|
Kovács Flóra
Ismét megjelent magyarul egy könyv, amelyet Emil Tode (képünkön) jegyez. Tode nem ismeretlen a magyar olvasóknak, hiszen 1998-tól már magyar fordításban is forgathatják a szerző Határország című művét. A JAK és a L’Harmattan most Tode Hercegkisasszonyát adta ki.
A regényben feltűnő történet egyszerűen összefoglalható: Taaniel és Anna Észtországból Németországba utazva Lengyelországban elgázol egy embert. A baleset után betuszkolják a holttestet a kocsi hátsó ülésére, majd egy kifosztott templomba teszik. Utazásuk alatt végig próbálják eltakarni a vérnyomokat a hátsó ülésen. Németországban egy panzióban szállnak meg, megismerkednek Alekszandr-ral és Marfával. Taaniel elhagyja Annát. A regény a kakukkszón elmélkedő Anna gondolataival zárul. A történeti síkot érintő érdekesség abban rejlik, hogy az én-elbeszélő (Anna) csak fokozatosan vázolja fel a gázolás körülményeit. Az olvasó a regény elejétől kezdve sejti, hogy Taaniel és Anna valakit elütött, és hogy a két szereplő a halott vérét akarja eltakarni, de ténylegesen az olvasó csak a tizenhatodik fejezetben tudja meg, hogy valójában baleset történt, s majd a huszonkettedik fejezetben kap még a balesetről pár információt. A gázolás csupán a bűn tematikájának bevezetésére szolgál. Ezt a bűnt és egyáltalán a bűn létét Anna hangsúlyozza, és ő is veszi magára a bűn egészét, legalábbis ezt mondja. A bibliai utalások, motívumok az eredendő bűn kérdéskörét is érintik.
A regénynek a fent vázolt történettel ellentétben nem a bűn a központi problematikája, hanem sokkal inkább a látás, az írás és az emlékezés. Ha a látást vizsgáljuk, akkor azt vehetjük észre, hogy a regényben bemutatódik a látás működési módja, és egyszersmind a látás pontatlansága, azaz a látás működési módjában megjelenő zavar, továbbá a látásnak egy filozofikusabb olvasata. A látás működési módjának zavara akkor válik érzékelhetővé, amikor Alekszandr, Anna és Marfa a hegyek között járnak („Közelebbről nézve a hegyek sokkal távolabbinak tetszettek, mint onnan messziről, az erkélyről, a tavon át.”, 164.). Ez a zavar ugyanakkor a látás filozofikus olvasatához is kapcsolható, amely olvasatot Alexandr képviseli, aki régen pópa volt. A látás a pópánál már rögtön az olvasási módhoz kötődik. A régi pópa Jézus szavait sajátos módon olvassa. Alekszandr persze a világot is olvassa, mint minden szereplő (l. Roland Barthes kijelentését, amely szerint bármi betöltheti a szöveg szerepét; Barthes: Texte. 1973, 370-374.), de az ő olvasása legtöbbször Jézus kijelentéseinek „újraolvasása”. Amikor nem ezeket a kijelentéseket értelmezi, akkor a nyugati társadalomról egy kifejezetten pesszimista olvasatot közöl: „Alekszandr elmosolyodott, és azt felelte, hogy vélhetőleg ebben a városban laknak a világ leggondterheltebb emberei. Nekik aztán van miért aggódniuk. Újabb és újabb dolgokat kell beszerezniük. Kényszer alatt élnek. Kénytelenek új házat venni, mert a meglévő túl kicsi és kényelmetlen a beosztásukhoz. Kénytelenek banki hitelt felvenni hozzá. Kénytelenek új autót venni, mert a régi nem illik az új ház elé. Kénytelenek […] Ez a rabszolgák társadalma, mondta Alekszandr.” (142-143.). Anna szintén összekapcsolja a látást az olvasással és írással: „Behunyom a szemem. Olvasok tovább. Ahogy behunyom a szemem, olvasok tovább. Egyszerre látom és olvasom és írom ezt.” (61.) A látás – mégha nem is a megszokott, hiszen itt már a látás egyfajta „továbblátásnak” fogható fel, lévén, hogy itt már a szem behunyt állapotban van – tehát maga után von rögtön egy értelmezést (olvasatot), majd az emlékezésnek hála, egy írást. A nő ezzel a részlettel bevallja, hogy ő ír? A regény én-elbeszélője végig ír? Az emlékezése írás, azaz Anna emlékezetbe vésést hajt végre, amely vésés megegyezik az írással.
Tode az írás problematikáját Anna munkáján keresztül vezeti be, hiszen a nő fordító; nem véletlen, hogy pont krimiket fordít. Itt a szerző egy túl magától értetődő trükköt használ. Anna, aki krimiket fordít egy krimiként is olvasható történetbe csöppen. A nő tehát fordít, méghozzá úgy, hogy nem olvassa el előre a történetet, hanem folyamatosan fordítja. A folyamatosság abban is megnyilvánul, hogy a Hercegkisasszonyt olvasó szintén fokozatosan ismeri meg a baleset körülményeit. Az írás kérdéskörében a folyamatosság és a hozzá kapcsolódó törölhetetlenség tűnik fel, akkor, amikor az írógéppel való írásról van szó. Az írógéppel rontott hibát csak elfedni lehet, csak lefesteni, kikaparni, ráírni, de végérvényesen törölni nem, csakúgy mint ahogy az emlékezetben lévő nyomokat sem. (Itt az egészséges állapotot vesszük alapul.) A füzetből sem lehet véglegesen kitörölni semmit, a nyom benne marad. Anna füzetbe ír, mintha görcsösen ragaszkodna ahhoz, hogy semmi se vesszen el. A füzetben minden nyom megmarad, akárcsak az útlevélben. Anna ezt a két „könyvet” („füzetet”) hordozza magával („A füzet mégis nálam van. Az útlevél és a füzet, más könyvem nincs.”, 8.). Éppen azért akarja kinyitni a füzetet és belelapozni, mert abból semmi sem törlődik, így megtudhat belőle valamit (magáról). A füzet egy részlete pont ezt cáfolja: „Írogatok ebbe a füzetbe, mert segít elütni az időt. Nem, ez így nem igaz. Hazudok. Takargatom a lényeget. Azért írok, hogy takargassam a lényeget.” (57-58.). A füzet milyensége arra predesztinálja Annát, hogy soha ne tudjon meg semmit, illetve arra, hogy állandóan takargasson valamit, akár azzal, hogy ír a füzetbe. Az írógéppel írt hibás betűk lefestése, lekaparása, a rájuk ütés ugyanezt eredményezi.
Vajon a múlttal ugyanaz történik, mint a lefestett betűvel? Az eseményeket el lehet felejteni, de valahogy mégis újra felrémlenek. Annánál ez történik, mindig emlékképekbe ütközik. Végeredményben azonban abban sem lehetünk biztosak, hogy emlékképekbe ütközik-e. Vajon emlékképek, álmok, vagy éppen képzelgések jelennek meg? Egyáltalán milyen az emlékezés? Anna az emlékeket összetettnek tartja (legalábbis a következő passzusban), mintha minden (érzék)szervünk külön elraktározná egy részletét az adott eseménynek: „A szavak együtt a helyekkel, ahol elhangzottak, együtt a fénnyel és az illattal és azzal, hogy a hűvös esti levegő átjárta a tüdőnket […]” (155.). Az emlékezés mibenlétének bemutatása a halál lehetőségére való utalással zárul. Anna azt kutatja emlékezetében, hogy a nagyanyja mit is mondott a kakukk napszakonkénti megszólalásáról. „Virradatkor vesződséget, szürkületkor szerencsét hoz … […] Délidőben – gyászt kiált.” (164-165.) Az utolsó mondattal a beteg Marfa halálának eshetősége sejlik fel.
Emil Tode regényében a látás, az írás és az emlékezés tehát a fent elemzett módon kapcsolódik össze. A könyv kétségkívül nagy ismeretanyagot mutat fel annyiban, amennyiben a világirodalom jeles szerzőinek hatását magáénak tudhatja.
(Emil Tode: Hercegkisasszony. Ford. Segesdi Mónika. József Attila Kör - L'Harmattan Kiadó, Budapest, 2007.)
(Tode-portré forrása: iperborea.com)
 |
