|
Szerbhorváth György
Fura hangok hallatszódnak mostanság Erdélyből. Hogy a Székelyföldnek ki kell használnia a koszovói helyzetet - mondja pl. Antal Árpád. Sógor Csabával meg sem állt Pristináig, utóbbi hovatovább majd az EP-ben ijesztgeti a népeket, hogy na bezzeg Koszovó független lehetett, mert ott fegyveres konfliktus zajlott, háború, és ezek szerint a jogos igény így valósítható meg, míg a székelyek békés törekvéseire szarik az egész EP meg az EU.
Más európai szakadár mozgalmak is ugrálnak itt avval, hogy amit lehet Koszovónak, mér' nem lehet másnak? Robbantsunk mi is, 'sztán majd mi is megkapunk mindent? Mér' nem?
Hát válaszoljuk meg gyorsan: azér', mert a második világháború után, az új, jaltai konstellációban egyetlen európai állam központi hatalma (avagy a többség) nem üldözte el egy kisebbség felét, nem lőtt be tízezer embert tömegsírokba etnikai alapon.
Tehát aki bármiféle analógiát talál Koszovó és a saját kis etnikai szemétdombja közt, az gondolja meg, hogy a koszovói albánoknak mibe került a függetlenség. Az megint más kérdés, hogy ők ezt az árat kifizethetőnek találták valahol vagy sem; benne volt a pakliban, tudták jól. Mert az egy olyan vidék, egy olyan premodern társadalom (Gemeinschaft), ahol az utóbbi pár évtizedben (hát még korábban!) az emberi élet értéke a nullával volt egyenlő, ha a közzösség első számú céljáról volt szó. A koszovói albánok törzsekbe, klánokba, avagy nagycsaládokba tömörülve élnek, s egész helyes kis maffiáik vannak, egymás mellett. A függetlenség kikiáltásakor a koszovói parlamentben többször is üdvözölték a híres Jashari família fejét - a nyolcvan-száztagú családnak vagy a fele odaveszett a szerb rendőrség rajtacsapásakor, a gyermekeket és nőket sem kímélték. Emiatt vált totálissá az albánok fegyveres lázadása, de azért azt se feledjük, hogy Jashariék ama kistérség korlátlan (had)urai voltak, állam az államban. Hogy mik lesznek most az új államban? Ismét csak állam. Szóval azért ne legyenek illúzióink ama tekintetben, hogy Koszovó majd demokrácia lesz.
Másrészről Szerbia a mai napig tele van föltáratlan tömegsírokkal, amelyekbe Koszovóról szállították a holttesteket, hogy így tüntessék el az etnikai tisztogatások nyomait. Ez is egy lényeges különbség, ami miatt a mindenkori szerb kormányzat befoghatja a pofáját, és kár trianonoznia... És pont eme „nüanszok" miatt jobb, ha hallgat Antal Árpád és a hasonlók. Koszovó példája semmire sem példa ugyanis, s a koszovói albánok nemzetépítési folyamatának történetét is át kell vegyük, és méricskélhetünk, vajon Székelyföldön mekkora a természetes szaporulat (Koszovón baromi magas, de mivel az utolsó népszámlálás 1981-ben volt, csak becslések léteznek), vajon mit jelent ott a nagycsalád, vannak-e még törzsek, mit jelent a szolidaritás< Vagy Antal Adem Jasharinak képzeli magát, nemzeti hősnek, akinek a sírja gránitjába kalasnyikovval a kezében vésték fel alakját? Mert albán függetlenség nem lett volna a Jashari-félék nélkül.
Koszovó függetlenségéhez rengeteg ártatlan áldozat is kellett, azaz kellettek olyanok, akik hajlandóak voltak áldozatot hozni, aztán akik hajlandóak voltak feláldozni másokat (bizony!), és természetesen nem utolsósorban olyanok, akik már évtizedek óta azon voltak, hogy kiszorítsák őket a térségből - a szerb hatalom. És akármilyen eszközökkel, a fegyvereket is beleértve. Na most én arról még nem tudok, hogy Székelyföldön ágyúznák a magyar falvakat a román hadsereg katonái, vagy helikopterről tüzelnének a magukat a székelykapu mögött elsáncoló lázadókra, a székely Jasharikra. Akik épp az ellen lázadnak, hogy ne lőjék már őket ágyúval, főleg ne a gyerekeket és nőket.
A szerb-albán konfliktusnak már csak a múlt századi története is túlságosan véres ahhoz, hogy ihletet merítsen belőle bárki is. Ez nem egy európai történet ilyen értelemben, semmi köze autonómiakérdésekhez, kisebbségi jogokhoz. Az USA, az EU azt látta be, hogy Koszovónak azért kell most függetlennek lennie, hogy belátható időn túl (s nem belül) ne essen ismét egymás torkának a két fél. Ezt a kérdést csak ilyen radikálisan lehetett megoldani. Amúgy is, de facto a tartomány már független életet élt. És az albánok már a kilencvenes évek elején kiépítették államukat az államban, kivéve az erőszakszervezeteket, de az sem késett sokáig, és amúgy is ott volt az önbíráskodás. Önálló iskolák, egészségügy, szokásjogon alapuló bíráskodás stb., zsebszerződések és a többi. Miután a szerb hatalom volt oly szíves, hogy az összes albán nemzetiségű közszolgát - újságírót, postást, bírót, orvost, tanárt, portást, villanyszerelőt, telefonost, rendőrt, szakácsot, katonát - kirúgta az állásából, ha nem esküdött föl a szerbségre. Egyébként fegyveres konfliktusra már a hatvanas években is sor került, 81-ben pedig már tankok vonultak az utcára a tüntető egyetemisták ellen.
Az elnyomásnak tehát elég erős formái voltak jelen Koszovón, és az albán lázadás - amit a szerbek terrorizmusnak neveznek (és bizonyos formái jelen is voltak, sajnos, főleg 1999 után, miután a szerb hadsereg és rendőrség kivonult) - az állami terrorra volt válasz, nem pedig az autonómiatörekvések elfajulásáról van szó. Nem az etnikai diszkriminációra válaszolt az UCK, hanem a milosevityi terrorra, a sajátos apartheidra. Nem a szimpla diktatúrára, hanem a brutális, könyörtelen és véres elnyomásra. Az albánoknak Szerbiában gettósors jutott, alapvető polgári és emberi jogok nélkül, párialét, különösen, ha Szerbia nem albánok lakta területein éltek. Pékek, burekosok, fagyisok csak azért lehettek, azért tűrte meg őket a népség, mert hát csak ők tudnak jó kenyeret és burekot sütni. Noná, hogy most megint az ő üzleteik ablakát verte be a csőcselék, melynek tagjai megéhezvén bizonyára egy másik albán burekosnál oltották étvágyukat.
Az elnyomás aztán odáig fajult, hogy a leölt albán civileket egyszerűen a korábban húst, zöldséget szállító hűtőkocsikkal szállították Szerbiába, akadt, kiknek hulláját mély bányaaknákba hajították, másokat elégettek, de volt, hogy nemes egyszerűséggel a Dunába lökték az egész hűtőkocsit. Csak az beakadt, és nem úszott le a Duna-deltába, Romániába (hogy esetleg épp egy Bukarestben dekkoló RMDSZ-es fogja ki őket hétvégi pecázáskor). Így hát ki kellett húzni a folyóból...
Nem vagyok autonómiaszakértő, se nemzetpolitikus, se semmi. Csak azt tudom, hogy Koszovó példája nem példa - egyedüli eset. Abból meg nem lehet általánosítani, tanulságot levonni, erőt meríteni... Mindez már hál istennek csak történelem valahol - a történelem meg nem az élet tanítómestere, mondjon ki mit akar.
 |
Hát ugyan mi lenne az, amiből tanulni lehet, ha nem a múlt, a történelem??? Vagy azt tanácsolja, ne hagyjuk megzavartatni magunkat a tényektől...?
Na és ha a székelyek is nekiállnának robbantgatni Bukarestben, akkor vajon nem lennének megtorló akciók a Székelyföldön? Mert ebben a helyzetben - ha jól értem - már Ön is tisztességesnek érezné az autonómia követelését...
Ergo: ha gyilkolunk és gyilkoltatunk, akkor jogunk van. - Érdekes megállapítás...
Nem ismerem Önt, de kérem, ha legközelebb írnia támad kedve, előtte gondolkozzon is!
- Vagy én vagyok idióta és ez az egész levél ironiára épül, csak nem vettem észre? - Ebben az esetben elnézést kérek!
De jelen állás szerint nem lennék meglepődve, ha ez a levél előkerülne valahonnan eredetijében, románul..