Ezek az ismerős, trailer-ekből megszokott, a thrillert baljósan rezgő, fenyegető hangsúllyal narrált mondatok egy mészárszéket, egy újraírt Legyek ura-történetet, de legalábbis egy fordított „de a törpök élete sem csak játék és mese. Hallottál már a gonoszról?” vérgőzös főzelékségét sejteti. Hűha. És hála ennek a közhelyes, de retorikailag mégis hatásos fülszövegnek, a még ennél is laposabb történetet aztán úgy sikerül végigizgulni, hogy félő, alig marad köröm az ember ujján, hogy aztán maga a regény végül is megismételje azt az aktust, amelyet a fülszöveg előhangként megtett: nem mond ki semmit, ellenben nyugtalanítóan és a végső sorokig sejtet.

 

A regény nem a történettel trükközget, erőssége inkább a viszonyok finoman adagolt kibontásában rejlik. Anya és fia magányosan élnek egészen addig, amíg a nő és Ryuji, a tengerész között szerelem nem szövődik. A regény főként két vonalon ad behatóbb analízist: Noboru tengerészhez való viszonyát (ami egyben persze saját anyjához való viszonyának oka és következménye is), másrészt pedig Ryuji tengerhez, tengerészléthez fűződő gondolatait írja körül újra meg újra.

 

Noboru egy este felfedez a szobájában lévő szekrényben egy lyukat, s onnantól kezdve természetesen anyja után leselkedik. Ez a lyuk azonban Noborut egy szimpla voyeur-nél sokkal többé avatja (bár, ami azt illeti, az sem kevés). Az a pillanat alakítja át a fiút, amikor a tengerész megjelenik a lyuk túloldalán: a lyukban egy olyan képet lát, ami pillanatok alatt összerakja Noboru szétesett rendszerét egésszé:

 

„A hirtelen, sikoltozó kürt által valahára beállt egyetemes rend elkerülhetetlen körforgást – a kártyák párokba rendeződtek: Noboru és anya – anya és férfi – férfi és tenger – tenger és Noboru...

Fuldoklott, ömlött róla a víz, elragadtatás hevítette. Biztosra vette, hogy épp tanúja volt, amint egy összegabalyodott szál kigubancolódik, és egy megszentelt alakot rajzol körül. Azt az alakot pedig meg kell védenie, hisz – neki úgy tűnt – ő maga, a tizenhárom éves fiú teremtette.

– Ha ez valaha is összeomlik – mormolta Noboru félig öntudatlanul –, az a világ végét jelenti.” (20-21.)

 

Persze az is nyilvánvaló, hogy a szálak nem sokáig maradhatnak kigubancolódva. A tengerész Ryuji egész életében a Nagy Ügyre vár. Egy dicsőséges reflektorra, amely csak érte, csak neki világít. Mivel gyűlöli a szárazföldet és menekül tőle, így jobbára a heterotopikus tengeren és hajón gondolja ezt a Nagy Ügyet megvalósulónak: 

 

„Ryuji utálta a szárazföld mozdulatlanságát, az örökké változatlan felszínt. De a hajó is csak egyfajta börtön.

Húsz éves korában megrögzötten vallotta: egyetlen rendeltetésem van az életben, mégpedig a dicsőség; igen, a dicsőség! Igaz, elképzelése sem volt, miféle dicsőségre vágyik, vagy milyen dicsőségre lenne alkalmas. Csupán azt tudta biztosan, hogy a világ feketeségének mélyén van egy fénypont, ami egyes-egyedül őérte pislákol, és egy nap majd közelebb jön, hogy beragyogja – őt, és senki mást.

Nem is tűnt kérdésesnek, hogy a világ fejre áll majd, amint ő hozzájut a neki járó dicsőséghez. Ezek egylényegűek: a dicsőség és a felborult világ. Viharra vágyott.” (26.)

 

A tengerész ugyanakkor mindvégig vak marad arra, hogy már régen elkezdődött és tart ez a várva várt Nagy Ügy. Hiszen Noboru tekintete a lyukban, illetve maga a két szoba közti lyuk avatja Ryujit hőssé és dicsővé; s Ryuji által alakul át Noboru számára a katyvasz világos rendszerré, párokba rendeződő kártyákká.

 

A Nagy Ügy dicsőségével és a rendszerbe forrással együtt jár mindennek a megbomlása is. A Nagy Ügy csupán elkezdődik azzal, hogy a kisfiú Ryujit egy kulcsfontosságú elemként saját rendszerébe illeszti, illetve hogy ezzel az elemmel jön létre maga a rendszer. A Nagy Ügy azonban az által válik teljessé, hogy Ryuji szükségszerűen szétzilálja ezt, és ez a megbomlás készteti Noborut újabb cselekvésre. A tengerész megjelenéséig Noboru csak anyja kukkolója volt, de Ryuji megjelenése teremtővé változtatja, hőst formál Ryujiból, majd a hős árulása után kitalált bosszúállás végső soron a rendszer épségének visszaállítását szolgálja. Éppen ezért a Ryuji megölésére tett kísérlet is a Nagy Ügy része, s ez a legtökéletesebb összhangban áll azzal, ahogyan Ryuji képzeletében mindig is élt ez a megdicsőülés-történet, ami csakis halállal végződhet.

 

A regényben ismétlődő motívumok, a kürt és a trópusi nap a kötet utolsó, feszült oldalain gabalyodnak össze: „A Nagy Ügy – más szóval a trópusi nap – hívó szava […] most mindennek vége szakadt.” (253.), „A trópusi nap hajókürtként harsan fel az égen.” (254.)

 

Jóllehet a halál, a nyugati olvasói szemeknek kedves, romantikus szerelmi szál jeges ollójaként akár kegyetlennek is tekinthető, mégis a szereplők sorsa épp a Nagy Ügy felől értékelhető olyasvalamiként, ami kívül esik a kegyetlen tartományán: a tengerész a nő mellett megtapasztalja a „leírhatatlan boldogságot”, a nő a férfi révén, Noboru pedig kettejüket nézve, rendszerét felépítve. Úgy, hogy mindezt egyetlen pillanatban a lyuk létezése teszi egyáltalán lehetővé és szükségszerűvé.

 

Még ha nyugati felfogásban ez mindössze egy kegyetlen, oidipuszi történetnek tűnik is, gyilkos és áldozat sorsa a Nagy Ügy miatt lesz valójában érthető és szükségszerű. S míg a magyar cím a trópusi nap lenyugvására, a fordításként alapul vett angol pedig a tengerész figurájára helyezi a hangsúlyt (The Sailor Who Fell From Grace With the Sea), addig ez a regény nekem mégis leginkább a lyuk történeteként tematizálható. 

 

 

(Mishima Yukio: Véres naplemente. Konkrét Könyvek Kiadó, Budapest, 2007.)