|
Kolozsi Orsolya
Pollágh Péter 1995 óta publikál,
többek között a Holmi, az Alföld, a Bárka, az Irodalmi Jelen, a Kalligram, a
litera.hu hasábjain. Első kötete, a figyelemfelkeltő címet viselő Eleve terpesz 2001-ben jelent meg,
a valamivel később, 2005-ben napvilágot látott könyve pedig a tömör, egyszerű Fogalom címet viseli.
A fogalom a legáltalánosabb
értelmezés szerint „valamely szóban forgó dolog legfőbb ismertetőjegyei alapján
tudatunkban megjelenő gondolati forma.” Dahlberg meghatározása szerint pedig:
„A fogalom a gondolkodás, az elvonatkoztatás és az általánosítás műveletének
segítségével oly módon foglalja össze egyetlen egységbe a tárgy tulajdonságát,
hogy ezeknek együttese egy minden mástól különálló osztályt alkot.” A fogalom
tehát olyasvalami, aminek - első látásra legalábbis – semmi köze nincs az
úgynevezett materiális valósághoz. A nyelv pedig voltaképpen ennek a valóságnak
a fogalmivá tétele – gondoltuk sokáig.
Wittgenstein óta azonban alapos okunk
van azt gyanítani, hogy a nyelv az egyetlen realitás. Hasonlóképpen gondolkodik
erről Pollágh kötete is, melynek A nyelv
című verse a következőképpen definiálja a címében jelölt fogalmat: „Amivel
kapálni/ lehet menni el.” A verseskönyv négy ciklusa közül az első (Új mondattan) szintén ezt a kérdést
járja körül, arra a következtetésre jutva, hogy „A mondat történik./ Csak a
mondat történik,/ csak a mondat igazán.” (A
mondat). A nyelvet elsődlegesnek tekintő magatartást, a nyelvbe vetettség
gondolatát elsősorban Wittgensteinre támaszkodva alapozza meg: a ciklusokhoz és
az egyes versekhez tartozó mottók között rendkívül sok az osztrák filozófustól
való idézet. Pollágh filozófiai hivatkozásai azonban nem merülnek ki ennyiben,
hiszen találkozhatunk még Heidegger-utalással és Sartre-mottóval is, ráadásul
mindezen konkrét szöveghelyeken túl is érezhető a versek szerzőjének nagy
elméleti felkészültsége, filozófiai-esztétikai tudatossága.
Éppen emiatt a jól érzékelhető
elméleti háttér miatt adódhat a kötet címének egy másik értelmezése, mely a
konceptuális (azaz fogalmi) művészettel való rokonság vizsgálatához vezethet
el. Arthur C. Danto figyelt fel az elsők között arra, hogy a huszadik századi
művészet egyre inkább átveszi a filozófia szerepét, azaz a művészeti alkotások
már nem annyira esztétikai, mint inkább gondolati, bölcseleti funkciót kívánnak
betölteni akkor, mikor létezésükkel a művészet mibenlétének kérdését vetik fel.
Danto ezt a folyamatot a filozófia dominanciájának kiterjesztéseként értelmezi,
olyan tendenciaként láttatja, melyben a filozófia kisemmizi a művészetet. A
konceptuális művészetre különösen igaz ez.
Bár a koncept elsősorban a
képzőművészetben meghatározó, talán nem túl nagy tévedés ennek egy
változataként értelmezni Pollágh Péter kötetét. A konceptualizmus
Magyarországon elsősorban a neoavantgárd alkotók körében válik meghatározóvá,
az ő irányelveiket követi a – neoavantgárd művészekhez képest – viszonylag
gyorsan kanonizálódott Tandori Dezső első két kötete is, és így talán az sem véletlen,
ha a Pollágh-kötetet olvasva ez a két vékony verseskönyv idéződik fel bennünk,
még akkor is, ha TD szövegszerűen vagy mottó alakjában sehol sem jelenik meg
kézzelfoghatóan (talán csak az első ciklus első versének koanja kapcsán).
Tandorinál azonban sokkal fontosabbnak tűnik a
Wittgensteinhez hasonlóan sokszor hivatkozott magyar költőelőd, Pilinszky
János. A Kukorelly Endre által írt fülszöveg „Erős (túlzott?) pilinszkyzmus”-t
emleget. S bár a tömörség és a sűrítettség valóban emlékeztethet a klasszikus
modernség egyik legnagyobb alakjának eljárásaira, úgy tűnik, hogy a hasonlóság
kimerül ennyiben, hiszen – bár a Pollágh által használt mottók szinte
mindegyike a költő nyelvre, mondatra, szóra vonatkozó szöveghelyeit citálja –
Pilinszky költészete még jóval bátrabb/naivabb (ez értelmezés kérdése), olyan
korpusz, melynek kérdései nem annyira a nyelv és a valóság viszonyára, a nyelv
mibenlétére vonatkoznak, hanem valamiféle transzcendens világ meglétére,
lehetőségeire, illetve a szenvedés módjaira reflektálnak.
Tandori és Pilinszky említése után
érdemes még néhány szót ejteni a hagyományhoz való viszonyról, elsősorban az
erre a viszonyra vonatkozó reflexiókról. A harmadik ciklus (Haza) nagy része a tehetség mibenlétét
boncolgatja, szoros összefüggésben a hagyománnyal (nyilvánvalóan erre a
hagyománybeli hazára vonatkozik a ciklus címe is). A Nem jöttem el című versben végül az alábbi megállapítást teszi:
„De félni ne félj,/ hol a normakövetést úgy hívják:/ „tehetség” – hibázni ott
kitüntetés.” Ebben pedig az a meggyőződés implikálódik, hogy a tehetséges
alkotó „Elsőként hagyja el a hagyományt.” (Tehetség
2.). Nyilvánvaló azonban, hogy Pollágh nem a minden korábbi értékkel és
formával egyszerre szakítani kívánó megújulás elkötelezettje, hanem a hagyomány
kiváló ismerője (ezt támasztja alá a rengeteg, klasszikusoktól származó mottó),
aki a megszüntetve-megőrzés kettős működésmódjára támaszkodva építi fel
szövegvilágát.
A vékonyka, alig kilencven oldalas
kötet rövid verseiben minden szónak, írásjelnek tétje van, és éppen ennek a
sűrítettségnek köszönhető, hogy a verseskönyv a fent vázoltakon túl még igen
sok kérdést vet fel. A versek erőssége ez a tömörség és sűrűség, de talán épp
ez akadályoz abban is – a rendkívül erős elméleti megalapozottsággal karöltve
-, hogy a szövegekben egy kiforrott, egységes, kizárólag erre a költészetre
jellemző hangot fedezhessünk fel. De joggal bízhatunk benne, hogy az
elkövetkező kötetekben ez a jelenleg még erőtlennek tűnő egyéni hang dominálni fog.
(Pollágh Péter: Fogalom. JAK - L'Harmattan, Budapest, 2005.)
 |
Viszont Pollágh Péter Fogalom című könyvének annyi köze van a koncepthez, mint Wittgensteinnek az inkvizícióhoz. Már ha tudjuk, mit jelent valójában a koncept.