|
Turi Tímea
Egy kritikus folyóiratközlésekben olvasható szövegeivel elszórtan találkozni természetesen egészen másfajta élményt jelent, mint egybefűzve látni azokat. A kérdés mégis az, hogy miféle többlettel ajándékoz meg ez a formai szükségszerűség.
„Ez a könyv természetesen nem a szerző nézeteit tartalmazza, csupán a szövegeit” (10.) – Keresztesi József a Hamisopera című kötet előszavában nézetei állandó változtathatóságára utal. A kötet címadó kritikája Tolnai Ottó Költő disznózsírból című interjúregénye kapcsán fogalmaz meg hasonló, feltehetően e könyvre is érvényesíthető tanulságokat: „maga a kötetkiadás is erőszakot tesz az emlékezet világépítő munkáján azáltal, hogy egyetlen pillanatát könyv formájába fagyasztja”. (54.) Ha nem is egy pillanatot megörökítő, de évek során készült pillanatfelvételeket egymás mellé helyező Hamisoperát olvasva mindent összevetve mégis úgy érezheti az olvasó, hogy megismert egy kritikusi attitűdöt. Egy figyelmes, felelősségteljes és a szó eredeti értelmében liberális hozzáállást.
Az Élet és Irodalom, a Holmi, a Jelenkor, a Kalligram, a Kritika és a Magyar Narancs folyóiratokban 1999 és 2007 között a kortárs magyar irodalom témakörében publikált írások három fejezetbe rendeződnek: a lírai, az epikai és az értekező művekről szólókéba. Értelemszerűen talán a kritikusokról írott bírálatok árulhatnak el a legtöbbet az őket vizsgáló kritikus mégoly változó „nézeteiről”. „A műbírálat, ha tényleg komolyan vesszük, és nem pusztán kényszerű szellemi tornagyakorlatnak tekintjük, egyszerre a személyes érintettség és az elfogulatlanság ügye – ha nagyon szeretném kiélezni a kérdést, önismereti tréningnek is merném nevezni” (239.) – írja Ács Margit könyve kapcsán. A személyes érintettség és az elfogulatlanság szép kettősét részletesebben is érdemes megvizsgálni a Hamisopera szövegeiben.
A személyes érintettség az egyik legszembetűnőbb jellemzője Keresztesi kritikakötetének: ám nem csak a kritikus egyértelmű személyes érintettségei okán, de azért is, mivel mintha mindig ez lenne az a fontos pont, amit egy-egy szerző kapcsán kiemel. Bán Zoltán András kötetéről szólva: „A kritikusi tevékenység személyes tétje meglehetős pontossággal kiolvasható a kötet írásaiból”. (209.) „Ha Angyalosi Gergely kötetének egyetlen jellemzőjét kellene kiemelnem, akkor az írások személyes tétjét jelölném meg.” (223.) Esterházy Péter kapcsán: „[A]z érzelmi töltet személyes, intim üggyé avatja az olvasást”. (244.) Radnóti kötetéről szólva pedig: „[A] Műhelymunka írásai közül [a] személyes perspektívák apóriáit feltáró művek gyakorolták rám a legnagyobb hatást”. (248.) A személyes érintettség kitüntetett fontossága figyelhető meg a költészeti és prózai tárgyú írások elemzésénél is, ez azonban nem merül ki az elemzett szerző vagy épp az őt olvasó kritikus mégoly primer érdeklődésének amúgy soha nem öncélú felmutatásában. A személyes érintettség – mint az érdemi kritikai és művészi érdeklődés elengedhetetlen előfeltétele – ugyanis arra enged következtetni, hogy az irodalom nem csak irodalmi ügy. Legalábbis ha komolyan akarunk róla beszélni, nem elég ekként kezelni. (Lásd például a nagyszerű elemzést Závada Pál A fényképész utókora című regényéről.)
Vári György kritikusi működését is akként jellemzi Keresztesi, hogy Vári bár pontosan használja a narratív-figuratív olvasás eszközeit, „nem elégszik meg e struktúrák felfejtésével” (251.), hanem a „művészi gesztusok mögött álló egzisztenciális döntésekre” (252.) is figyel. Ha ilyen messze (talán) nem is megy mindig Keresztesi, jól megfigyelhető, hogy mindig több érdekli egy adott műben, mint ami első pillanatra látszik: soha nem marad meg a motívumok vagy szerkezetek puszta, mégoly pontos megfigyelésénél. Talán azért sem, mert tisztában van a kritikus felelősségével (lásd mindehhez például a kötetnyitó, Kovács András Ferencről szóló tanulmány szép befejezését). Az olvasónak javaslatokat és nem egyszer az alkotónak is visszacsatolást nyújtó, párbeszédképes kritika felelősségének tudatában a Hamisopera szerzője, ahogy már utaltam rá, a szó eredeti értelmében tűnik mélyen liberálisnak – ám talán ez az a mozzanat, amit ő Ács Margit kapcsán elfogulatlanságnak nevezett.
Az lehet ugyanis a benyomásunk, hogy Keresztesi Józsefet szinte bármiről meg lehet győzni – pontosabban bármilyen hiteles mű értékéről. A Hamisopera szerzőjének egyik legszimpatikusabb vonása az, hogy bár soha sem rejti véka alá személyes véleményét egy adott téma kapcsán, mégis mindig a művekhez magukhoz méri a műveket. Mindez persze triviálisnak tűnik, ám talán mégsem olyan egyértelmű. Innen válik ugyanis egyértelművé a Térey János Paulusát elemző kritika is, mely magának a műnek a saját maga által teremtett lehetőségei, (be nem váltott) ígéretei felől fogalmaz meg bírálatokat. De ez az a pusztán a műre irányuló figyelem az is, ami miatt ez a kritikusi hozzáállás különböző poétikákat követő szerzők műveit egyaránt el tudja fogadni (és nem utolsó sorban fogadtatni). „Elhiszem Krasznahorkainak, amit mond: annak hatására, ahogy mondja” (130., kiemelés az eredetiben) – olvashatjuk egyhelyütt. Keresztesi nem titkolja meggyőződéseit, csak épp nem tolakodik velük kéretlenül élő. Sugallja ugyanis: egy mű hitelessége önmagán múló, mégha önmagán túl is mutató dolog. Ez a sok különféle értéket megérteni képes hozzállás ugyanakkor a kritikus nézeteinek előszóban bejelentett változandóságát is új fényben tünteti fel: ha úgy tetszik, a kritikusi attitűd jól megindokolt jellemvonásának.
Mégis mi az, ami magát a Hamisoperát teszi hiteles könyvvé? Keresztesi a következőképpen ír Csoóri Sándor egy kötete kapcsán: „[T]alán nem is az öröm, hanem a hála érzése fogja el az embert, amikor nagy elégiaköltészettel találkozik. Hála, miért is? A költő nem fél jobban az elmúlástól, mint bárki más. Szebben fél. A vigasz pedig nem logikai érvek dolga, hanem a retorika nagy ajándéka.” (64., kiemelés az eredetiben.) Ha pedig az olvasás sem csupán logikai érvek, de személyes érintettség kérdése is, lehet, hogy a kritikus sem olvas mindig feltétlenül jobban, de az is lehet, hogy szebben teszi ezt. Akárhogy is, ha a költőknek hálásak lehetünk, mert szebben mondják el, ami közös, a Keresztesi-féle kritikusoknak is hálásak lehetünk, mert tőlük is tudjuk – elkerülhetetlen allúzió – miért szebb, ami az.
(Keresztesi József: Hamisopera. Kritikák 1999-2007. Kalligram, Pozsony, 2007.)
 |
