|
Egry Gábor
Trianonról
szólva a többség tragédiát emleget. A béke következményeit rendszerint rendkívül
negatívan ítélik meg. Mivel ez a többség véleménye, csupán a téma túlzottan
emocionális taglalása vált ki néha kritikát. Többnyire nem szokás azonban azt
kérdezni: vajon mi lehet az oka és a funkciója a rendkívül egyoldalú
Trianon-diskurzusnak? És mik lehetnek a következményei?
Vegyük számba a
magyar nemzet, illetve a magyar nemzettudat 20. század eleji jellegzetességeit.
Négy, egymással szorosan összefüggő tényezőt érdemes elsősorban kiemelni. Mint
számos egyéb nemzetnél, úgy a magyarnál is létezett jogi, politikai, kulturális
és történeti meghatározás, és ezek együtt jelölték ki a közösség kereteit.
A jogi keret
egyértelmű. A 20. század eleji Magyarország, csekély létszámú kivételektől
(bukovinai és moldvai csángók) eltekintve, minden magyart egyesített a határai
között. Jogi értelemben gyakorlatilag minden magyar nem csupán egyenlő volt, de
ugyanazon jogrend határozta meg az életét, erősítve ezzel a nemzeti egység
érzetét is. Elvitathatatlan volt a politikai egység is, részben pont az egységes
jogrend következményeként. Az egységes nemzetállam intézményi keretei
szükségszerűen „nemzeti" szintű pártok működéséhez vezettek egy „nemzeti",
meglehetősen centralizált politikai intézményrendszer keretében.
A harmadik
fontos tényező a nemzeti kultúra és annak intézményei voltak. A nemzetté válás
egyik leglényegesebb folyamata a nyelvi egységesítés, amelynek során az addigi
helyi és regionális dialektusok helyett egy egységes irodalmi nyelvet teremtenek
meg, rendszerint a nyelvújítással összekötve. Az így létrejövő nyelv már
alkalmas volt a kor követelményeinek megfelelő színvonalú nemzeti nyelvű kultúra
és tudomány megalapozására is. Az intézményrendszer tette lehetővé az időközben
létrejött nemzeti kulturális értékek terjesztését is, mindenki számára, és így a
felnövekvő generációk nemzeti szocializációját.
A nemzettudat
utolsóként említett, fontos eleme, a nemzeti történelem. A térség korlátozott
államiságú vagy állam nélküli népei (a korszakban szívesen nevezték őket
történelem nélküli népeknek) a nemzetépítési folyamatban rendkívüli fontosságot
tulajdonítottak a nemzeti elkötelezettségű történetírás megteremtésének. Ez
legtöbbször azt a célt szolgálta, hogy demonstrálja a közösség összetartozását,
a sorsközösség folytonosságát. A nemzet ugyan konstruált közösség (amint azt a
kérdéssel foglalkozó kutatók, történészek jelentős része is elfogadja, Ernest
Renantól Elie Kedourie-ig és Haagen Schulzéig), de a sorsközösségre épülő
történeti elbeszélés képes volt ezt a tényt elleplezni, és a nemzetet ún. örökké
létezőnek, adottnak beállítani.
A magyarság
esetében (is) nagy szerepet kapott a történelem az önálló államiságra formált
igény alátámasztásában. Emellett kiemelte a magyar nemzet civilizációs fölényét
is. Nem véletlen az sem, hogy a 19. század folyamán megerősödő vagy akkor
fellépő rivális nemzeti mozgalmak is siettek a maguk történelmét megteremteni, a
szlovákok esetében a Nagy-morva Birodalomra való hivatkozás, a románok esetében
a római leszármazás jelentette a magyar törekvések ellensúlyozásának eszközét. A
történelem egyszerre volt identifikáló (szimbolikusan újraélhető közösségi
emlékek tárháza - lásd például a Rákóczi-szabadságharcot, vagy 1848-49
emlékezetét) és jogalapot teremtő. Közben a jelen eseményei is beépülhettek a
nemzeti történelem folyamatába, újabb elemekkel bővítve az újraélhető események
sorát.
A történelem
fontosságát fokozta, hogy a nemzetet örökké létező közösségnek feltételezve a
másik három tényező is levezethető volt. A civilizációs fölény legfontosabb
megjelenítője az államalkotásra való képesség volt, és a századforduló magyar
nemzetpolitikai gondolkodóinak és politikusainak legnagyobb része, Hoitsy Páltól
Apponyi Albertig, nem is tartotta képesnek a magyarországi kisebbségeket az
önálló politikai rendszer megteremtésére. De összefonódott az államalkotás és a
történelem az osztrák szociáldemokrata Otto Bauer nacionalizmuselméletében is,
aki csak a nemzeti politikai elit által működtetett állami struktúrákkal
rendelkező népeket tekintette történelmieknek.
Trianon után
három tényező megszűnt, egy pedig veszélybe került. A jogi egységet
felszámolták, az utódállamok területén élő magyarok jogállása különböző lett.
Ennek következtében megszűnt a politikai egység is, és ettől kezdve
szükségszerűen vált el egymástól az egyes nemzetrészek politikai élete.
Veszélybe került az egységes kultúra is, hiszen annak megteremtésében és
újratermelésében addig nélkülözhetetlen volt az egységes intézményrendszer.
Hamar jelentkeztek az eltérő regionális törekvések, mint például a
transzszilvanizmus, ami egy sajátos erdélyi tudat megteremtését is céljául tűzte
ki, vagy a felvidéki Szent György Cserkészmozgalom és a belőle kinövő Sarló
mozgalma, ami nem a magyarországi kultúra fő árama, hanem az Ady-Móricz-Szabó
Dezső „triász" meghatározta része felé orientálódott. A „szétfejlődés" azzal
fenyegetett, hogy lassan felszámolja a kulturális közösséget. Végül véget ért a
közös történelem is. Senki sem gondolhatta, hogy továbbra is lesznek olyan közös
élmények, események, amelyek révén fenntartható a történelmi sorsközösség érzése
vagy éppen fikciója. Biztosra vehető volt, hogy egy idő után minden egyes
nemzetrész életében lesznek olyan események, amelyek csak az adott csoport
önazonosságát határozzák meg, és minél több ilyen esemény történik, annál
nehezebb az egységes sorsközösség tételezése.
A nemzet
„megmentéséhez" a nemzettudat gyökeres változására lett volna szükség. A nemzeti
trauma, a mérhetetlen igazságtalanság érzete azonban a legkevésbé sem volt
alkalmas egy tisztázó, értékelő feldolgozásra. Bár erre irányuló javaslatok is
akadtak, Szabó Dezsőnek a kelet-európai sorsközösségen alapuló német- és
oroszellenes szövetségi terveitől, Német Lászlónak a magyar kisebbségek
társadalmi valóságának megismerésén alapuló nagy birodalmi államszövetségén át
az éppen általa bírált Szekfű Gyulának a magyarországi „neobarokk" rendszer
magyar kisebbségek iránti tényleges érzéketlenségével kapcsolatos bírálatáig,
ezek az adott társadalompszichológiai körülmények közt, a politikai elit
ellenében nem jelentettek megvalósítható alternatívát. És a nemzeti egység
problémáját sem tudták meggyőzően megoldani.
A háborús
katasztrófák után aztán egyértelművé vált, hogy a régi nemzeti keretek
feltámasztása illúzió. Az új politikai berendezkedés akadályozta meg a reális
számvetést a nemzethez tartozás tétjéről és mibenlétéről. Ez az egyik olyan
adóssága a Kádár-korszaknak, amelyre nehéz magyarázatot találni. Így a
rendszerváltást követően könnyedén támadt fel az egységes nemzet fikciója,
amelyben, a realitásokhoz igazodva ugyan már jóval nagyobb szerepet kapott a
kulturális egység, mint az állami-politikai, de az utóbbi attribútumai iránti
igény állandó feszültségek forrása, és újraéledésében Trianon fontos szerepet
kapott.
Az átfogó jogi
és politikai keretek megteremtése természetesen továbbra is illuzórikusnak
bizonyult, de ezt ma már kevesebben tartják elengedhetetlennek a nemzet létéhez.
A kultúra egysége részben megőrizhető maradt, közben persze változatossága egyre
nyilvánvalóbb. Csakhogy ma már nem igen beszélhetünk egységesen elfogadott
nemzeti kánonról, és annak érvényesítését nem csupán regionális törésvonalak
akadályozzák. Így aztán nem olyan egyértelmű, hogy a nemzeti kultúra tagoltsága
valóban a nemzet létét veszélyeztetné.
A történelemmel
azonban kezdeni kell valamit. Ha nem vállalkozunk a nemzetfogalom és a
nemzettudat újraértékelésére, akkor legalább a közös történelmünkre hivatkozva
tűnik biztosíthatónak a nemzeti egység. Hogyan és milyen áron?
A megoldás
rendkívül egyszerű: Trianonnal kezdődően felfüggesztjük a hagyományos értelemben
vett magyar történelmet. A Trianon utáni történelem lényegének a nemzet
szenvedését minősítjük. Amennyiben 1920 óta a magyar történelem minden magyarra
kiterjedően nem egyéb, mint szenvedéstörténet, amit a békeszerződés
igazságtalanságai okoztak, akkor megtaláltuk azt, ami történetileg továbbra is
egyesít, sőt sorsközösségbe fog össze mindenkit.
A nemzeti
történetírás hagyományaitól nem idegen a nemzet történelmének
szenvedéstörténetként való tálalása. A térség népeinek legtöbbje felhasználta
ezt a motívumot. Lengyelország esetében a felosztások kínáltak lehetőséget a
keresztre feszített nemzet képének megalkotására (Miczkiewicz Slowacki)
műveiben, a románok a magyar és a török elnyomás vélt, vagy valós tényeire
építhettek, a csehek Fehérhegy emlékét ápolják. És a „Magyar hiszek egy" is a
feltámadás transzcendens reményébe vetett hitet hivatott kifejezni. Ezek után
talán azon sem lepődünk meg, hogy például Sátoraljaújhelyen létezik magyar
kálvária is, amelynek stációit egy-egy elcsatolt város képezi. Temesvár
emléktábláját 1998. őszén avatták fel...
Ez a megoldás
nem hoz létre valódi történeti narratívát. Ami helyette életre kel, az nem a
múlt eseményeire vonatkozik, nem a megtörténtre, a realitásként felfogottra
kérdez rá, sőt negligálja azt. Eleve ismertnek, a szétszakításból szükségszerűen
következőnek véli az elkövetkező időszak történetét. És ettől kezdve a nemzeti
történelem célja adott: az egykor volt feltámadása. Minden egyéb csak ehhez való
viszonya kapcsán lehet érdekes.
Plasztikusan
jelenik meg ez a felfogás az Erdélyi Napló egy nem régi cikkében. (Markó Béla
Európai Uniója, 2004. május 11.) A szövegnek nem az aktuális politikai tartalma
és nem is a szerző személye lényeges, hanem az, hogy egy meglehetősen elterjedt
véleményt és beszédmódot reprezentál, amikor bírálja azt a felfogást, hogy
Trianon az integráció révén feloldható: „...Románia majdani EU-csatlakozása
feloldja az erdélyi magyarság legnagyobb traumáját: Trianont. [...] az EU-ban
eltöltött pár év után arra sem fogunk emlékezni, kik és mit is csináltak ott
Párizs környékén valami kastélyban! Feltámadnak a megszálló román hadsereg által
lemészárolt testvéreink, vagy ha ez azért mégsem következik be, hát legalább
teljesen megfeledkezünk róluk, vagy éppenséggel örömmel s boldogságtól áthatva
gondolunk arra, milyen hősök voltak, hogy az Európai Unió nemes ügyéért nemcsak
a maguk, hanem esetenként asszonyaik és gyermekeik életét, néha akár ölének
szentségét áldozták; [...] a betelepítettek brüsszeli sugallatra visszatérnek
arra a földre, ahol dédapáik sírjai domborulnak, magukkal víve minden
hordalékot, igénytelenséget, megszüntetve ily módon mindennapi apró-cseprő
megaláztatásaink folyamát; [...] visszatér a nemzet önbizalma és önbecsülése, s
még ki tudja mi minden örömteli dolog fog érni bennünket - az embernek eszébe
sem jut minden lehetőség így hirtelenjében. [...] Egy biztos: a Legyen úgy, mint
régen volt! című dalocska érvényét és vonatkozását veszti majd, hiszen valóban
minden olyan lesz - egyszerre megszűnik a trauma, s ennek előfeltételeként
minden, a traumát kiváltó ok. Bizonyosan kiesik a történelemből (kiemelés tőlem
- E.G.) vagy emlékezetünkből az eltelt nyolcvanöt év, vagy pedig átalakul a
folyamatos magyar fejlődés időszakává (kiemelés tőlem - E.G.), mi meg csak úgy
belecsöppenünk vívmányaiba [...]."
A békerendezés
emlékének a nemzeti egység fenntartásában betöltött szerepe ellehetetleníti a
valódi, társadalmi szintű (és nem a szakmai) történeti értékelést is. Sem
Magyarország felbomlására, sem a későbbi korszakok történetére vonatkozóan nem
vethetőek fel a „kényes" kérdések. Nem lehetnek árnyalatok, a felelősség kérdése
fel sem merülhet. És a későbbi időszak történéseit is csak az egyetlen
szükségszerű következmény, a megsemmisülés perspektívájából lehet ábrázolni. (Ez
beállítható az anyaországiak veszteségeként, szenvedéseként is, és így alkalmas
lehet a nemzeti szolidaritás felkeltésére.) Csak egy példát említve, a
református egyház honlapján található tudósítás alapján 2002 augusztusában Tőkés
László Széken, természetesen nem először, megállapította, hogy Trianon óta mély
leépülés jellemző, és a magyarság közben legfeljebb politikusok
fájdalomcsillapítóit kapja. Természetesen ezzel kapcsolatban sem fejezhető ki az
egyébként logikus kétely, hogy ha a vég szükségszerű, akkor ennyi idő elteltével
miért léteznek még mindig a kisebbségi közösségek?
Ebből egy
sajátos, következményeit tekintve tragikus közéleti beszédmód is fakad. Mivel a
nemzet léte megkívánja az egységes történelmet, amíg az ténylegesen helyre nem
áll, legalább meg kell próbálni imitálni. A remélt (illetve bizonyosan
bekövetkező) megváltásig a nemzet nem törődhet bele a realitásokba, nem
fogadhatja el helyzetét. A mindennapok szenvedései szükségszerűek, mivel
alátámasztják a megváltásigényt, és ha másként nem, a nemzeti szolidaritás
kikényszerítésével a nemzet többi tagjából, bizonyos fajta egységet is
létrehoznak. Viszont a megváltásra (a kizökkent történelem visszaállítására)
csak a szenvedés révén kerülhet sor.
A két elem így
egymást erősíti, és egyúttal egyre kevesebb lehetőséget hagy a helyzet reális
értelmezésére, ezen belül az egyes részek külön történeteinek elbeszélésére.
Valamilyen formában a jelen eseményeit is Trianonhoz kell kötni. Vagy levezetni
belőle, mindent a békeszerződések következményeként, negatívan beállítva, vagy
szenvedésként értelmezni, így illesztve be ebbe a történelmen kívüli történetbe.
Ugyanakkor a
megváltás lehetetlensége kontraproduktívvá teszi a közbeszédet. Aki nem akar
várni a megváltásig, az a (vélt) egységbe és a (tételezett) szolidaritásba
kapaszkodva kiléphet a kisebbségi közösségből, más lehetősége nem nagyon marad.
Elvégre az egyén semmit sem tehet a megváltásért. Azt csak egy, a kisebbségi
számára külső erő, az egységes nemzetet autentikusan képviselő Magyarország
viheti végbe. Amíg ez nem következik be, az egyéni sors alakítására valójában
nincs esély. A kisebbségi közösség sem tehet semmit saját magáért. Aki elfogadja
ezt a diskurzust, de mégis saját sorsának alakítását szeretné, logikusan
választja a kivándorlást.
Így lesz
Trianonból a nemzeti egység szükségszerű feltétele, az egységes nemzeti
történelem legfontosabb eleme. Csakhogy ebben az esetben már nem a történelem
köti össze a nemzetet, hanem annak egyetlen eseménye, egyetlen pontja. A
történelem véget ért. Aki megkérdőjelezi a szenvedést, aki feldolgozást és
szembenézést, a helyzet elfogadását kéri, az a nemzetet veszélyezteti. Így lesz
Trianon az egyetlen pont a világmindenségben, amelyen a magyar nemzet léte függ.
Még egy ideig. ■
Megjelent A Hét 2004. május 20. számában
 |
