Magyari-Vincze Enikő 

Az egyetemi tér átpolitizált - figyelik meg egyre többen most, az Oktatási, Ifjúsági és Kutatásügyi Minisztérium által november 1-én elindított akadémiai választások idején. Vajon a politikai élet, pártok, parlament vagy az elnöki hivatal befolyását érzékelik a felsőoktatásra? Vagy azt, hogy a felsőoktatásban dolgozók közvetítésével néhány politikus befolyással van az egyetemi hierarchia átalakítására? Avagy azt gondolják, hogy a versenytárs kiiktatására szakosodott politikai diskurzus megmérgezte az akadémiai beszédmódot? Vagy inkább azt, hogy az akadémiai szféra nem ártatlanul reprodukálja a politikában megszokott viszonyokat, hanem mintegy normának tekinti és szentesíti azokat?

Bárhogy is legyen, az átpolitizáltság diagnózisa nem mond semmi újat. Ez nem helyi jellegzetesség, nem magyarázható „balkanizmussal". Egyes akadémiai szereplők képmutatása (legyünk elnézőek: naivitása, vagy klasszikus pozitivista meggyőződése) tehette hihetővé, hogy a politika kizárható az egyetemről (ahogyan a tudás mentesíthető a hatalomtól). Sarkalatosabban fogalmazva: néhány vezető önteltsége kellett ahhoz, hogy elhiggyük, az egyetem bástyái mögött hosszabb ideig megőrizhetők a hatalmi pozíciók, mint a politikai életben, éppen azért, mert a politikamentes technokrata és/vagy az egyetemi professzionalizmus álarca mögé lehet rejtőzködni. Ezek a rejtőzködők próbálják meg elhitetni velünk, hogy mentesek a politika és a politikusok minden kétes, mocskos és lebutított machinációjától és egy nemesebb fajta, az ún. akadémiai logika szerint gondolkodnak, beszélnek és cselekednek.[1]  Másrészt, ugyanők, mindent megtettek azért, hogy demobilizálják a tudóst (és nem csupán politikai, de társadalmi értelemben is), idealizálván őt egy apolitikus-apatikus státusban, amely feltőtelezhetően mentes mindenféle ideológiai meggyőződéstől, de az emberi szolidaritás képességétől is. Semleges tudásgyár: ebben a hatalmi konstellációban a cél az, hogy elhiggyük, a kutató-oktató természetétől idegen a zoon politikon-léte, és jobb ha a döntéseket a felvilágosult döntéshozókra hagyja. Az egyetlen megmaradt feladat számára így csupán annyi: mikor az egyetemi urnák elé hívják, adja le a megfelelő szavazatokat.  

Ebben a folyamatban ezek a látszólag apolitikus zoon politikon-ok azt is kihasználják, hogy az elkötelezett értelmiségi (a kommunizmussal való azonosítása révén) elvesztette hitelét, miként az egész poszt-szocialista gyakorlat magát a politizálás eszméjét is  degradálta. Ebből a perspektívából az egyetemi oktató ideáltípusa a menedzser (a fogyasztói társadalom és a piacgazdaság új embere), akinek az anyagi és szimbolikus elismerése  attól függ, hogy hány diákja van és mennyit hoz az egyetemi konyhára a saját kutatási területe (egyesek szerint, hogy mennyit "termel" az adott  szakág). Ebben a kontextusban minden, az aktuális egyetemvezetéssel ellentétes álláspont a politika-csinálás megfelelőjévé, azaz a szakszerűtlenség és az amoralitás szinonimájává vált. Ugyanígy: az egyetemvezetés álláspontjának való alárendelődés, az ellenvélemény elhallgatása (avagy az elzárkózás a „szabad vélemény-nyilvánításra" való felkéréstől, pontosabban a kritikai álláspontot követő retorzió előtti meghunyászkodás) a tudományos és morális tekintély záloga lett. [2]   

Mit jelent az a felismerés, hogy az egyetem nem függetleníthető a politikától, és hogy az egyetem is egy hatalmi tér? Hogy része tágabb hatalmi rendszereknek, és önmagában is egy ilyen rezsim? Amit a következőkben állítok, naívnak fog tűnni, de nem árt megismételni. Ez  a felismerés azt jelenti, hogy tudomásul vesszük: közvetlen politikai érdek befolyására jön létre az a törvényes keret, amely a felsőoktatás működését alapvetően meghatározza. Továbbá, hogy látjuk: az akadémiai (és az ehhez rendelt pénzügyi) politika, amely meghatározza a kutatás és oktatás szervezését, kiszolgál bizonyos csoportérdekeket, másokat  pedig mellőz, alárendel. (Gondolok itt arra, hogy helyi szinten miként hoznak létre avagy számolnak fel karokat és tanszékeket, vagy arra, hogy országos szinten miként határozzák meg a szakágazatok és kutatási területek hivatalos listáját). Még tovább menve azt is jelenti, hogy felismerjük, miként működik az akadémiai identitás-politika (mert ugyebár az identitáspolitikáknak ez a típusa is létezik). Vagyis megfigyeljük, miként határozza ez meg az ún. akadémiai közösséget és ennek viszonyát a társadalmi-gazdasági-politikai szféra egyéb területeihez. És miként próbálja elhitetni mindenkivel, hogy az általa adott definíció nem egy adott helyzet terméke, hanem maga Az akadémiai közösség, avagy legalábbis annak "autentikus" változata. Illetve egy lépéssel odébb, rájövünk arra is, hogy miként teszik ennek az identitáspolitikának a kialakítói és képviselői nélkülözhetetlenné önmagukat, megpróbálva elhitetni azt, hogy nélkülük maga az akadémiai közösség is széthullana. Kisajátítva a közösségiségnek, a hozzá való tartozásnak és képviseletének eszméjét, egyetemi vezetőink oda jutnak, hogy nem tudják szétválasztani egymástól az intézményes politikát személyes helyezkedésük politikájától. És ennek következtében, saját percepciójukon túl, az intézmény maga a saját képük és hasonlatosságuk szerint kezd alakulni („működési zavarok" jellemzik és megróvásban részesül ott, ahol a személyes kapcsolatok megromlanak, illetve amott virágzik és ünnepeltetik, ahol a személyes viszonyok kielégítően alakulnak.)

Kinek érdeke az, hogy az akadémiai életet leválassza a politikáról? Arra gondolhatnánk, hogy mindenkinek, aki szellemi szabadságát szeretné gyakorolni az egyetemen belül. De fontos megnéznünk azt, hogy ki mit ért ez alatt és mit követ általa. Sokféle képpen értelmezhetjük ezt a kérdést, de az biztos, hogy a politikai és az akadémiai szféra kölcsönös függésének el- és felismerése az első lépés afelé, hogy kritikusan szemléljük ezt a szimbiózist. Itt és most én azokra gondolok, akik - mint fentebb említettem - csak mímelik a politikától való függetlenségüket, hogy aztán nyugodtan kövessék saját politikai érdekeiket egy általuk politikamentesnek deklarált térben. És akik, az abszolút igazság keresésének álarca alatt, saját hatalmuk bebiztosítását végzik. Köztük találjuk azokat az akadémiai tisztségviselőket, akik rejtegetik saját kommunista rendszerbeli múltjukat, esetleg éppen szekus mivoltukat. Azokat, akik azt állítják, hogy az elmúlt rezsim olyan mértékben elnyomó volt, hogy nem is volt más választásuk, mint az együttműködés. De köztük vannak azok is, akik (önvédelemből) azt igyekeznek  bizonyítani, hogy az egyetemen belüli munkaügyi konfliktusok nem tartoznak az alkalmazottak jogérvényesítési eszközei közé, hanem aljas támadások az egyetemvezetés ellen. De tovább megyek: gondolnunk kell ebben az összefüggésben azokra is - akik az autonómia-elvvel visszaélve - (diktatórikus) helyi szabályozásaik révén lefele elnyomják az említett szellemi szabadságot, felfele pedig politikai üzeneteket közvetítenek, így jelölvén ki azt a "szent" teret, ahol saját eszméjük/erejük magasabbrendűségét akarják fitogtatni. Ők azok, akik egyetemeinken már nagyon hosszú ideje (immár a politikai rendszerváltás óta) vezető státuszt töltenek be, és senki nem kapta rajta még őket azon, hogy legkisebb kételyük is felmerült volna, miszerint „talán mégsem csináltam mindent tökéletesen", „talán nekem sem egészséges ennyi időn keresztül vezető beosztásban dolgozni", „talán már csak jóérzésből is meg kellene hallgatnom azokat, akik nem értenek velem egyet". Ők azok, akik évtizedek óta építik karrierjüket kétely, önreflexió és önkritika nélkül, és akik szerint a hatalom nem más, mint mindig az igazság birtokosának lenni, az ember ereje pedig abban áll, hogy mindig legyőz másokat.

 Egyetlen egy példával élek itt, hogy szemléltessem: a személyes érdekérvényesítés (ha úgy tetszik, az egyetemi hierarchiában való egyéni pozícionálás) szoros összefüggésben van az intézmény-fejlesztési politikával (tanszékek és szakirányok létesítésével vagy felszámolásával), vagyis a kettő szorosan feltételezi egymást. A Babes-Bolyai Tudományegyetemen azt vehetjük észre, hogy az intézmény igen sok karra van felosztva, ezt a tényt pedig büszkeséggel kürtölik a nagyvilágba a vezetők ("egyetemünkön huszonvalahány kar létezik", mondják, holott azokon a helyeken, amelyek amúgy számukra vonatkoztatási pontok, nem találkozunk ilyen helyzettel). Az 1990-es években (mikor újra kellett építeni a kommunizmus idején felszámolt, a "rothadt kapitalizmussal" azonosított szakokat) a kar-alapítási lendület olyan strukturális reformnak tűnhetett, amely lehetőséget teremtett a szakágfejlesztésre és a kreatív munkát ösztönző konkurencia kialakítására. De egy idő után ez a struktúra egy mélyebb reform akadályává vált, megnehezítve azt, hogy egyetemünk jobban beilleszkedjék az európai rendszerbe. Elérkeztünk egy olyan ponthoz, amikor lehetetlenné vált a karok közötti párbeszéd és az, hogy ezek egyenlő partnerekként dolgozzanak együtt (ez még a társadalomtudományok összefüggésében sem történik meg), lehetetlenné vált az interdiszciplináris programok de facto működtetése, mert ehhez olyan tanszékek kapcsolódására lenne szükség, amelyek különböző karokban találhatók. Szintén ennek a szétdarabolódott szervezeti struktúrának a velejárója az is, hogy késik annak a működőképes kreditrendszernek a kiépítése, amely lehetővé tenné a diákok számára saját szakmai pályájuk felépítését, avagy a szakok közötti átjárást (hiszen egyetlen egy kar sem "engedheti" meg magának azt, hogy diákokat „veszítsen", mert presztízsét és költségvetését a nála beiratkozott diákok számából nyeri). Ugyancsak ez a struktúra, illetve a mögöttes pénzügyi rendszer eredményezte az ugyanolyan státusban levő egyetemi oktatók bérezése közötti jelentős különbségeket (miközben egyesek abban az illúzióban kezdték ringatni magukat, hogy egyéni tudományos teljesítményük magasabbrendű azokénál, akik nem diákezreket oktatnak a gyors vagyonszerzés tudományára, "csupán" kevesebb számú embert próbálnak esetleg kritikai szellemre és szociális érzékenységre nevelni). A merev szervezeti fragmentáltság (megduplázva azzal a rendszerrel, amely az emberek munkájának minőségét az általuk hozott pénz nagyságrendjével méri és amely fenntartja azt a látszatot, hogy itt minden a meritokrácia elvei szerint működik) - azzal együtt, amit mindez az emberi kapcsolatokban előidézett (feszültségek, arogancia, irigykedés,  konfliktusok) - eszközzé válhatott azon vezetők kezében, akik továbbra is meg kívánják  őrizni hatalmukat.

Oktatók, tanszékek, karok egymásellen hangolhatókká váltak (fenntartva azt a meggyőződést, hogy a vesztesek csupán a korrekt verseny révén maradtak alul). De a legnagyobb baj az, hogy a szervezeti szinten fenntartott általános bizalmatlanság és gyanakvás légkörében nagyon nehezen alakul ki a kiközösítettek közötti szolidaritás, nagyon nehezen épül ki bármilyen alternatíva. Nehéz meggyőzni az erős többséget, hogy a kisebbségbe szorítottak is az egyetem javát akarják. Ráadásul azok, akik a partvonalon kívül rekednek, előbb-utóbb a politikai elkötelezettség gyanújába keverednek - azaz a jelenlegi diskurzus logikájának megfelelően - tisztátalanok, becstelenek és semmiképpen sem profik. És ki vezényli mindezt a hangulatkeltést?  Éppen azok, akik a hatalom birtokosai és akiknek megvannak az eszközeik arra, hogy önmagukat az egyetemmel azonosítsák és - az "aki nincs velünk, az ellenünk" jelszó alapján - két egyetemet hozzanak létre egy intézeten belül, a „miénket" (a rendes emberekét) és az „ellenségeinkét".  

[1] A sajtót is meglepte az kommunikációs mód, amellyel a BBTE rektorátusa és maga a rektor élt ebben az időben az egyetem hivatalos közlönyében avagy ennek sajtótájékoztatóin. "Kiegyensúlyozott", "semleges", "kívülálló" - az egyetemi oktatók eme önjellemzését komolyan vevő újságírók kiábrándulva tapasztalták, hogy ezek közben politikusokhoz méltó módon ütik ki az előzetesen feltételezett rektor-jelölteket. Lásd például a következő újságcikkeket: http://www.clujeanul.ro/articol/ziar/cluj/online/17898/414/; vagy:  http://www.ziuadecj.ro/action/article?ID=4125;  vagy: http://www.romanialibera.ro/a111412/scandal-pe-sefia-ubb.html; vagy: http://www.citynews.ro/Simion-Simon-rupe-tacerea-razboiului-anonim-din-UBB+20+1449

[2] "A tudós kutat és a saját dolgával foglalkozik" - című kép egy magányos, komoly (vélhetőleg férfi), szemüveges, fehérköpenyes egyetemi szereplőt idéz elénk, aki a világtól hermetikusan elzárt laboratóriumban dolgozik. A neki szánt üzenet pedig ("felhívom az igazi erőket, hogy fejtsék ki véleményüket", értsd az egyetem jó hírnevét veszélyeztető emberekkel szemben) a diktatórikus, populista mozgósítás korszakát juttatja eszünkbe. 

Hozzászólások (0)

Szóljon hozzá Ön is!

Név

Email

Cím

Hozzászólás

Írja be a képen látható karaktereket

Küldés