|
Nagy Gergely Miklós
 Ritkán van úgy, hogy a premier időpontja valami pluszt,
valami többletet ad a szóban forgó filmhez. Török korábbi két bemutatója esetén
(Moszkva tér, Szezon) viszont ez így
volt. A kora őszi időpont, a nyár utánérzete kiemelte a történet visszatekintő,
nosztalgikus jellegét, ami egyszerre szólt az évszaknak, valamint jól
érzékeltette a kortársi közegből egyre jobban kiszakadó és saját útjára lépő
fiatal 'hősök' kesernyés hangulatát és közérzetét. Az Overnight is ősszel
lett bemutatva, igaz, annak inkább már a közepén, mintsem elején, ennek
ellenére a készítők joggal számolhattak azzal, hogy akárcsak az említett két
film esetében, most is nagy lesz az érdeklődés. Nem így lett. Hivatalos adatok
szerint a fővárosban a debütáló hétvégén még háromezren sem váltottak jegyet
rá.
Pedig micsoda válogatott színészek játszanak a vásznon! Csak néhány
név a világszínvonalból: Máté Gábor, Eszenyi Enikő, Rába Roland, Tilo Werner,
Gyabronka József, persze Nagy Ervin, és az egészen pindurka, pár mondatos
szerepekre is olyanok vannak, mint Keresztes Tamás, Mucsi Zoltán, vagy épp Bánsági
Ildikó, hogy a főszereplőt játszó, mára már inkább színházrendezőként ismert,
és világszinten is befutott Bodó Viktorról ne is szóljunk, de ott van például Gryllus
Dorka is... Nem sorolom tovább, akár a Chelseaben, minden posztra extraklasszist
igazoltak, az már más kérdés, mint tudjuk, ez épp úgy lehet előny, mint
hátrány.
Hogy végülis melyik lett, azt a moziból kilépve nehéz
eldönteni. A kilencven perc alatt kaptunk egy a beharangozotthoz képest kevésbé
pörgős sztorit egy Vas Péter nevű, épp csávában lévő topmenedzserről, súlyos forint
milliárdok örző-védőjéről, akinek hirtelen egy fedezet nélküli számlát kellene
leszurkolnia elegáns német ügyfelének. A jól követhető dramaturgia két
párhuzamos szálon meséli el a világ két egymástól távol eső pontja közti kalandos
pénzügyi tranzakciót. Akárcsak Inárritu legutóbbi, Bábel című opuszában itt is
egy olyan irracionális világ képe bontakozik ki, amelyben a közeli kapcsolatok
elidegenedettek és hibernáltak, miközben valahol a föld túloldalán egyszercsak történik
valami olyasmi, ami mindent megváltoztat egy röpke perc alatt. Ez a 'globális
nyitottság' talán az egyik leghangsúlyosabb változás a magyar ugarba zárt Szezonhoz képest, amely bár szintén egy negatív
karriertörténet volt, mégis dögleni lehetett érte, hiszen iróniája, apró
sarkaiban megbúvó romantikája oly gyengéden kente kenyérre az embert. Nos, ha
valamiben nagyon különbözik az Overnight Török a korábbi filmekről,
akkor utóbbinak, ennek a bizonyos romantikának teljes, már-már tűntető
hiányában egészen biztosan az.
Ennek egyik 'felelőse' Garas Dániel operatőr, aki úgy teremti
meg a képi világot, mintha ezek az emberek egy kivágott, steril műanyag
dobozban élnék életüket Budapest közepén, akik még véletlenül sem érintkeznek a real-life-fal,
magyarán azzal a kelet-európai szutyokkal, amibe nap, mint nap mi hétköznapiak
beleütközünk. Egyenes vonalak, mesterséges, opálos fények, általános színtelenség,
rövid, gyors mozdulatok az alkotóelemek. Garas remek képein pedig gyorsan átüt
a 'brókertúlvilág' „fagyos lehelete", lelketlen közegének bezártság érzete, ahol
valójában minden siker és kinyaltság ócska látszat, ezek menő arcok szarra se
mennek vele, hiszen valójában börtönben vannak.
A színészek közül kis szerepe ellenére Eszenyi Enikő messze
kimagaslik még ilyen mezőnyben is. Néhány jelenetében olyan brutálisan erősen
teremti meg azt a végterméként tengődő, negyves, de még mindig jó karban lévő
nőt, akit mindenki dug, haza mégsem visz senki, akinek gyereke nincs, de
mindenki anyja akar lenni, aki egyszerre taszító és sajnálnivalóan elesett. Ezt
a két végletet keveri, váltogatja, miközben ócska pózokkal és szerepekkel
szeretne feldolgozni, azt az ordító hiányt, amit évztidek verejtékes munkájával
felhalmozott. Rémesen nem megy.
A jók között van Vajdai Vilmos, aki talán több jelenetet is
kaphatott volna, lett volna még érdekes figuráját hova bontogatni, Máté Gábornál
pedig lassan már csoda lesz, ha egyszer majd rosszul játszik; Gyabronka József pancser
taxisából még az is lehet (ahogy a seggre nyomott vonalkód a Szezonban
), hogy a film szimbolúma lesz.
A főszereplők esetében viszont már nem ilyen egyértelmű a
helyzet. Teszik a dolgukat, szorgalmasan szineznék a figurát, de nem
különösebben nem tudják egyéníteni azt. Szőcs Artúr csak egy kedves, mosolygós srác, még talán Pető
Katának vannak erősebb, őszinte pillanatai, miközben feje fölött a hullámok végleg
összecsapnak. Érdekes, hogy vele együtt valahogy a női karakterek (Eszenyi,
Gryllus, Bánsági) kifejezőbben tudnak felvillantani egy-egy szenvedő
arcszeletet ebből a felszínes, önpusztító világból...
Török jól érzékkel fókuszál ezekre a beszédes gesztusokra,
az apró elkapott, hirtelen meglesett emberi pillanatokra, amikor még valami
látható abból, hogy a hibernált világban azért néha kibukkan az emberi arc. Erről
pedig leginkább Bodó Viktoré hivatott tanuskodni. Patanásos csibész arcát jó sokszor
csodálhatjuk premier plánban, miközben a stressz szépen lassan felörli. Alakja
hangsúlyosan deviáns figura, különös tehetség, aki bármire képes, mégsincs
rendben vele semmi, dühös a világra, az is rá, a klasszikus felállás itt most a
film jól teljesítő motorja. Az általa kezelt pénz mögött nincs fedezet,
kiderül, lehet, hogy teherbe ejtett valakit, lehet, hogy nem, piszok drága
lakása kész romhalmaz. Az Amerikai Psycho Pat Batemanjének emberibb
változatát számára sem különösebben nehéz feladat megteremti, lévén egyszer már
eljátszotta az eredetit színházban és filmen egyaránt.
Török Ferenc rendezése igazi profimunka a profikról, amire azonban
korábbi luzerekről szóló filmjeivel ellentétben, különösebben nem vágyakozhatunk
vissza. A Szezon étteremközegéhez
képest érzésem szerint most túlságosan elment az ismeretterjesztő, felvilágosító
jelleg felé, ami így végül egy dokumentum-akciófilm közti átmenetet eredményezett,
ami önmagában még nem lenne gond. Csakhogy egyiknek sem igazán jó. A dokumentum
szárny kimerül a „ha pörgök abba, ha nem pörgök, abba döglök bele"-típusú
sztereotípiák megmutatásában, ráadásul van a filmnek egy kívülálló, jellemzően
humánértelmiségi hozzáállása, ami annál többet nem is igen enged meg, hogy becsülettel
beismerje ennek a sok túlpörgött marhának az alibilétezését és felületes
életvitelét.
Erre jön rá az a rengeteg ismerős arc, a két vezető
színtársulat, a Krétakör és a Katona színészeivel (és a Vígszínházzal
kiegészülve), ami azt eredményezi, hogy szinte csak kapkodjuk a fejünket, annak
érdekében, hogy nehogy elmúlasztva valakit még mindenki idejében felismerjünk.
A bőség pedig most megbosszulja magát: az ismerősség érzése és a felfedezés
szándéka végeredményben széttöri az illúziót, a beleélést, olyan sokan vannak.
Akció-, vagy kalandfilmnek meg azért sovány, mert nem érzem
a dolog súlyját, láthatatlan számok, számsorok okozzák a galibát, amit kívülről
megfigyelhetek, de élményként már át nem élhetek. Egy mélyebben ábrázolt,
többszörösen összetett viszonyháló talán izgalmasabbá tehette volna a
történetet, amely így nehezen lendül túl a modellálás szintjén.
Mindegy, tovább nem fanyalgok, amúgy pedig egyáltalán nem
rossz a film, vegyük észre az értékeket, abszolút érdemes megnézni, mégis
kétlem, hogy akár nézettségileg, akár szakmailag eléri az előzőek sikerét. Bár
a filmből tudjuk, hogy nincs lehetetlen. 24 óra szinte mindenre elég.
OVERNIGHT (2007)
Rendezte: Török Ferenc
Forgatókönyv: Maros András, Török Ferenc
Fényképezte: Garas Dániel
Zene: Moritz Denis, Eike Hosenfeld
Szereplők: Bodó Viktor, Pető Kata, Hanns Zischler, Szőcs Artúr, Eszenyi Enikő, Máté Gábor, Nagy Ervin, Tilo Werner, Gryllus Dorka, Gyabronka József, Mucsi Zoltán, Nagy Zsolt, Rába Roland, Bánsági Ildikó
 |
