|
Parászka Boróka
Tamás Gáspár
Miklós rövidlátónak és kukának minősíti a magyar kormányt, amennyiben
az elismeri Koszovót, és figyelmeztet arra, hogy az egyetlen sikeres etnikai tisztogatást a szerbek szenvedték el, az orosz mellett a szerb nép az, amelyik (területei elvesztése
révén) szimbolikus megaláztatásokat kellett elszenvednie. (Nem mehetek el a
kérdés mellett: a kevésbé sikeres
etnikai tisztogatások áldozatainak nem jár a szolidaritás? És egyáltalán - lehet-e fokozatokat felállítani?)
Nem tisztem, hogy
elmerüljek a néplélek rejtelmeiben, félek, hogy erre nekem sem eszközeim
nincsenek, sem célját sem látom igazán. Így aztán nem tudom felmérni, hogy a
teljes szerb nép hogyan érzi magát, valójában honnan erednek ezek az érzelmek,
miből táplálkoznak, és mennyi az, ami ezekből az állítólagos érzelmekből
tényleg látható.
Egy biztos: elég
borzasztónak és megalapozatlannak tűnik, érzelmi alapon mérlegelni bármilyen (kül)politikai
lépést. Nem is igazán értem, hogy a "terület-vesztés"
és (szimbolikus) megalázás milyen összefüggésben van egymással, mint ahogyan
bevallom töredelmesen számomra a Trianon-traumának sincs semmiféle megfejthető
értelme. Ilyen alapon minden adminisztratív átszervezést néplélektani
pszichoanalízisnek kellene megelőznie, majd pszichoterápiának kellene követnie.
Ebből a perspektívából kénytelenek vagyunk belátni, hogy minden birodalmi
ideológia tulajdonképpen személyes ügy, individuális cél és tartalom. Érzelmi kérdés.
Az autonómia
kérdés eleddig, szintén be nem vallott és el nem ismert birodalmi érdekek miatt, csupán etnikai
kérdésként merült fel, és csakis etnikai kérdésként értelmezte azt az erdélyi
magyarság is, még akkor is, ha a Markó-vonal eufemisztikusan és kidolgozatlanul
"kulturális"-autonómiáról beszélt (természetesen azzal a sokat igérő hangsúllyal,
összekacsintással, hogy lesz még szőlő,
lesz még lágy kenyér). Holott az autonómia, ha valóban annak tekintenénk,
ami és nem poszt-trianoni-placebonak, nem más, mint decentralizálás, a
túlközpontosított közép-kelet-európai állammodell dekonstruálása.
TGM kérdése így
hangzik:lesz-e a putyini, vagy poszt-putyini diktatúra és a Nyugat
között köztes hatalom? Én így kérdeznék tovább: megoldhatna-e bármit is, egy a
Jugoszlávia szétesése után maradt, láthatólag államigazgatási mizériában
senyvedő Szerbia, mint köztes hatalom?
Koszovóval
kapcsolatban is alkuk-sorát látjuk, a magyar kormány is nyílván mérlegel majd a
kiadás-bevétel listát szemrevételezve, hogy milyen alkupozíciót foglal el. Csak
remélni merem, hogy nem lelki okokból dönt a szerbek vagy az albánok melletti
szolidaritás mellett, sőt, hogy egyáltalán nem fog döntésében semmiféle
etnikai-nemzeti kalkulus szerepet játszani. Jó lenne, legalább a magyar külügy szintjén
felismerni, hogy az autonómia-kérdésnek semmi köze az etnikumhoz, a
nemzetpolitikához, de még a kisebbségvédelemhez sem.
Ezt egyébként
Basescuval közösen rég felismerte Tőkés is, Markó is. Ez utóbbi számára az
etnikai autonómia, és a Koszovói "precedens" nem más, mint politikai túlélésük
egyetlen eszköze., egyetlen politikai témája, üzenete, egyszavas politikai
kommunikácójuknak alfája és omegája. Ez a romániai magyar politikai üreshalmaz.
Az egyetlen kártya, amit ki lehet osztani, és amíg Basescunak (a roman ellenzék
és kormánypárt egységbekovácsolásához) valamint Tőkésnek és Markónak (a
politikai életben maradáshoz) szüksége lesz rá, annyiszor fogják újra és újra
kiosztani ezt a lapot. Nem igaz tehát az, amit Tamás Gáspár Miklós ír -
nincsenek vad félelmek "velünk" szemben, nincs növekvő "magyarellenesség".
Legfennebb egy kis szüszpansz van, amit a jó öreg Funar kelt (Markó Béla
legnagyobb örömére), ez a közelgő március 15. nélkülözhetetlen dramaturgiai
kelléke, így legalább biztosan tele lesz a Székely Mártírok tere
Marosvásárhelyen, a központi ünnepségeken.
Van azonban
reális félelem Romániában, de ennek semmi köze nincs a magyarokhoz. Reális
félelem van azzal kapcsolatban, hogy mi lesz az országgal, ha tovább éleződik
az orosz-román konfliktus? (Ezért olyan fontos, hogy "ki mellé állnak" Koszovó kapcsán, és fel sem merül, hogy a magyarokat ez hogyan érinti.) Reális félelem van Transznisztriával kapcsolatban,
és az egyre akadozó, egyre átláthatatlanabb moldáv-román viszonyokkal
kapcsolatban. A román nacionalizmusnak, ha most baja van, akkor önnön
hasadtságával bajlódik, és nem a magyar-román konfliktussal. És abban sincs
igaza Tamás Gáspár Miklósnak, hogy a görög-keleti államokat közösítené ki a
Nyugat, hogy létrejött volna a nagy skizma, és Európa kiközösítené a "bizánci"
hagyományokat képviselő Keletet. A szakadás az ortodox államokon belül
következik be, s hogy ez milyen dráma, azt sajnos a mi közép-európai
rövidlátásunk nem engedi követni. Pedig így van: az igazi autonomisták, "elszakadók"
most - a magyar autonómia-követelők
számára ez biztosan hihetetlennek fog hangzani - a nemzeti ortodox egyházak,
egyházkerületek, amelyek egyre aktívabban vesznek részt a közéletben, és újabb és újabb szeletet kérnek-kapnak a politikából. Ezek
között burjánzik a feszültség, itt fogalmazódik meg az új belső, politikai-kulturális
konfliktus Moszkvától Transznisztriáig, Románián át Szerbiáig.
A Magyar külpolitika
rövidlátását pedig nem Koszovó elismerésével, vagy el-nem ismerésével lehet a
leginkább mérni. Hanem azzal a ténnyel, hogy sikerül-e az autonómia diskurzust végre
a Markó-Tőkés etno-üresjáratból valamiféle új tartalom felé terelni. Végülis nem
mindegy, hogy autonómiáról beszélünk-e, vagy így-vagy úgy részt vállalunk a
törzsi háborúkból.
 |
Szerintem akkor következett be először szakadás az ortodox világon belül, amikor Románia áttért a latin betűs írásra, és meghívta királykodni a protestáns Hohenzollerneket. Aztán meg a nyugatbarát Szerb-Horvát-Szlovén királyság megalakulásával, a román-orosz konfliktussal, újabban a mesterségesen, kívülről támogatott ékverési kísérlettel Oroszország és Ukrajna közé.
Egyébként csak Moldova magyarázza, hogy a románok körében a magyarok mellett az oroszok számítanak a leggyűlöltebb népnek?