|
Adrian Severin
A mai EU leginkább egy középkori katedrálisra emlékeztet. Ezeket
évszázadok folyamán építették fel, különböző építők különböző építészek
felügyelete mellett, különböző támogatók védelmét évezve és különböző
megrendelők utasításaihoz igazodva. Még ha az első építésznek volt is
egységes elképzelése az építésről végül a katedrális végtelen
változások, bővítések, szűkítések és újítások, ellentétes döntések és
váratlan események eredményeként született meg. Az ilyen épületek ma
festőiek és a látogatók magasztalják őket. Nem feltétlenül kényelmesek
és építészeti koncepciójuk sem különösebben egységes, de lelkes
turisták látogatják őket, és sajnos egyre kevesebb hívő. Még a papok is
elfeledték a falakba vésett vagy az épület formáiban elrejtett
változatos szimbólumok jelentését. Ha új híveket akarunk hozni ezekbe a
régi templomokba és újra benépesíteni a katedrálisokat a meggyőződés
embereivel és nem csak szórakozást kereső turistákkal, akkor új hitet
kell teremteni és azt új vallássá szervezni. A folyamat során magát az
épületet is modernizálni kell, racionalizálni és ellátni felújított
felszereléssel Ehhez kétségtelenül új vízióra, és az arra épülő tervre
lesz szükség.
Ma kevesen emlékeznek rá, amikor
látják a túlfejlett brüsszeli bürokráciát vagy a szerződések és az
„acquis communautaire" oldalainak ezreit, hogy kezdetben az EU - vagy
nagymamája az „Európai Szén- és Acélközösség" - inkább a „félelmek
Uniójaként" született, mint az „értékek Uniójaként." Az alapító értékek
forrása elsőként és mindenek előtt a háborútól, következésképpen a
nyomortól és éhínségtől való félelem volt. Valahányszor az emberek
félnek és elégedetlenek a helyzetükkel megpróbálják elkerülni a jövőt
egy „ideális város" - az ideális társadalom - kivetítésével, legyen az
metafizikus (vallási) vagy materialista (ideológiai). Amikor az EU
alapító atyáinak félelmei elenyésztek, követőik kezdték elveszíteni
hitüket az értékeikben. Amilyen mértékben elégedettek a jelennel, olyan
mértékben nincs szükségük új ideológiára; de amilyen mértékben
elégedetlenek azzal, olyan mértékben szükségük lesz egy új programra,
ami tükrözi az új elégedetlenség okait.
Az EU és a „nemzeti önzés"
A „nemzeti önzést" Európában a 20. század közepén azért sikerült
meghaladni, mert nemzetállamok képtelenek voltak megőrizni a békét. Így
a nemzeti kormányok rákényszerültek, hogy beismerjék: egy
transznacionális szervezet és a nemzeti erőforrások stratégiai
fejlesztésekre koncentrálása nélkül nem képesek fenntartani a békét és
a tartós prosperitást. Hasonlóképpen Európa népei maguk is megértették,
hogy elégedettebbek lesznek és biztonságosabban fognak élni, ha
legalább a nemzeti szuverenitás néhány elemét közösen gyakorolják
transznacionális politikai testületekben. Ez a megközelítés nagyon
sikeresnek bizonyult: annyira sikeresnek, hogy 50 évvel később az okok
szinte már feledésbe merültek.
Manapság mind a
politikai elit, mind az egyszerű emberek kezdik azt hinni, hogy az EU
nem egy közös projekt, melynek célja a békét, szabadságot,
prosperitást, fejlődést, méltóságot és biztonságot szavatoló
transznacionális demokrácia felépítése, hanem pusztán küzdőtér, ahol a
nulla-összegű játék logikájára épülő nemzetek közötti szabad versengés
civilizált körülmények között történhet. Következésképpen a nemzeti
politikusok igen ritkán - he egyáltalán - bocsátkoznak nemzeti szinten
nyilvános vitába az európai folyamatot és az európai transznacionális
demokrácia építését érintő kérdésekről; vagy ha mégis megteszik, akkor
a nemzeti kormányzás magasabbrendűségét és elkerülhetetlenségét emelik
ki. Az EU politikáknak az emberek mindennapi életét érintő kedvező
hatásaiért az elismerésre a nemzeti kormányok tartanak igényt. Így
aztán nem meglepő, hogy az európaiak nem látnak összefüggést
életszínvonaluk és az EU között.
Továbbá az
úgynevezett „nemzeti érdek" könnyen felismerhető választási okokból
majdnem mindig elsőbbséget élvez a politikai cselekvésben, annak
ellenére, hogy - logikusan - közös európai érdekekről közös európai
döntéseknek kellene születniük. A német kormány támadásai a
stabilitási paktum ellen (amelynek célja az Unió gazdasági és pénzügyi
egészségének helyreállítása a költségvetési hiány meghatározott
korlátok közé szorításával), a francia kormány fellépése a Bolkenstein
Direktívával szemben (amelynek célja a szolgáltatások piacának
liberalizációja) és ellenállása a közös agrárpolitika bármiféle
megváltoztatásával szemben, a brit kormány elutasítása a brit
visszatérítés felülvizsgálata kapcsán egyszerű nacionalista lépés, ami
az európai polgárok szemében aláásta az „európai logikát". Nem meglepő,
ha a polgárok kezdték úgy felfogni a nemzetállamaikat, mint ami megvédi
őket az EU piaci irányultságú politikájától és annak természetszerűen
népszerűtlen makroökonómiai intézkedéseitől.
Következésképpen egy skizofrén folyamat tanúi lehetünk az EU-n belül:
egyfelől az emberek, nemzeti polgárok, támogatják az EU-n belüli
politikai integrációt (a felmérések szerint a közös biztonság- és
védelempolitika támogatottsága magas), de a gazdaság- és
kereskedelempolitikát újra nemzeti kézbe vennék; másfelől nagyjából
készek a mélyebb gazdasági integráció támogatására, de elvetik az
ötletet, hogy a külső cselekvés kapcsán több kompetenciát adjanak át az
Uniónak. Az előbbiek jobb életet szeretnének az Unió gazdasági
biztonsága rovására, az utóbbiak több hatalmat akarnak az Unió
politikai biztonságának rovására.
Az EU és a globalizáció
Az Európai Unió most került szembe a globalizáció nagy kihívásával. Ez
kettős csapást jelent a hagyományos háború utáni európai folyamatra.
Egyfelől, a második világháború emlékéből táplálkozó félelmek mellett
az európai szolidaritás érzését a Szovjetuniótól való állandó félelem
erősítette meg. Amint a kétpólusú világrend megszűnt eltűnt az egyre
szorosabb európai integráció egyik fő oka is. Másfelől el kell ismerni,
hogy az EU-n belül minden eddigi haladás a nemzetállami szuverenitásra
és a vesztfáliai rendszer logikájára épült. A globalizáció elhozta -
különösen a nemzetállam számára - a poszt-vesztfáliai rendszert. Az
EU-nak tehát választ kell adnia a kérdésre, miként szervezhető meg
Európa olyan környezetben, ahol a nemzetállamok többé nem etnikai
államok és a szuverenitás már nem abszolút és oszthatatlan.
A globalizáció elkerülhetetlenné teszi az Unió bővítését és mélyítését
is. Hiba a bővítést pusztán kompenzációnak látni a közép- és
kelet-európai államok számára a második világháború után a szovjeteknek
történt kiszolgáltatásukért. Ellenkezőleg, a bővítés a földrajzi és
történelmi megbékélés miatt szükséges. Enélkül az EU nem tudja majd
kihasználni természeti és emberi erőforrásainak előnyeit. Ennek
következtében nem lesz esélye megvalósítani a pán-európai gazdasági,
szociális és területi kohéziót és képtelen lesz szembe nézni a
multipoláris világ más központjainak versenyével is, meghaladni
demográfiai problémáit, megküzdeni strukturális gyengeségeivel vagy
elismertetni magát globális szereplőként, ami előfeltétele lenne
lényeges geopolitikai kötelezettségei teljesítésének is.
Másfelől az EU-integráció mélyítése nem fogható fel pusztán a bővítés
következményének. Igaz, hogy egy több tagból álló Uniónak olyan
politikai intézményekre van szüksége, melyekkel jobban harmonizálhatja
és koordinálhatja a nemzeti napirendeket, lehetőségeket és
cselekvéseket, ahogy olyan döntéshozatali procedúrára is, amelyben a
megfelelő többség elérhető és ez a cselekvés legitimitását is
biztosítja. Kétségtelen, hogy a mélyítés bővítés nélkül is szükségszerű
lenne: a globális verseny az EU tagállamok közös érdekeinek sokkal
hatékonyabb menedzselését igényli, vagyis az európai közös piac
politikai Európává alakítását.
A globalizáció
kockázatainak, lehetőségeinek és kihívásainak keretei között az EU
bővítését a földrész kulturális és geopolitikai identitása fogja
formálni. Ez az identitás Európa földrajzi és történeti
jellegzetességeinek és az emberek éppen e jellegzetességek által
korlátozott aspirációinak kombinációjából ered.
Az EU kulturális identitása
Az egységes Európa építése nem a képzelet játéka, hanem létfontosságú
kísérlet a fenntartható biztonság és prosperitás biztosítására minden
európai számára. A biztonság fenntarthatósága érdekében használni kell
a hatalmunkat egy sajátos életforma kialakítására. Ez egy
„nagy-európai" közös identitás építését jelenti, ami a közös értékekre
és a kontinentális szinten egységesnek elképzelt kormányzat rendszerébe
integrált versenyképes intézményekre alapozható. Ilyen módon az európai
folyamat a hatalom és a kultúra kérdése. Ha a különböző kultúrák
egyetlen civilizáció keretei közé integrálhatóak, akkor a fenntartható
biztonság valószínűleg elkövetkezik. És ha ez a kulturális és
identitásparadigma elterjeszthető kifelé, akkor a külső biztonság is
megerősíthető. Ebből a perspektívából az „acquis communautaire"
tulajdonképpen „acquis identitaire".
A probléma nem
elsősorban az, mik lehetnének az Unió földrajzi határai, hanem inkább
az, mik lehetnek a kulturálisak? Európa csak a görög filozófiát, a
római jogot és a zsidó-keresztény vallást jelenti kulturálisan? Ha
válasz erre egyszerűen „igen", akkor az EU határai egyszerre szűkek és
bizonytalanok. Törökország ekkor kizárható, de nem tudható biztosan,
hogy Grúzia, Örményország vagy Oroszország befogadható-e? Ha Európa
toleranciát, racionalizmust, pozitivizmust jelent, akkor elmondható,
hogy a történelem megpróbáltatásai felruházták Európát a képességgel,
hogy felépítse az együttélés modelljét és az érzékkel a pragmatikus
kompromisszumokra, ami a kulturális kohézió erősítésének alapját
jelentheti.
Európa jövője attól függ, hogy az
európaiak képesek legyenek meghatározni a „másikat", az „idegent" vagy
a „furcsát" és aztán elfogadni és integrálni őket, valamint attól, hogy
etnikai államaikból polgári és multikulturális államot formáljanak.
Előre látható a nemzetállamok decentralizációs folyamatainak
folytatódása a szubszidiaritás és a devolúció mentén. Ez a folyamat egy
időben jelentkezik a transznacionális rend kialakulásával, ami
helyenként újraalkotja majd a régi történelmi térségeket, melyek sokkal
megfelelőbbek voltak az identitáskonfliktusok veszélyétől
megszabadított társadalmi és gazdasági cselekvés számára és ugyanakkor
kedvezőek nemzeti aspirációk előmozdítására anélkül, hogy azokat
területhez vagy határokhoz kötnék. Helyi önkormányzatok a
nemzetállamokkal (melyek megszűnnek etnikaiak lenni és átalakulnak
állampolgárivá és multikulturálissá) és a transznacionális
eurorégiókkal együtt jelentik majd a jövendő páneurópai politikai unió
(a föderális EU) nélkülözhetetlen tégláit. Ehhez létre kell hozni az
európai integrációs folyamatokat támogató köztes struktúrákat.
Az EU geopolitikai identitása
A globalizációval szembesülve a területi együttműködés és az
interregionális kooperáció rendkívüli fontosságú. Ezt felismerve az EU
döntött az új szomszédsági politika kidolgozásáról. A szomszédság
választása vagy elfogadása valahányszor lehetséges az EU geopolitikai
ambíciói és felelőssége mellett szól, ami az Unió globális státusza
is. A Fekete-tenger térségével szomszédos EU a geopolitikai identitás
értelmében különbözik a Duna középső folyásáig terjeszkedőtől.
Hasonlóan egy EU Törökországgal, mint előretolt helyőrséggel az iszlám
világban, közvetlen szomszédként olyan országokkal, mint Szíria, Irak
vagy Irán, globális játékos lehet sokkal inkább, mint egy olyan EU,
amely számára Törökország csak egy ütközőzóna, ami elválasztja a
Közel-Kelet és a Kaukázus problémás térségeitől. A Fekete-tenger és
Törökország hidat képez Közép-Európa és a Kaukázus, a Kaszpi-tenger és
Közép-Ázsia között, valamint Oroszország és a nyugati Mediterráneum
között. Ezek rendkívüli stratégiai fontosságú kapcsolódások. Amikor az
EU elfogadja ezeket a szomszédokat egyúttal egy meghatározott
geostratégiai identitást és globális szerepet is vállal. Ez vízió és
választás kérdése.
Az „európai piacból" „európai
hatalommá" történő átalakulás nagymértékben függ az Unió
lehetőségeitől, hogy több globális felelősséget vállaljon. Ez a
vállalkozás nem egyszerűen ambíció kérdése, hanem kényszer: az EU vagy
elfogadja a szerepet, vagy magát ítéli marginalizálódásra és akár
eltűnésre is.
Az EU kohéziójának követelményei
Milyen kritériumok alapján lennének hajlandóak az európai polgárok
kifejleszteni lojalitásukat az európai intézmények irányába? Minden
bizonnyal nem a közös nyelv és a közös kulturális hagyományok alapján.
Ezek a követelmények a biztonság egységes elképzelésében foglalhatóak
össze négy különböző konnotációval. Ezek (1.) a „személyes biztonság",
(2.) „közösségi vagy szociális biztonság", (3.) „kulturális vagy
nemzeti biztonság", (4.) „globális vagy nemzetközi biztonság". Ezek az
eszmék átfogják az embereknek a prosperitásra, a nemzetbiztonságra/ a
bűnözéstől való biztonságra, a szabadságra és a méltóságra vonatkozó
elvárásait. Ha az EU nem tudja ezeket sikeresebben biztosítani, mint a
nemzetállamok, akkor kudarccal fog végződni.
„Egyéni biztonság"
Szükség van a szabadság, igazságosság és biztonság közös térségére. Ez
egyúttal az EU „harmadik pillérének" az összevonását jelenti az első
kettővel. Ennek keretei között támogatható egy olyan elképzelés, amely
összekapcsolja az Alapvető Jogok Európai Chartája - aminek jogilag
kötelezővé kell válnia és megalapoznia az alapvető politikai, szociális
és gazdasági jogokat - az európai állampolgársággal és az európai
igazságszolgáltatási rendszerrel. (Ennek biztosítania kellene az
európai bíróságokhoz fordulás egyéni jogát, ha egy ügy a nemzeti bírói
fórumokat már végjárta.) Az Emberi Jogok Európai Bíróságának az Európai
Bírósággal való egyesítése szintén megfontolandó lehetőség. Ezzel
elkerülhető a konfliktus az európai igazságszolgáltatási fórumok vagy
sztenderedek közötti konfliktus éppen úgy, ahogy az emberi jogok à la
carte megközelítése is. Másik megfontolandó javaslat lehet az egyes EU
tagállamok igazságszolgáltatási döntéseinek automatikus elismerése más
tagállamok hatóságainak részéről. Az európai polgárok inkább
biztonságban éreznék magukat, ha az Europolt megerősítenék, a rendőri
tevékenységet (legalább a határokon átnyúló bűnözés tekintetében)
közösségi alapon közelítenék meg, létrehoznának (legalább a pénzügyi
bűncselekmények üldözésére) egy Európai Ügyészi Hivatalt. Az egységes
európai határőrség, közös finanszírozással további lépést jelentene
ugyanebbe az irányba.
„Szociális biztonság"
Egyértelműnek tűnik, hogy a szociális Európa nélkül az Unió egész
jövője bizonytalan. Ebből a szemszögből nézve a gazdaság és
társadalompolitikákat harmonizálni kell és egy bizonyos mértékig
föderális alapú koordináció tárgyává kell válniuk. A strukturális
beavatkozás feltétlenül szükséges a megnagyobbodott Európa gazdasági és
társadalmi kohéziójának megőrzéséhez. A Gazdasági és Monetáris Unió
feltételei közepette az újraelosztás életbe vágó kérdés, ahogy az
európai szolidaritás elve is. Ezek mentén jótékony hatású lenne egy
európai gazdasági és fejlesztési miniszter vagy egy európai pénzügy- és
szociális miniszter kinevezésének, aki az Európai Bizottság alelnöke is
lenne. Az adópolitika legalább részleges harmonizációja, a nyílt
koordináció módszerének kiterjesztése és a fokozott együttműködés
liberalizációja a további prioritások. Az EU legutóbbi bővítése egyedi
eset, mivel korábban nem látott gazdasági és társadalmi különbségeket
eredményezett. Ebben az összefüggésben a legfontosabb azt megérteni,
hogy belső piac és a monetáris unió nem működhet - vagy legalábbis nem
a polgárok megelégedésére - a közös gazdaság- és adópolitika nélkül. Ez
létfontosságú a közös szociálpolitikához is és nem választható el a
közös belpolitikától és egyéb politikai területektől.
„Nemzeti biztonság"
A jövő Európáját egységes civilizációként kell elképzelni, amelyben
kultúrák sokasága létezik. Erre előkészülve az európai nemzetállamoknak
etnikai államokból - ahogy a nemzetállamok megszülettek - át kell
alakulniuk állampolgári és multietnikus államokká. Várható, hogy ezzel
egyidőben a „kisebbségek Európájában" két egyidejű folyamat jelentkezik
majd. Egyfelől a „nemzeti többség" és a „nemzeti kisebbség" közti
aszimmetrikus viszonyt felváltja a „nemzeti közösségek" közötti
szimmetrikus, a globális szubszidiaritás rendszerére alapozott viszony.
Ez megszünteti a nemzeti kisebbségek természetes frusztrációját és a
feszültségeket, melyek elkerülhetetlenül jellemzik az aszimmetrikus
viszonyokat. Másfelől, ha a nemzetállami határok kevésbé lesznek
lényegesek, könnyebbé válik a régi kulturális nemzetek nem dramatizált
újrakonstituálása, egyidejűleg elkülönítve egymástól a területi és a
kulturális jogokat. Ilyen módon az európai multikulturális,
sokdimenziós szocio-kulturális szövet megerősödhet, miközben az etnikai
alapú területi követelésekkel kapcsolatos félelmek eltűnnek.
Következésképpen a kulturális és nemzeti jogok uniós szintű
egységesítését és védelmét kell keresni a kulturális sokszínűség
garantálására és megelőzendő, hogy a nemzeti közösségek legitim
aspirációikat geopolitikai célokká tegyék.
„Nemzetközi biztonság"
Ez összefügg az EU geopolitikai identitásának korábban már tárgyalt
problémájával. Csak azt kell még hozzá tenni, hogy a globalizált
világban az EU-nak ki kell alakítania politikai, pénzügyi, technológiai
és katonai kapacitásait, melyek révén képes lesz kezelni a globális
fenyegetéseket és beleszólni a globális rend kialakításába és
működtetésébe. Az Egyesült Államokkal való rivalizálás nem erősíti az
európaiak nemzetközi biztonságát, csak a képesség arra, hogy a globális
hatalom más központjaival együttműködve konstruktívan terjessze a béke
fenntartásának és a biztonság megerősítésének saját modelljét.
Az EU újjáalapítása
Az EU-nak többre van szüksége reformnál: újjá kell alapítani. Az
európaiak ma viszonylag elégedettek az „otthoni" élettel, de félnek a
globalizációtól. Ezért az európaiaknak posztnacionális rendet és
transznacionális demokráciát kell ajánlani, cserébe az unió iránti
lojalitásukért.
A félreértések és egyéb
akadályok, melyek az EU mostani krízisét jellemzik, azt mutatják, hogy
egy ilyen radikálisan új kezdet. Az ún. demokrácia-deficit ténylegesen
annak a hiánya, hogy mit ajánlunk az európai polgároknak. Ez a hiány
nem lesz meghaladható, mielőtt az EU kulturális és geopolitikai
identitását egy széleskörű nyilvános vita keretében újra nem
definiáljuk. Ezt követően az európai intézmények és működésük úgy
alakítandó át, hogy találkozzon az emberek elvárásaival, és
érzékelhetővé tegye a kapcsolatot az intézmények és az emberek
mindennapjai között.
A régi európai épületet meg
kell őrizni, de egyidejűleg modernizálni kell, felszerelve minden
modern berendezéssel és mindenek fölött újranépesíteni egy új vallás
híveivel, nem pedig pusztán egy új liturgia átfazonírozott
bürokratáival. Másképp össze fog dőlni, miután előbb provinciálissá,
marginálissá és irrelevánssá vált.
(Eredetileg megjelent az Internationale Politik und Gesellschaft 2006/1 számában. Fordította: Egry Gábor)
Megjelent A Hét 2006 augusztus 3. számában
 |
