|
k. kabai lóránttal, az Egészrész című antológia
szerkesztőjével a kötet kapcsán készítettünk online interjút.
Kérdezett: Milián Orsolya.
Nemrég jelent meg az általad szerkesztett Egészrész. Fiatal költők antológiája
című kötet, amely a kortárs fiatal lírából nyújt erős merítést. Tudatos
sorozatszerkesztői döntés eredménye vagy a véletlen puszta játéka, hogy éppen
ez az antológia lett az 1982 óta megjelenő, színvonalas és komoly múlttal
rendelkező kortárs irodalmi könyvsorozat, a JAK-füzetek 150. darabja?
Leginkább mindkettő:
egyfelől szerettünk volna valamilyen reprezentatív kötettel előállni, ha már
belátható közelségünkben volt a 150. kötet (2006-ban, amikor átvettük a
sorozatot, a 142. volt az első általunk kiadott JAK-füzet, és legalább évi hat
darab megjelentetésében gondolkodtunk), mely ráadásul a sorozat indulásának
huszonötödik évfordulója környékén jelenhet meg — bár nem hinném, hogy egyébként különösebb jelentősége lenne ezeknek a számoknak („de királyul hangzik” — ahogy
azt David Carradine mondta Michael Madsennek a Kill Billben). Másfelől pályázatunkban ugyan nem
szerepelt egy ilyen típusú antológia terve, ám amikor kiderült, hogy az
általunk kiadni kívánt tanulmány- és esszégyűjtemények (különböző, itt most nem
részletezhető okok miatt) nem fognak összeállni, a terveim között már ott volt
az a kiadvány, amely most realizálódott is.
A matematika világából kölcsönzött kötetcím számomra
legalább kétféle olvashatósággal bír: az Egészrész
egyrészt a mai fiatal költészet egyik szeleteként, másrészt a kötet tizenhárom
szerzőjének (Antal Balázs, Bajtai András, Csobánka Zsuzsa, Dunajcsik Mátyás,
Krusovszky Dénes, Kupcsik Lidi, Málik Roland, Mándoki György, Nemes Z. Márió,
Pollágh Péter, Sopotnik Zoltán, Turányi Tamás, Varga Zoltán Tamás)
munkásságából vett metszetként jelöli ki az antológiát. A „kimetszés” műfaji
szükségszerűség, s szerintem ez egy vállaltan szubjektív gyűjtemény, ám az olvasóban óhatatlanul
felmerül a kérdés: milyen koncepció vezetett a „fiatal líra-szelet” ilyen és
nem más összeállításához?
Igen, az Egészrész egy vállaltan szubjektív versgyűjtemény,
épp annyira szubjektív, mint minden egyes hasonló kiadvány (és nem csak a Szép
versekre vagy Az év verseire gondolok, hanem egyéb mai és korábbi
„nemzedéki” vagy „csoport-”, sőt „regionális” antológiára is). És azt gondolom,
bizonyos fokú szubjektivitás éppúgy műfaji szükségszerűség, mint az általad
említett „kimetszés”: elképzelhetetlen az olyan „ideális szerkesztő”, aki
egyfajta „ideális”, azaz „objektív” antológiát tudna szerkeszteni. (Vagy ha így
érthetőbb: a szubjektivitás és az elfogultság nem ekvivalensek ebben az esetben
sem.) A koncepció pedig végtelenül egyszerű (számomra pedig evidens) volt:
viszonylag kevés szerzőtől válogatva összeállítani egy olyan kötetet, amely szakít a mára egyeduralkodóvá vált
antológiaszerkesztési gyakorlattal, azaz nem szerzői blokkokban közöl verseket,
hanem a versek sorozata egy kitapintható, működő (és önmagát működtető)
tematikus ívet képez az első verstől az utolsóig. Ilyen szempontból még a
szerzők is háttérbe szorulnak kissé, mert csak maguk a versek érdekesek igazán
— ezért is van az, hogy az Egészrészben
nem közvetlenül a verscímek fölött, hanem csak az élőfejben szerepel a szerzők
neve, míg a címek sokkal hangsúlyosabban jelennek meg. (Az lett volna a
legjobb, ha az élőfejben sem szerepeltek volna nevek, ha nem kellett volna
élőfej, csak a mutatókból derült volna ki, melyik versnek ki a költője, ám ez
nyilván többük érzését sértette volna.) A szerzők kiválasztásakor mindössze két
elv vezérelt: az egyik, hogy ne szerepeljen olyan költő, akinek kettőnél több
kötete van már — persze vitatható lehet az is, hogy mennyiben nevezhető
pályakezdőnek egy kétkötetes költő, de nézzük csak meg az Egészrész kétkötetes költőit, pontosabban első
köteteik recepcióját! A másik elv még egyszerűbb, és itt vissza kell utalnom a
szükségszerű szubjektivitásra, mert a kiválasztás alapja — természetesen —
saját ízlésem, értékítéletem volt (és egyértelműnek tűnt föl számomra, hogy
minden olyan költőnek szerepelnie kell az
antológiában, akinek sorozatszerkesztésünk ideje alatt jelent meg JAK-füzete).
Hogyan készült a kötet? Folyóirat- és kötetpublikációkra
alapoztál, vagy felkérted a szerzőket, és a küldött szövegek közül válogattál?
Miután hosszú ideig
rágódtam azon, hogy ki legyen az a „viszonylag kevés” szerző, akiket aztán
felkérek a kötetbeli szereplésre, amikor véglegessé vált a jelenlegi tizenhármas
névsor, mindőjüktől kértem újabb verseket — amiket kaptam, azok egynémelyike
már azelőtt megjelent valamely folyóiratban, többségük aztán a szerkesztés
ideje alatt. Mindenesetre a hozzám küldött versekből válogattam, már ahol szó
lehetett válogatásról, hiszen egy-két szerző igen kevés verset küldött.
A kötet struktúrája a szöveg- és szerzőközpontú befogadót
egyaránt kényezteti. A közlési sorrend, a verscímek valamint a szerzői nevek
szerinti tartalomjegyzékek például eleve a kötet többféle bejárhatóságát teszik
lehetővé (és könnyítik meg), a kötet versei az egyes szerzők „szövegtömbjében”,
de ettől teljesen függetlenül is olvashatók. A konzervatív és a játékos olvasó
egyaránt beléphet a kötet szövegterébe, mégis: milyen az Egészrész megcélzott vagy irodalomelméleti kifejezéssel élve:
ideális olvasója?
Az ideális olvasó
természetesen (legalábbis én természetesnek gondolom) szövegközpontú befogadó —
a szerkesztés is ilyen, ezért eleve ilyen befogadást is kíván meg. Túlzás lenne
talán azt állítani, hogy a szerzőközpontú befogadót is kényeztetné a kötet,
inkább csak megkönnyíti kissé a dolgát, hogy külön szerzői mutatót is talál a
könyvben. Ezt egyébként csak afféle „bónuszként” tettem oda, a hozzátartozók és
a rajongók kedvéért, mert a magam részéről mellékesnek, sőt kissé feleslegesnek
is érzem a szerkesztés fentebb említett alapelve miatt. A megcélzott ideális
olvasó nem is használja ezt a mutatót.
A fülszöveget jegyző Bán Zoltán András szerint az Egészrész a kortárs magyar irodalom
„paradigmaváltásának” „egyik előfutára”. Jóllehet az akár poétikai, akár
tematikus értelemben vett sokszínűség miatt rendkívül nehéz összegző
kijelentést tenni a kötetről, számomra a versnyelvek csupaszsága, a
pajkosságtól, intellektualizmustól, spleentől sem mentes személyesség, a
lírahagyományok finom vagy inkább óvatos használata hozott számottevő és
élvezetes újdonságot. A Telep Csoport tagjainak hangsúlyos jelenléte mellett
beszélhetünk-e itt szó szoros értelmében vett közösségről, s ha igen, miben
látod e generáció által működtetett versbeszéd(ek) és lírai attitűd(ök)
újszerűségét?
A magam részéről
teljesen egyetértek Bán Zoltán Andrással: van valami a levegőben, ami egy újabb
(hangsúlyozom: lírai) paradigmaváltást sejtet. És abban is egyetértek, hogy
ennek a valószínű, ám jelenleg még mindig csak lehetséges paradigmaváltásnak az egyik előfutára
(lehet) ez az antológia. Igaz, hogy akár tematikus, akár poétikai szempontból
sokszínűnek nevezhető a gyűjtemény (ennek oka az egyénenként különböző
költői-költészeti hagyományok követése vagy épp megtagadása), miközben az itt
megszólalók mégis valamiféleképpen egészen új színeket, új ízeket hoznak a mára
meglehetősen elkényelmesedett és önnön belterjességében sütkérező magyar
irodalmi életbe. Az eddigiektől különböző, új, markáns, felismerhető, önálló
(és néha pimasz) hangot használ a kötet minden egyes költője. Ennyiben pedig
még a Telep Csoport hangsúlyosnak nevezett jelenléte, illetve ennek külön
említése is másodlagos (vagy pontosabban mondva felesleges): e kötet szerzői között
több közösséget látok a fentebb már említett különbözőségek, illetve a közöttük
lévő (ilyen-olyan) ellentétek és feszültségek ellenére is, mint akár a Telep
szerzői között. Nem véletlen, hogy nem egy Telep-antológiát akartam összeállítani. Ugyanígy a regionális
viszonyok (ráadásul pontatlan és nem titkoltan rosszmájú) felemlítése is téves
prekoncepció — csak hogy egy már megjelent recenzióra utaljak.
Ha jól értelek, Toroczkay András a prae.hu-n megjelent
kritikájára utalsz, amely alapvetően a szerkesztői koncepciót
vizsgálja/vitatja, a versekkel alig foglalkozik. Nyilvánvaló, hogy a „kik és
miért?” a kötet legkönnyebben kritizálható pontja, s a belterjes és szerintem
hiúságtól, különféle (gazdasági, marketing, stb.) érdekeltségektől,
sértődékenységtől sem egészen mentes ún. irodalmi életünkben (persze: tisztelet a
kivételeknek) ilyen reakciókra lehetett is számítani. Egy szerkesztői előszóval
talán elejét lehetett volna venni a belterjesség-ellenes vagy egyéb
támadásoknak. Miért álltál el ettől?
Igen, a Felemás című írásra gondoltam, melyben magával a kötettel érdemben nem is foglalkozik a recenzens,
csak a szerkesztői koncepciót próbálja (?) megérteni úgy a benne szereplő
költők, mint a kötetstruktúra viszonylatában. (Nem mellesleg a most [december
9., 10.32] ott szereplő kommentek tartalma is tanulságos.) Amikor elterveztem
az Egészrészt, aztán pedig a
szerkesztés ideje alatt is úgy gondoltam, hogy írok majd egy szerkesztői elő-
vagy utószót. Viszont mire a végére értem a munkának, lemondtam róla. Hogy
miért? Egyrészt, mert rajtam kívül álló okok miatt sokkal hamarabb kellett
megjelennie a könyvnek, mint terveztem, és nem nagyon maradt időm és energiám
rá. Másfelől pedig naiv vagyok, és azt feltételezem, hogy az összeállítás mégis
csak magáért beszél. Ráadásul nehéz lett volna megtalálni a helyét: az első
vers annyira tiszta kiindulópontnak tűnik számomra mindmáig, hogy nem láttam
értelmét bármiféle bevezető szövegnek, míg az utolsó vers olyan szinten
hangsúlyos lezárása a versfolyamnak, hogy még egy szerkesztői megjegyzést is
utólagos poénmagyarázásnak éreztem volna. Persze tudom, hogy ezzel túl sok
támadási felületet hagytam — elsősorban magamon, mert ez a szerzőket,
szerencsére, nem igazán érinti.
Végezetül: mit remélsz a kötet recepciójától?
Nagyon egyszerű: azt
várom az egyébként szintén eléggé belterjes kritikától (és itt azért
feltétlenül jeleznem kell, hogy „mindenféle tisztelet mindenféle
kivételeknek”), hogy felismeri és értékeli az Egészrész erényeit, illetve korrekt kritikával illeti hibáit (mert tagadhatatlanul vannak hibái is). Azért
hangsúlyozom itt külön a korrektséget, mert meglátásom szerint épp ez az egyik
fontos dolog, amely mára — nagyjából úgy, mint az őszinteség úgy általában az
emberi viszonyokból, hogy egy közhellyel éljek — szinte teljesen kikopott a
(magyar) kritikai életből.
(k. kabai-portré forrása: boon.hu)
 |
ábrázolat. 
