|
Kovács Flóra
A JAK és a L’Harmattan Kiadó megjelentette magyarul Esi Edugyan első regényét, a Samule Tyne második életét 2007-ben. A kanadai szerző, mivel ghánai származásúként él Kanadában, érzékenyen ábrázolja a kisebbségi létet (Gilles Deleuze fogalomhasználatával, Deleuze: Philosophie et minorité, 1978, 154-155.), amelyet nem csak és kizárólag az Aranypartot elhagyók és a rokonaik származásának függvényében mutat be.
Edugyan a kisebbség-többség problematikáját úgy tárja az olvasó elé, hogy a kérdéskör minden aspektusát próbálja szemügyre venni. Ha nem ezt tenné, akkor csupán a származásból eredő konfliktusokra világítana rá. A szerző azonban a nyelvhasználat kisebbségi vetülete mellett az őrültséget is beemeli.
A kanadai írónő (képünkön) a kisebbség és a többség viszonyítási pontját mozgatja. A városkáról (Asterről) megtudjuk, hogy valamikor többségében afrikai származásúak lakták, ám most fordítva van és a fehérek vannak többen, így a városka összetételét tekintve az afrikai eredetűek kisebbségivé váltak. A Frank-házaspár, amikor Tyne-ékkal elmegy Porterékhez az ellenkezőjét érezheti, hiszen mind Tyne-ék, mind Porterék ghánaiak, míg ők, Frankék, nem. Ők a városban lévő többséghez tartoznak, jóllehet Tyne-ék és Porterék között kisebbségiek. Ezt óhajtja hangsúlyozni az is, hogy Edugyan a Porter-házban nagy számú gyereket vonultat fel. Ha a szerző csak ezt a kisebbség-többség viszonyt mutatná meg, akkor a regény nem rejtene semmilyen meglepetést. Edugyan azonban a kisebbség-többség problematikáját még tovább bonyolítja, méghozzá a nyelvhasználat kérdéskörével.
A Tyne-lányok barátnőjének, Amának – aki szintén Kanadában élő afrikai származású – a nagyanyja, Mrs. Ouillet túlnyomó részt franciául beszél. Az unokája pedig keveréknyelven társalog vele: „Grandmère, voulez ittmaradni thé?” (189.). Nemcsak Ama teremt nyelvet, hanem az ikrek (Tyne-lányok) is. A két nyelvteremtés között az a különbség, hogy az előbbi lány két létező nyelvből hoz létre egy újat, még az ikrek maguk, önállóan alkotnak egy újat, amelynek feltehetőleg az elemeit és a szintaktikai szabályait is ők kreálják. A rajtuk kívülállók ezt a nyelvet halandzsanyelvnek gondolják, ugyanakkor az apjuk, Samuel szinte már hajlamos azt hinni, hogy egy általa nem ismert nyelven beszélnek a gyerekei. (Az olvasó ettől sem lepődne meg, hiszen az egyik iker tud Bachot játszani, bár az anyjuk tudomása szerint még zongorázni sem tanult.) A két lány annyira egy egységet alkot, hogy ezzel a nyelvteremtéssel és a hozzá kapcsolódó nyelvhasználattal létrehoz egy olyan világot, amelybe a két lányon túl más nem tud belépni. Ezzel az új nyelvvel kijelölik határukat. Amikor nem ezt a nyelvet alkalmazzák, akkor a szemükkel jeleznek egymásnak. Ekkor úgyszintén csak egy általuk értett nyelvet használnak, azaz egy jelrendszert, amelynek üzenetét csak ők képesek dekódolni. A jeladást azonban a többiek is látják. A Tyne-lányok intézetbe vitele után (hiszen feltehetőleg a lányok a városka gyújtogatói) Maud (Tyne felesége) és Akosua (Mrs. Porter) felállítanak egy ghánai világot az asteri házban. Ennek jele, hogy egymás között már nem angolul beszélnek. „Akosua végre rávette Maudot, hogy beszéljen fante nyelven” (307.).
Az ikrek őrültségből eredő kisebbségi léte a valamivé válás (devenir, Deleuze fogalma) folyamatával írható le. A Tyne-lányok születésüktől fogva másképpen viselkednek, mint a velük egykorúak. Ebben a kezdettől fogva „másképpen viselkedésben” azért nem biztos sem az apa, sem az anya, mert lehetséges, hogy az anya volt az, aki csak képzelődött akkor, amikor hallani vélte az egyik csecsemőt amint a kicsi ezt mondja: „Nem kell elnevezned. Annalia vagyok.” (23.). Az apa mindig zseninek vélte a lányait. Tételezzük fel tehát, hogy a lányok nem voltak mindig őrültek, hanem lassan az örültté válás útjára léptek, majd őrültté is váltak. Miután az ikrek hagyták volna Amát meghalni, az anyjukat pedig hagyták a létráról leesni, továbbá az apjuknak rossz gyógyszert adtak, és feltehetőleg felgyújtották a Porter-házat, a szülőknek intézetbe kell őket záratni. A körülöttük lévő közösség csak így nyugodhat meg, hiszen a társadalom olyan kettősségbe tud gondolkodni mint őrült – nem-őrült, bűnös – nem-bűnös, illetve ha felfedezi a számára negatív előjelű attribútum (őrült, bűnös) meglétének lehetőségét, akkor az attribútum hordozóját bünteti, vagyis kirekeszti, a közösségtől elzárja. Erre hívja fel szintúgy a figyelmet Georges Banu a La scène surveillée-ben amikor Michel Foucault Felügyelet és büntetését interpretálja. Az asteriek nincsenek teljesen megbizonyosodva afelől, hogy a Tyne-lányok gyújtogatók, csak annyi bizonyítékuk van, hogy az egyik Porter-gyerek látta az ikreket öngyújtóval. Ellenben nagy a valószínűsége a lányok bűnösségének és őrültségének, így be kell őket zárni egy intézetbe. A kinti világban ők a kisebbségi jegyét hordozzák a (valószínűsíthető) őrültségük okán.
Esi Edugyan végigvezeti tehát a kisebbségi lét megjelenési formáit regényében. Jóllehet e megjelenési formák közül legkézenfekvőbb a szereplők ghánai származása, mégsem ez mondható a leghangsúlyosabbnak, lévén, hogy mindegyik aspektus ugyanakkora jelentőséggel bír a műben, s pont ez e könyv vitathatatlan erénye.
(Esi Edugyan: Samuel Tyne második élete. Ford. Gárdos Júlia. József Attila Kör – L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2007.)
Edugyan-portré forrása: randomhouse.ca
 |
Bennem, mint olvasóban végig szorongás volt, esélyét se éreztem, hogy a lányok ártatlanok lennének, s az utolsó sorokban is az van, hogy a magányos iker túlélte saját őrültségét.
Nagyon elgondolkodtató könyv, és szép, különösen a végén.
Ma fejeztem be a könyvet angolul, és minél tovább gondolkozom rajta, annál jobban tetszik.