Bán Zsófiát eddig az Amerikáner című esszékötete, a Mindentudás Egyetemén tartott előadása, a feminista irodalomkritikát, illetve a gender studiest népszerűsítő irodalomtörténészi munkássága miatt, és nem utolsósorban az ÉS hasábjain „dúló” ridikül-vita egyik vehemens harcosaként ismerhette a magyar közönség. (Ill. l. még a kép-szöveg viszonyokat, a vizuális kultúra és az irodalom összefonódását William Carlos Williams költészetében vizsgáló kötetét: Desire and De-Scription: Words and Images of Postmodernism in the Late Poetry of William Carlos Williams. Rodopi, Amsterdam - Atlanta, 1999. - A szerk.) A szóban forgó könyv Bán első önálló prózakötete, amely még tavaly jelent meg a Kalligram kiadónál, s remélhetőleg ezek után prózaíróként is többször találkozhatunk majd nevével.

 

Mielőtt még ünnepelni kezdenénk, meg kell jegyeznem, hogy az előbb említett hibriditása egyszerre előnye és hátránya is a kötetnek. Ez teszi rendkívül szórakoztatóvá, izgalmassá, de ugyanakkor nehezen befogadhatóvá a történeteket és magát a könyvet. Ez alighanem csak olvasói elvárásaink hibája, hiszen bizonyos utalások alapján a kötet éppen ennek átalakításában érdekelt, ahogy azt például Lajka kutya fejtegeti A soha vissza nem térés előestéjén című olvasmányban: „a magyarázat hiánya nem jelenti az értelem hiányát! Így vagy úgy, összeáll egy történet, s minden történet valamiképpen értelmezhető, akár többféleképpen is. Szokjatok hozzá tehát az interpretáció súlyos szabadságához, szépségesen nehéz feladatához.” (207.) Az olvasónak viszont nemcsak az értelmezés nehéz, de felszabadító feladatához kell hozzászoknia, hanem a beszéd, a kimondás szabadságához is: „Van itt valami kimondatlanság, valami ráutalás, valami sötét, szomorú história […] valami, amiről nem beszélünk, valami, amiről, kuss kislányom, ehhez még kicsi vagy, valami, ami, kérdezd meg apádat, valami, ami ott van, hisz látja, aki nem vak, de amiről nem lehet beszélni. Amiről hallgatni kell. […] Nem, édeseim, nem úgy van az. Amiről nem lehet beszélni, arról talán meg kéne próbálni beszélni […].” (A Mantegna-madonna ledobja magát – 135.) Nos, a kirótt feladatok nem tartoznak éppen a legegyszerűbb elvárások közé, következésképp nem is teljesíthetők egyszerűen, sőt, sok türelemmel és elgondolkodással járnak az olvasás során.

 

Elég csak megnéznünk a kötet alapkoncepcióját, az iskolai tankönyveket imitáló, jó nagy adag iróniával fűszerezett formát és szerkezetet. A huszonegy történet az iskolai tananyagok szerint csoportosul, létrehozva egy olyan sajátos „órarendet”, amelyben szabad kombinációban találhatunk földrajz-történelem, biológia, francia, kémia-testnevelés órákat, de akad itt egészségtan-honismeret és gyakorlati foglalkozás is, a kötet vége pedig szünettel zárul. Ezen kívül a „jó” és kellőképpen didaktikus tankönyvekhez hasonlóan a legtöbb szöveg végén rövidebb-hosszabb, helyenként rendkívül szórakoztató (házi) feladatokat kapunk, melyek szintén a tankönyvek didaxisát parodizálják, hiszen ezek gyakran teljesen abszurd, az olvasmányhoz csak áttételesen, vagy éppenséggel egyáltalán nem kapcsolódó kérdések. A befogadónak így lehetősége van ezek alapján újragondolni az elhangzottakat, de valószínűleg számos feladaton csak mosolyogni fog. Jó példát nyújt az említettekre A kobold című, a Karácsony előtti postai tömegben álldogáló Fuchs tanárnő rövid, az ünnepek mibenlétéről folytatott elmélkedését bemutató történet zárása („ÍRJATOK FOGALMAZÁST kedvenc ünnepetekről „Miért szeretem a Karácsonyt” címmel!” – 77.), vagy a Veszedelmes viszonyok folytatását e-mailes levelezésre átkomponáló Madame de Merteuil megrázza magát befejezése („VÉLEMÉNYED SZERINT, ha Nagyabonyban csak két torony látszik, de Majlandban harminckettő látszik, te inkább melyiket nézed? Érvelj mellette vagy ellene.” – 191.). Az oktatási intézmény életre felkészítő szellemét az egyik legkonkrétabban a Self-help avagy a nóhó hatalma című írás idézi meg, mivel ez a „gyakorlati foglalkozást” vezető Tenkesné „valós” életben hasznosítható „gyakorlati” tanításait eleveníti fel és forgatja ki az irónia eszközével (pl. mi a teendő cunami esetén, vagy ha az urad egy piszkavassal készül a hátadból vadast aprítani?). Az iskolai légkört pedig csak erősíti a kötet vizuális megjelenése, amely Eperjes Ágnes munkáját dicséri. A színes képekkel tarkított kitűnő borítóterv szintén az általános iskolai tankönyvekre emlékeztethetik az olvasót, s külön érdekessége, hogy mobil életet élhet, mivel könnyen poszterré alakítható. A képek egyébként a kötet belsejét is díszítik, de számos esetben nem csak illusztrációkként kísérik a szövegeket, hanem bonyolultabb összefüggések keresésére indítják az olvasót. Az interakció másik formájára az üres, kép nélküli keretek hívnak fel, amelyek a szabad behelyettesítésre, a történetek képekkel való továbbgondolására buzdítanak. Mindezek alapján Eperjesi Ágnest nyugodtan a könyv társszerzőjének tarthatjuk, legalábbis ami a kötet egészének lehetséges értelmezéseit illeti.

 

A markáns kötetkompozíciótól viszont némileg elüt a szövegek rendkívüli változatossága. Műfaji szempontból sem könnyű ezeket azonosítani, van itt novella, elbeszélés, levelezés, képátírás, és még lehetne sorolni. A laza, viszonylag egységesnek tekinthető nyitódarab, a némileg Darvasi László történeteire (és mondataira) emlékeztető Holvan Anya után például hol egy olyan szövegbe botlunk, amelyben egy toronyugró huszonnégyféleképpen mondja el az ugrás előtti pillanatait, érzéseit (Film), hol pedig valamilyen konkrét eseményhez fűződő fizikai-matematikai tételeken való elmélkedést kapunk (A Mantegna-madonna ledobja magát; A véletlen matematikája). Ugyanakkor néhány alcím önmagában is további utasításokkal, értelmezési lehetőségekkel látja el az olvasót (pl. blogopera, életrajz, gyermekváró népdal, archív felvétel, stb.). Ezek a törekvések, még ha gyakran ironikusak is, különböző médiumok (film, zene, opera) határvonalán helyezik el a szövegeket. Erre a legjobb példát azok az írások nyújtják, amelyek valós festmények köré szőnek egy-egy történetet: A két Frida című szöveg Frida Kahlo azonos című képe alapján született, az Olympia pedig a Manet-kép keletkezését egy a modell és a festő közt zajló mulatságos melodrámán keresztül mutatja be. A sokszínűség azonban minden érdekessége ellenére könnyen az egyenetlenség, szétesettség, vagy a bizonytalanság hatását keltheti, ami nem biztos, hogy mindig kedvez a kompozíciónak. De a folyamatos váltások a szövegek elbeszélőit is jellemzik, akik állandó jelleggel ugrálnak a különböző nyelvek (angol, francia, orosz, német, stb.) és diskurzusok között. A legtöbb szöveg koherenciáját és szintaktikai szerkezetét teljesen rendszertelenül és a legváratlanabb pillanatokban különböző idegen szavak, mondatok törik meg. Ennek egyik teljesen abszurd formája, mikor az idegen elemek bizonyos szavak, kifejezések mögött zárójelben tűnnek fel, és azt a hatást keltik, mintha terminus technicusok lennének („S hiába neveztek ki bűnbakokat (the usual suspects), hiába mutogattak egymásra − történt, ami történt: eltűnt.” − A nevetés csodálatos visszatérése, 231.). Megjegyzem, ezek egy idő után erőltetettnek tűnnek, és élvezhetetlenné, unalmassá válnak, a ’kevesebb több’–elv alkalmazása talán néha szerencsésebb lett volna.

 

A változatosság természetesen az írások tartalmi oldalára nézve is igaz, s az értelmezés fentebb említett szépséges, ám nehéz feladata itt érvényesül a leginkább. Bár a kötet alcíme (olvasókönyv felnőtteknek) már előre sejteti ezen törekvéseit, mégis jó, ha az ember előre felköti azt a bizonyosat, ugyanis egy szép nagy művelődés- és kultúrtörténeti hálóban kell eligazodnia, amennyiben teljes mértékben át akarja látni az utalások közti összefüggéseket. A szövegek egy része valamilyen irodalmi vagy más művészeti alkotáshoz, alkotóhoz kapcsolódik, lásd például a különböző kombinációkkal vissza-visszatérő Flaubert-t és a Bovary házaspárt az Henri Mouhot megkísértése és a Gustave és Maxime Egyiptomban című írásban, vagy a Beethoven művét kifigurázó Fideliot, melynek ráadásul egy kutya az elbeszélője. Külön hangsúlyt érdemel, hogy az újraolvasás gyakran az előszövegben vázolt nemi szerepek felől történik. Ilyen például a Vonzások és választások pingpong meccsre átültetett verziójának (Miből lesz a cserebomlás?) homoerotikus befejezése. S ugyanilyen fontosnak bizonyul az elnyomottak, vagy a marginalizált pozícióba kényszerültek hangjának megszólaltatása. A Mrs. Longfellow leég az ünnepelt amerikai költő, Henry Wadsworth Longfellow életét a feleség történetének bemutatásával írja át, A soha vissza nem térés előestéjén az ideologikus rendszer hazugságainak áldozatul eső három éves, nőstény korcs, Lajka kutya kilövés előtti titkos(ított) felvételét „rögzíti”, a korábban már közölt Éjszakai állatkert pedig egy tiltott, bűnösnek számító szerelmi kapcsolat emlékét idézi fel.

 

Végezetül elmondhatjuk, Bán Zsófia első prózakötete sikeresen leérettségizett. Mindenképpen egy erős, figyelemreméltó bemutatkozás, amely minden szigorúsága ellenére, egy alapos értelmezői tréning után nagyon szórakoztató olvasmány tud lenni. 

 

 

(Bán Zsófia: Esti iskola. Olvasókönyv felnőtteknek. Kalligram, Pozsony, 2007.)