmetörténet alapírásaiból ad válogatást.10 A Magyar Kisebbség testvérlapjaként megjelenő Glasul Minorităţilor-ból hat írást vettek át, a többi 18-at öt különböző személy fordította, eltérő színvonalon. Az egész hozadéka csak ennyiben mérhető: az esetleges érdeklődő román olvasó olvashat valamit a kisebbségi sorskérdésekről az alábbiaktól: Balogh Arthúr 1, Bernády György 1, Horváth József 1, Imre Lajos 1, Kabos Ármin 1, Kós Károly 1, Krenner Miklós 3, László Dezső 3, Makkai Sándor 2, Molter Károly 1, Paál Árpád 1, Súlyok István 1, Tamási Áron 2, Tavaszy Sándor 3, Venczel József 2, „Veridicus" 1.

Az összefüggő, teljesebb kép kialakításában a szerkesztők nem segítenek. A kiadásról szóló oldalakon bár elmondják, hogy sok történész  - a magyar nyelv és kultúra ismerete nélkül - terjedelmes kötetekben, olykor ellenséges hangnemben eltorzított „történeteket" írt, ők maguk is, ha nem is  ellenséges hangnemben, de  tulajdonképpen ezt teszik. Nem értenek a témához, és csak arról írnak (rosszul), amit sekély tudásuk megenged.

A két előtanulmány közül kettő sem ér meg egyet: az első fölösleges, a második rosszul megírt. Salat 18 oldalas írása: Etica minoritară maghiară interbelică din perspectiva provocărilor contemporane ale diversităţii (A két világháború közötti magyar kisebbségi etika a multikulturalitás mai kihívásainak szemszögéből - hangzatos, semmitmondó cím) három részre tagolható. Az első részben (7-12. p.) a kisebbségi helyzetről elmélkedik és a mai magyar-román viszonyról, a másodikban (14-19. p.) néhány „jellemző" képet ad a kisebbségi etikáról. Ez nagyjából a 16 szerző etikáról szóló passzusainak kivonatolása teljes következetlenséggel, hisz az idézeteknél nem ad lelőhelyet, egyeseknél csak címet, így az olvasó csak sejtheti, hogy azok a közreadott írásokból valók, valahonnan.11

A rövidséget terjedelmi korlátokkal magyarázza. Ez nevetséges, hiszen érződik, hogy nem tud miről írni.  A harmadik, hátralevő részben némiképp érződik, hogy a kérdéssel próbál foglalkozni, de egyben az is, hogy csak a válogatott 24 írást olvasta, és így nem képes átfogó rajzot adni!

Lucian Nastasă írásának (Maghiarii din România şi etica minoritară. Repere istorice, 1920-1940; A romániai magyarság és a kisebbségi etika. Történelmi támpontok, 1920-1940) főcíme egyben a kötet címadója. Alcíme szerint történelmi támpontokat ad a korszakról. Vagyis adna, ha ismerné azt. Hangzatos megfogalmazásai, sajnálkozása Erdély valódi történetének hiányáról12 nem takarják el az itteni tartalmi hiányosságokat. Amatőr munkától szakmailag nem kérhető számon semmi. Az a tény, hogy szerintünk több, fontos, a témába vágó írást (Ferenczi Zsigmond: Magyar kisebbségi néperkölcs. In: Magyar Kisebbség, 1933/13. 368-370. p., Tavaszy Sándor: Etikai szempontok a románság és magyarság viszonyának megítéléséhez. In: Erdélyi Helikon, 1934. 661-668. p. és Ligeti Ernő: Az erkölcs elsőbbsége. In: Súly alatt a pálma. Kolozsvár 1940, Fraternitas. 211-214. p.) nem válogattak be, mindenképp a téma nem ismeretére vall.

Néhány kitételére külön is reflektálni kell.

1. Ő sem ismeri a magyar nyelvet és kultúrát, így az eredménye is olyan, mint azon elődeié, akikre ő követ dob A kiadásról szóló fejezetben (43. p.).

2.  A párizsi kisebbségi szerződéssel, akárcsak az egész korszakkal, a román történettudománynak, és majd azon román történészeknek, akik magyarul is fognak tudni, egyszer majd szembe kell nézniük. Írni kell (nem „fără a intra în detalii" - „anélkül, hogy részletekbe mennénk") azon román központosító, elnyomó nemzetiségi politikáról is, amely kiváltotta a magyar sérelmi reakciókat. A küzdelmekhez akkor az emberek erkölcsi elszántsága adott erőt, és ennek birtokában próbáltak helytállni a védelmi vonalon. Ahogy a magyar egyházfők memoranduma fogalmaz a román állam kisajátításai, és elnyomási módszerei ellen: „a jogrendbe vetett hitet ingatja meg, s a román állam erkölcsi tekintélyét ássa alá."13

3. A magyar revíziós tervekkel kapcsolatosan tudni kellene, hogy a korabeli  közvéleményben uralkodó „Mindent vissza!" jelszava mellett a komoly tervek nem az integritásra, hanem a határmenti területekre vonatkoztak, a népszavazás elvéig menően!14 Ugyanakkor több tucatnyi erdélyi (magyar, német, román) autonómia-terv és decentralizációs törvénytervezet is készült, ami szintén a jövőkép része volt.15 Fényes Samu (1863-1937), 1920-ban Magyarországon meghurcolt, utána bécsi emigráns, meghasonlott,  bosszúálló műveire hivatkozni, és azzal érvelni a 21. század elején - mintegy fontos munkaként emlegetni - egyszerűen tudománytalan, lépték és aránytévesztés.

4. Nastasă szerint szerkesztői módszerei „a hivatásos szakmai kötelezettség minimális támpontjait" ígérik. Ez, sajnos nem így van. A kiválasztott írókról (mindegyikről!) kellett volna rövid életrajzi összefoglalót adni, az előforduló nevekről meg akár ott, akár jegyzetben lehetett volna tájékoztatni. Ehelyett nevetséges esetekkel találkozunk. Például „VERIDICUS" írói neve nincsen feloldva (ő Ajtay József), Horváth József életrajzi adatai helyett fél oldalon Sándor Józsefről írnak (63. p.), Reményikről, nevének ötödik előfordulása alkalmával tudunk meg három adatot (264. p.), Kabos Árminról, Bánffy Miklósról semmit! De több nemzetközi személyiségről, mint  Bart, Dilthey, Kant, Machiavelli, Nietsche, Nitti, Wilson, akik bármelyik lexikonban benne vannak, féloldalakat írnak! Ebben a témában vajon ezekre a személyekre kíváncsi a román olvasó? Talán az hitelesebb lett volna, ha a kanti eszméket Böhm Károly iskoláján keresztül levezetik a kisebbségi erkölcstanra.

5. Szegény „Erdélyi Fiatalok" foroghatnak a sírjukban: azt írják róluk, hogy lapjukat a MADOSZ adta ki (34. p.). A helységnév-mutatóban a magyar neveket (jobb szokás szerint) igazán fel lehetett volna tüntetni (talán elég, ha csak Brâncoveneşti = Marosvécs esetére utalunk, hogy az mit jelentett az erdélyi magyar kultúrában).

Külön kérdés, hogy a lektor és egyben szakreferens, Horváth Andor hogy hagyott ennyi hibát a kötetben.

Bár ez a könyv a román történettudományosságnak messze nem fokmérője,16 mégis úgy tűnik, hogy a megújulás esélyei hosszú távra elnapolódtak.  Ebben viszont az érintett magyar szak- és kultúremberek ( a szerkesztő és a lektor) is felelősek. Könynyedén  megállapíthatnánk, hogy a többségi oldalon ebben a közegben továbbra sincsenek megfelelő partnerek a harmincas évek kifejezésével élve: a kultúrközeledéshez. A magunk portáján meg azt látjuk, hogy a kisebbségi magyar kulturális életben két markáns pozíciót lehet elkülöníteni. Egyik a többségi társadalomtól való teljes elzárkózás, a budapesti irányultság híve, a másik egyszerre kíván az adott ország társadalmába és intézményességébe integrálódni azzal, hogy saját önálló nemzeti és regionális azonosságtudatát is megerősíti. Salat Leventét ez utóbbi jövőkép-stratégia alakítói közé szokás sorolni. Az általa kiadott sorozat, és különösen ez a kötet azonban arról tanúskodik, hogy mindez hiányt szenved kellő szakmai átgondoltság hiányában.

O tempora, o mores!

Jegyzetek

1Az általánosabb munkákról: Hunfalvy Pál: Az oláhok története. Bp., 1894; Szőcs Géza: A román nemzet és Románia története. Aguletti: Istoria Românilor c. műve nyomán. Cluj-Kolozsvár, 1920; Magyarok és románok. Szerk. Deér József és Gáldi László. I. köt. Bp., 1943; II.köt Bp., 1944; Makkai László: Magyar-román közös múlt. Bp., 1948; Ua. Bp., 1989; Raffai Ernő: A vajdaságoktól a birodalomig. Az újkori Románia története. Szeged, 1989; Szász Zoltán: A románok története. Bp., 1993; Balogh László: Románia története a XX. században. Bp., 2001. Iorga, Nicolae: Istoria românilor din Transilvania şi Ungaria. Bucureşti, 1915; Cheresteşiu, Victor: Români şi unguri. Bucureşti, 1947.

2Az 1986-os Erdély története című háromkötetes összefoglalásra a román történetírás csak pamflettekben volt képes válaszolni. Jocul periculos al falsificării istoriei. Culegere de studii şi articole. (A történelem hamisításának veszélyes játéka. Cikkek és tanulmányok gyűjteménye) Coord.: ªtefan Pascu, ªtefan ªtefănascu. Bucureşti, 1986, 382 p.

3Iordachi, Constantin - Trencsényi Balázs: A megújúlás esélyei: a román történetírás tíz éve (1989-1998). In: Replika, 2000. nov. 41- 42. sz. 165-194.

4Istoria României. Transilvania. Vol. I. Cluj-Napoca, 1997, Ed. „George Bariţiu" 1166 p, Vol. II. 1867-1947 Cluj-Napoca, 1999, Ed. „George Bariţiu" 1642 p.

5A bukaresti Országos Levéltár kiadásában három forráskötet is megjelent: Minorităţi naţionale din România 1918-1925. (Szerk. Ioan Scurtu, Liviu Boar), Bucureşti, 1995; Minorităţi naţionale din România 1925-1931. (Szerk. Ioan Scurtu, Ioan Dordea), Bucureşti, 1996; Minorităţi naţionale din România 1931-1938. (Szerk. Ioan Scurtu), Bucureşti, 1999; Pană, Virgil: Minorităţile etnice din Transilvania între 1918 şi 1940. Drepturi şi privilegii. Târgu Mureş, 1995; Ciabanu, Vasile: Contribuţii la cunoaşterea istoriei saşilor transilvăneni 1918-1944. Sibiu, 2001.

6A magyar kisebbségről szóló első kötet szerkesztésekor az Előszó megírására Jakó Zsigmond professzort kérték föl, ő természetesen nem vállalta, lévén nem az ő kutatási területe. Maghiarii din România (1945-1955). Cluj, 2002. (Előszó: Egyed Ákos, Utószó: Horváth Andor); Maghiarii din România (1956-1968). Cluj, 2003. (Előszó: Szász Zoltán, Utószó: Lönhart Tamás)

7Lásd: A történeti források kiadásának kérdései. In: FONS, 2000. 1. szám, és Történeti források a XX. századról. In: FONS, 2001. 2. szám

8Erdélyi Fiatalok. Dokumentumok, viták (1930-1940). (Szerk. Cseke Péter) Bukarest 1986. (Megjelent 1990-ben); Vincze Gábor: Magyar vagyon román kézen. Dokumentumok a romániai magyar vállalatok második világháború utáni helyzetéről és a magyar-román vagyonjogi vitáról. Csíkszereda, 2000; valamint a „Források a romániai magyarság történetéhez" c. sorozat két kötete: Iratok a romániai Országos Magyar Párt történetéhez 1. A vezető testületek jegyzőkönyvei. Szerk. György Béla. Csíkszereda-Kolozsvár, 2003; Autonomisták és centralisták. Észak Erdély a két román bevonulás között (1944. szeptember-1945. március). Szerk. Nagy Mihály Zoltán, Vincze Gábor. Csíkszereda-Kolozsvár, 2004.

9„să stimulăm întregirea din mersă ceea ce trebuia cunoscut de multă vreme" - „ösztönözzük mindazt menet közben, amit már régen ismerni kellett volna" (43. p.)

10Anélkül persze, hogy a szerkesztők egyetlen szóval is utalnának arra, hogy az anyag  felét - a témára vonatkozó legfőbb írásokat: Imre Lajos, Kós Károly, Krenner Miklós, László Dezső, Makkai Sándor, Molter Károly, Tamási Áron, Tavaszy Sándor írásait - tálcán kapták egy magyar kutatótól. Ehhez minden szakmai logika nélkül hozzáválogattak egy tucatnyi olyan írást, amelyeket az köt össze, hogy a kisebbségi sors elfogadásáról szóltak. Ez lett a kötet anyaga.

11Lásd az idézetek sokaságát hivatkozás nélkül (14-19. p.). A Mikótól idézett „őrlő szú" kifejezésről - bár idézőjelben szerepel - nem tudja, hogy Reményik-versből való (14. p.)

12Lásd észrevételeink 1-5 pontját, vagy „nu avem încă o veritabilă istorie a Transilvaniei" - „még nincsen egy valódi Erdély-történetünk" (Megjegyzésünk: magyarul van.)

13Memorandum a román kormányhoz. Nagy Károly püspök előterjesztésében beadta dr. Ravasz László, 1920. aug. 21-én a Közoktatási Minisztérium iktató hivatalába. Erdélyi Ref. Egyh.ker. Igt. Levéltára, 4064/1920. 4.

14Lásd: Zeidler Miklós: A reviziós gondolat. Bp., 2001.

15Ezek összefoglalásaként lásd: Bárdi Nándor: A szupremácia és az önrendelkezés igénye. Javaslatok, tervek az erdélyi kérdés rendezésére (1918-1940). In: Források és stratégiák. Szerk. Bárdi Nándor. Csíkszereda, 1999. 23-113. p.

16A szerkesztők számára mintaértékű forráskiadványok lehettek volna legalább a bukaresti Országos Levéltár 5. jegyzetben idézett kötetei.

Hozzászólások (0)

Szóljon hozzá Ön is!

Név

Email

Cím

Hozzászólás

Írja be a képen látható karaktereket

Küldés