A JAK-füzetek sorozatában 150. kötetként megjelenő antológia legnagyobb újítása és valószínűleg legszimpatikusabb vonása ugyanis – sajnos vagy nem sajnos – nem is magukban a versekben, hanem az azok közötti viszonyban ragadható meg. A szerkesztő, k. kabai lóránt szakít az antológiák iskolás, a művek naplószerű (és lehetőleg a szerzőnevek ábécésorrendjének elfogulatlansága mögé rejtőző) elrendezésével. A szerzőközpontúság viszonylagos felszámolásával (a kötet végén egy szerző szerinti névmutató is várja az összefüggés-kereső olvasót) furcsamód azonban maga a szerkesztő válik a kötet mégoly láthatatlan főszereplőjévé: akár egy marionettjátékos, aki hiába vesz fel a háttérrel egyező színű ruhát, a mozdulatait mégse rejtheti el. Az antológia pedig így válik ciklushatárok nélküli versregénnyé: a versek láncszerűen kapcsolódnak egymáshoz, játszanak át egymásba, miközben kiválik egy-két markáns témakör. Két egymás mellé kerülő vers így valósítja meg az eizensteini montázseszményt: hogy egy meg egy ne kettő legyen, hanem három. A részek összege több az egésznél?

 

A kötet linearitását követő olvasó minden kétséget kizáróan jól elszórakozhat azzal, hogy a lapok szélére a témák váltakozását követő nyilacskákat rajzol, figyelve, hogyan változik versről versre például a hó vagy a bizonytalanság motívuma, ám egy idő után egy másik játék kezd érdekessé válni. A bármilyen szempontból megállapítandó ciklushatárok felszámolása ugyanis védtelen helyzetbe hozza az emlékezést: megfelelő jegyzetapparátus nélkül képtelenség észben tartani a szinte mindig finom, ám sokszor súlytalan megfigyeléseket.

 

Egy bármiféle színes bója nélküli kötetben a szövegek egymás után való sorjázása azonban sajátos mércét állít fel: érdekes megfigyelni, mely versekre emlékezünk, és mely versek hullnak ki az egymásmellettiség rostáján. Ezért is idéztem már a legelején azt a verssort, amelyben mintha a felejtés lenne a természetes állapot és az emlékezés a magyarázatra szoruló rendellenes.

 

Mi az, ami biztosan megmarad? Antal Balázs rémromantikus, archaikus eposztöredékei, például a Földszagú (72.). Dunajcsik Mátyástól a Mint Genkyu-en kertje Japánban (61.). Kupcsik Lidi néhány fanyar képe. Málik Roland zavarbaejtő alanyi lírája, például az Alvajáró (164.). Mándoki György kiegyensúlyozott reflexivitása vagy Nemes Z. Márió széttöredezett testképzetei. Az emlékezetesség önmagában nem értékítélet, de ha már Bán Zoltán András egy paradigmaváltás lehetőségéről beszél a kötet fülszövegében, nem árt jobban szemügyre venni, milyen is ez a költészeti váltás, amelyet egy illusztris irodalmi szervezet jubileumi kiadványa körvonalaz, vagy kíván körvonalazni. Milyen ennek a generációnak az arca, miféle hanggá olvadnak össze az egymás után asszociatív rendbe kevert versek? Miféle forradalom dorombol a küszöbön?

 

A kötet verseinek többsége a hétköznapi megfigyelésekből építkezik – a szövegek többsége szemlélődés, még ha az önszemlélődés vagy a szemlélődés szemlélése is. Nem véletlenül az antológia egyik legerősebb darabja, Mándoki György indulás című verse nyitja a kötetet: „ebből az önmegfigyelésből élek már csak” (11.) - halljuk az utazásra induló, de döntését szinte rögtön vissza is vonó figurától. És az sem véletlen, hogy a kocogás a kötetet átfutó Sopotnik Zoltán futásciklusában is csupán az ön- és a környezet megfigyelésére ad alkalmat.

 

Kevés vers utal valóban a hatások hagyományára, és az is vitatható érdemekkel, mint például Dunajcsik Mátyás A nőlakás című (102-104.) Parti Nagy Lajos-féle rókatárgy-parafrázisa; erősebb Málik Roland József Attila-idézése (171.). Az apafigurák megjelenései azonban szép, mégis kifordított Oidipusz-komplexusokat rajzolnak meg a könyv terében: Antal Balázs Óriás című mitikus hangvételű versében (82-83.) az apa leginkább nyomasztó hiányával van jelen. Málik Roland verse állítja: „van apám, / van apám, / de nincs apám” (86.). Bajtai András versének beszélőjét egy kislány kíséri folyton, akiről mintha mindent tudna, „csak / azt nem, hogy az apja vagyok-e vagy a fia” (108.). „[H]ibás vagy, / de nem az apád” (81.) – szól Pollágh Péter Apa című verse. Ilyen fonák hatásiszony fonja át a kötetet: a szülők szinte jelen sincsenek, de ha már minden elromlik, legalább máshogy, mint az ősöknél.

 

Ilyen ez a kis generáció? Egységes a bizonytalanságban. Ha tehát már csak az idő múlása miatt is ragaszkodunk a paradigmaváltás igényéhez (ami irodalomról, költészetről beszélve természetesen eleve képtelenség), azt kell látnunk, hogy ha már forradalom, csak csendes forradalom várható. Ha ragaszkodunk a nemzedékekhez, osztálytablók helyett rizomatikus csoportosulások jönnek (még ha ilyen-olyan csoportok tagjait is találhatjuk e kötetben is).

 

„A szorongást együtt könnyebb megérteni” (90.) – Sopotnik Zoltán Futóerő című versében a futó társakat képzel maga mellé. Mint a paranoiás közép-európai, aki fél, hogy üldözik, de mire hátrapillant, kiderül, hogy tényleg. Így futnak egymás mellett az Egészrész versei is, magukban állnak és mégsem. Olyasminek tűnik ez a generáció, amilyen Antal Balázs Álmodók című versében (113.) a két egymás álmában kóválygó figura: egyik se sejti, hogy a másik nem álomkép, de mindkettő bízik abban, hogy a másik válasszal szolgálhatna. Csak harmadikként lehet látni, hogy mindkettejük kérdésére csak egy válasz érkezhet: a tanácstalanság közössége.

 

(k. kabai lóránt szerk.: Egészrész. Fiatal költők antológiája. József Attila Kör – L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2007.)