|
Séra Bálint
Az irodalmiság kérdését csak
bátortalanul szoktuk feltenni, de ha amatőr irodalomról van szó, nem lehet
másról beszélni, csak az irodalmiságról. És arról, hogy a nyilvánosság elég-e
az irodalomhoz.
A
kérdés, hogy van-e az irodalmiságnak szövegszerű, belső ismertetőjegye, egy
ideje nem kérdés. Egyrészt a formalista-utódok, így Paul de Man arra a
következtetésre jutottak, és ezt azóta se cáfolta meg senki meggyőzően, hogy a
szövegek önromboló működése univerzális, éppúgy dolgoznak egy Yeats-versben,
ahogyan a Rém rendes családban. A köztük lévő különbségek inkább fokozatbeliek,
nem pedig rendszerszerűek, és ezeket sem maguk a szövegek, hanem az olvasás
termeli ki. A kevésbé szövegközpontú vizsgálatok egészen más okok miatt, de
szintén arra a következtetésre jutottak, hogy ha van is olyasmi, amit
irodalmiságnak nevezhetnénk, az nem más, mint diszkurzív (vagy vérmérséklet
szerint: ideológiai) alakzat. Nem a szövegek belső tulajdonsága, hanem a
társadalomé, amely olvassa őket.
Az
utóbbi években mégis egyre kínzóbb a kérdés, hogy van-e a szövegszerűségnek
olyan „végső” anyagisága, amely megelőzi az értelmezést, és ezért alapja lehet
valamilyen kevésbé torz ítéletnek. Persze ez a kutatás aligha vezethet gyakorlati
eredményekre, hiszen a materialitás – ahogy ezt nevezik – azonnal elillan,
amint a jelölés tárgyává tennénk. Ennek ellenére a medialitás elméletei is ezen
az ösvényen járnak, amikor a jelek szintjéről a jeleknek helyet adó hordozók
szintjére teszik át a vizsgálat fókuszát. A legismertebb medialista, K. Ludwig
Pfeiffer például az egyébként jelölhetetlen élményszerűség közvetlenségének
ígéretében találja meg a művészet (nála: médium) motorját, amelyet az irodalom
– amely a legkevésbé se élményszerű, mondjuk egy koncerthez képest – különféle
praktikákkal igyekszik helyettesíteni.
Mindez
azért érdekes, mert az internetet új médiumként szokás ünnepelni, olyan
médiumként, ami kevésbé távolítja el a jeleket a kommunikációs folyamat többi
zajától, mert az írás állítólagos merevségét a közvetlen interakció révén
visszavezeti a beszéd „élettelibb”, többirányú közegébe. Ezért egy radikálisan
nyitott irodalmi tér például képes lenne levetni magáról a könyves írás
zártságát és új irodalmi formákat alkotni – megóvva az irodalom
kiszolgáltatottságát az olvasás utólagos, radikálisan felforgató erejétől.
 A
hAlfirka.hu és a poet.hu olyan interaktív irodalmi portálok, ahol regisztráció
után bárki íróvá válhat, és persze kritikussá, ha a művek kommentálását
kritikának tekintjük. Egy valódi köztérről van tehát szó, ahol nemcsak a
kiválasztottak szólalhatnak meg, hanem mindenki, aki szükségét érzi,
visszahatva az irodalmi kommunikációra, magára a jelölés szintjén is mindig
változóban lévő, eddig ismeretlen irodalmi szövegre. Az irodalom ebben a
közegben már nem adott szöveg utólagos megértését jelentené, hanem a hétköznapi
kommunikáció elevenségéhez sokkal közelebb álló, azaz élményszerűbb folyamatot,
amelyben a szöveg akár a jelek szintjén is változhat az olvasás folyamatában.
Csakhogy a hAlfirka.hu és a poet.hu irodalmisága már eleve kérdéses, de nem azért,
mert új médiumot használ, hanem azért, mert az ott lévő szövegek kifejezetten
rosszak. Nem ironikusak, nem fenségesen borzasztóak, hanem laposak és
unalmasak. A két portál szövegei felől nézve még a legunalmasabb kísérleti
irodalom is élményszerűbbnek tűnik. Vagyis úgy tűnhet, a népszerű irodalom
felől nézve nagyon is vannak olyan implicit jellemzői az irodalmiságnak,
amelyek alapján jogos döntéseket hozhatunk és szó sincs semmiféle
diszkurzivitásról vagy ideológiáról.
Csakhogy
a szövegekhez fűzött kommentek tanúsága szerint azzal a véleményemmel, hogy a
művek rosszak, egyedül maradtam. Azok számára, akik művelik, nagyon is jó (és művészet) a
hAlfirka és a poet.hu. Érdemes tehát megvizsgálni közelebbről
ezeket a szövegeket, még akkor is, ha emiatt mazochistának tűnhetek.
Korántsem
tisztán retorikamentes terület a halfirka.hu, mint ahogy elsőre gondolnánk,
noha a leggyakoribb trópus az intertext, annak is egy sajátos fajtája, a
közhely. A közhely általában erkölcsi és formai vétek a magasirodalom művelői
és fogyasztói szemében, noha nekik is vannak közhelyeik, például a nyelvi
meghatározottság, az én középponttalansága, az elbeszélés lehetetlensége, az
önirónia stb. (ráadásul az internet előtt gyanúsan nehéz volt igazolni, hogy
valami banalitás, most viszont ott van kedvenc keresőnk, ahol ellenőrizhetjük
magunkat: a „nő sír” keresés 149 millió találatot eredményezett, a „férfi
kitömi magát” [Taxidermia] csak 308-at). Ha trópusnak nevezzük (hiszen egy
olyan nyelvi elem, ami másik nyelvi elemet helyettesít), mindjárt sokkal
kevésbé dehonesztáló. De ettől még nem lesz szórakoztatóbb, mert hiányzik
belőle az irónia modalitása, ami a magas és a népszerű művészet egy részében a közhelyet
fogyaszthatóvá teszi.
Van
például a hAlfirkán egy olyan rovat, ahol idézeteket lehet kommentálni,
elsőként innen hoznék egy konkrét példát arra, hogy nem lehet a közhelyet
egyetlen legyintéssel elintézni. A „Kommentált idézet: A nők könnyeiről”
című darab, amelynek LunaPiena a szerzője, az első bekezdésben a klasszikus
szabályok szerint felvázolja a problémát, amire az idézet ("Isten számolja
a nők könnyeit") magyarázatával szeretne válaszolni: miért sírnak a nők (többet),
illetve miért szégyellik? A következő bekezdés egyetlen, rendkívül hatásos
mondatból áll: "Talán, (sic!) mert értékes igaz gyöngyök (sic!), lelkünk
óceánja mélyéről". Az óceán, a szomorúság és a gyöngyök kapcsolatát már
Petőfi Felhők-ciklusának egyik darabjából ismerhetjük, vagyis egy roncsolt
intertextussal van dolgunk, amit nem lehet elintézni azzal, hogy közhely.
Petőfinél az öröm a bánat-óceán gyöngye, amely a kihalászás során
"talán" össze is törik. ("A bánat? egy nagy óceán. / S az öröm?
/ Az óceán kis gyöngye. Talán / Mire fölhozom, össze is töröm"). Vagyis
nem az érték vagy az igazság miatt kerül egy képbe a gyöngy és az óceán, hanem
a méretbeli szembeállítás miatt. Így persze egy közhely az eredmény (hogy
tudniillik nagyon kevés öröm van az életben), az elemzett szövegben felállított
párhuzam viszont gyöngy és a könny között a Petőfi-féle változattal szemben
egyáltalán nem közhelyes és nem is magától értetődő, legfeljebb az alapozhatja
meg, hogy mindkettő csillog (ahhoz, hogy másban, például színben is hasonlítson
egymásra gyöngy és könny, már szaruhártyagyulladás szükségeltetik).
Az
intertext roncsolása – olyan, nem lírai szövegben tölteléknek tűnő, a
Petőfi-versben viszont kreatív prozódiai szerepet betöltő elem ironikus
beemelésével, mint a „Talán”, az eredeti metafora képzavarral fenyegető
átalakítása stb. – talán arra is jó volna, hogy az eredeti szöveg
banalitását parodizálja; de nem ez történik. Inkább azt látjuk, hogy az eredeti
szöveg banalitása mintegy elpárolog a mondat banalitásának és zavaros
metaforikájának súlya alatt (de a zavarosság szintén csak az eredeti vers struktúrájának
tükrében zavarosság).
Ha
már elindultunk a líra felé vezető ösvényen, a másik hasonló oldalról is
érdemes megvizsgálnunk egy példát. A poet.hu szerkezete és nyitottsága hasonlít
a hAlfirkára, de kizárólag lírával foglalkozik. Bárki feltöltheti a versét,
amit aztán a közösség értékelhet szavazattal vagy kommentárral. A legnépszerűbb
vers Adyé, ezért a második legnépszerűbbet választottam, Szabó Zsolt: Álom! című opuszát, amit ide is idéznék, hogy ne
kelljen kattingatni:
Álom!
Minden
éjjel azt álmodom, hogy mellettem állsz,
Szerelmes
szavakra, forró csókra vársz.
Simogató
pillantásod érzem az arcomon,
Olyan
ez mint a valóság, kár, hogy csak álmodom.
Minden
álom lassan tovaszáll,
És
a szívem vadul kalapál.
Kispárnámat
szorongatom, könnyes a szemem,
Szeretném
ha velem lennél, mindig csak velem.
Az
erotikus, értéktelített (ahogy a gimnáziumban mondják) álom és a sivár valóság
szembeállítása a költészettörténet legnagyobb kliséje, mégis elég nehéz olyat
találni, amelyik olyan szoros intertextuális kapcsolatban lenne vele, mint az
első példában. Némi segítséggel azért végül meglett (ezúttal is köszönöm!),
ráadásul rövid is, úgyhogy inkább ezt is beidézem:
Vörösmarty
Mihály:
Álom és való
Álmaim,
a csalfák, éjfélkor adták meg ölemnek
A kedvest, s forró csókjait itta tüzem.
Még
boldogságom soha ekkép nem vala teljes:
A szív kéjeiben lelkem örömre hajolt.
Serkentem;
tündér javaim kisuhantak eszemből,
S most a csók helyein gyenge könyűke
remeg.
(Börzsöny; 1822.)
A tematikus egyezés mellett nagyon szembeötlők a különbségek is: a
Vörösmarty-vers időmértékes, szaggatott, közbeékelésekkel és enjambement-okkal
tarkított mondatai sokkal valószerűbben idézik fel az álom jellegzetes
logikáját, de ami különösen feltűnő, poet.hu-s párjánál sokkal erotikusabb (sőt, már-már kifejezetten pornográf, ha megpróbáljuk elképzelni, ébredés után milyen könny
remeghet a csókok helyén, valahol a lírai alany ölén). Másrészt
itt a sivár valóságon nyomot hagy a képzelet (az imént meggyanúsított könnyek
formájában), és ettől az sokkal kevésbé „értékvesztett”. Egy grammatikailag a
vers többi mondatánál átlagosabb utal rá, azaz leginkább hiányként van jelen a
versben – szemben a Szabó-költeménnyel, amelyben az álom mindössze a vers felében
jelenik meg, sokkal laposabban, főleg ami az erotikát illeti. Itt ugyanis csak vágyakozás („forró csókra vársz”, „simogató pillantásod érzem” [Kiem. tőlem - S. B.]) van, ami elég meglepő,
hiszen álomban azért ennél sokkal több is történhetne (ahogy Vörösmartynál
láthattuk). Míg Vörösmartynál az álom elillan, itt lassan száll tovább (ez
Arany Toldijának híres álom-pillangó allegóriájának visszhangja lehet), és
sokkal szájbarágósabb a kispárnát szorongató lírai én, aki biztos-ami-biztos,
az utolsó sorban még leszögezi, hogy nem rémálmokról van szó, hanem
vágyálomról.
Az
Arany-intertext is roncsolódik, hiszen a mindig feszültséggel járó allegóriából
halott metaforává vagy megszemélyesítéssé válik („Majd az édes álom pillangó
képében / Elvetődött arra tarka köntösében, / De nem mert szemére szállni még
sokáig,” Toldi, IV. ének).
A Vörösmarty-vers szintén erotikus jambikus ritmikája is elillan, hogy rossz,
inkább csasztuska-szerű hangsúlyos (de több helyen elvétett) verselésnek adja
át a helyét. De a „forró csók” és a könnyek textuális kilapítása a
legbeszédesebb: a Vörösmarty-versben a lírai én még az ölébe kapja (a csókot),
a poet.hu versében már csak adja, sőt még adni is csak szeretné. A felébredés
utáni könnyek is elveszítették metaforikus erejüket és szó szerinti könnyekké
laposodtak (ami nem csoda, ilyen lapos álom után).
Mindkét
példánk azt látszik igazolni, hogy ugyanaz a tematikus toposz bármelyik
kulturális alrendszerben megjelenhet, de az amatőröknél rendre elvesztik
interpretatív kihívásaikat, paradox módon épp azért, mert következetlenné
válnak. Ez viszont legalább olyan romboló tud lenni, mint a magasművészet
koncentrált és következetes retoricitása. Ráadásul a retorikai következetesség
korántsem annyira referencia-ellenes, mint elsőre hinnénk: a Vörösmarty-vers
álmának zaklatottsága és túltelítettsége (amelyet a retorikai választások magas
fokú tudatosságának tudtam be fent) amiatt utasíthatta egy képzeletbeli, de
nagyon is létező értékskálán maga mögé a poet.hu-s verset, mert az álmainkat
általában zaklatottnak tartjuk, vagyis referenciálisabbnak (valóságosabbnak)
tűnik a Vörösmarty-féle leírása. A közhely ezzel szemben aligha referenciális:
úgy viszonyul a magasművészet toposzaihoz, ahogy az allegória a romantikusok
által felértékelt, nagyobb kifejezőerejűnek tartott szimbólumhoz. Miközben a
romantika óta folyik az irodalom antimimetikus harca, a közhely sokkal
radikálisabban valósítja meg azt, mint a túlpörgetett retoricitás.
Itt
persze tenni kell egy kitérőt, mert veszélyes politikai következményei
volnának, ha az értékskála törlésjel alá helyezése helyett megfordítanánk a
pólusokat, és azt mondanánk, a közhely és az intertext-roncs értékesebb, mert
felforgatóbb. Ez ugyanis implicit állásfoglalásként volna érthető a
sztereotípiák (a közhely legveszélyesebb műfaja) mellett is. A sztereotípiák a
legnyilvánvalóbb diszkurzív eszközei a kapitalista logikának: egyszerre
tartanak mozgásban egymással ellentétes, de egyként hamis értékeket.
Ezért
elsietett konklúzió volna az, hogy a közhely egyfajta diszkurzív alibi, amely
felkínálja magát minden tapasztalat megfogalmazásakor, de az igazi művészet a
nyelv erejének kreatív kihasználásával képes ennek ellenszegülni. Inkább arról
van szó, hogy a magasművészet diszkurzusa magában hordozza saját rejtett
felforgató diskurzusát is: a két diszkurzus kölcsönösen érvényteleníti a
másikat, ahogy első példánkban a gyöngy és könny megidézi a Petőfi-verset,
megcsócsálja és közhelyesíti azt. Azaz egymás számára szimulákrumként
funkcionálnak: az, hogy a dilettáns költészet úgy tesz, mintha költészet lenne,
a magasművészetet eredetibbnek tünteti fel annál, mint amilyen valójában, és
fordítva: a közhely radikálisabb ellenszegülésnek látszik, mint a magasirodalom
retoricitása. Miközben látszólag egymás ellenségei és ellentétei.
Ugyanakkor
nem sok változik azzal, hogy adott a diszkurzív ellenszegülés lehetősége: hiába
van beleépítve a magasművészetbe saját felforgató diszkurzusa, a felforgatás
valószínűleg sosem léphet túl a diszkurzív korlátokon. Stephen Greenblatt
egyenesen a kapitalizmus legfontosabb tulajdonságának tartotta, hogy lehetővé
teszi ugyanazon diszkurzusban egymásnak ellentmondó értékek
forgalombahozatalát. Azaz nem azon dolgozik, hogy monologikussá tegye a
diszkurzusokat, és nem is azon, hogy mesterségesen különtartsa őket, hanem
találékonyan kiaknázza a kettő egyidejű jelenlétének lehetőségét. Ezért
mutattam rá erre a működésmódra ahelyett, hogy állást foglaltam volna az
irodalmiság kérdésében.
 |
Kedves gyerekek!
A intertextet olvasva,
implicit diszkurzáltam,
Midőn intertextussal és enjambement-okkal
Kreatív prozodiát szimulákrumként retoricitáltam...
Tisztelettel: @benmar
"Csakhogy a szövegekhez fűzött kommentek tanúsága szerint azzal a véleményemmel, hogy a művek rosszak, egyedül maradtam"
"Csakhogy a hAlfirka.hu és a poet.hu irodalmisága már eleve kérdéses, de nem azért, mert új médiumot használ, hanem azért, mert az ott lévő szövegek kifejezetten rosszak. Nem ironikusak, nem fenségesen borzasztóak, hanem laposak és unalmasak."
"Ezért mutattam rá erre a működésmódra ahelyett, hogy állást foglaltam volna az irodalmiság kérdésében."
Hogy is van ez Kedves Bálint?