|
Greff András
Foo Fighters: Echoes, Silence, Patience and Grace. RCA/Sony BMG, 2007.
The Hives: The Black and White Album. Interscope/Universal, 2007.
 Rockzenekar kétféle van. Az egyik
halmazt azok bélelik ki, akik az új barázdákat szántják, a másikban pedig vígan
megvannak a már korábban kieszelt zsánerekkel, és csak az érdekli őket, hogy
minél jobb, kerekebb, szebb és hatásosabb dalokat írjanak. (Olykor persze e
második csoport renitensei is újszerű zenéket vajúdnak világra, de ez most
mellékszál). Mert a jó dal, vélik, örök. Ebben azért van valami: az amerikai
Foo Fighters és a svéd Hives pályafutása során például egyetlen eredeti hangot
sem játszott le, ám ettől még, a baromi jó számaik miatt, nagyon lehetett bírni
őket. Egészen mostanáig.
 Az előbb már megkezdtük az érzelmi húrok pengetését, folytassuk is hát ebben
a tenorban: Dave Grohl halál szimpatikus pasas, igazán nehéz haragudni rá. Most
azért megtesszük - mert a Foo Fighters élén összehozott nyolcadik lemeze sápadt
és erőtlen, akár egy megejtett cselédlány. Az a gitárpop, amit Grohl a Nirvana
után játszani kezdett, egyébként is elég problémás eset. Ha nincs a gitárokban
elég szenvedély, nincs elég lendület, akkor az édeskés, finomabb ének miatt a
zene azonnal elviselhetetlen szentimentalizmusba süpped, az elénekelt
dallamoknak pedig mindenképpen átlagon felülieknek kell lenniök, mert a mögöttük
dohogó zene nem annyira vad, torz és hangos, hogy jótékony hangfátylat borítson
az esetleges hiányosságokra. Ugyanakkor, ha minden összeáll, a gitárpop igazi
ínyenc csemege, egyszerre színes és elven, keserű és szívhasító. A kilencvenes
években a skót Teenage Fanclubnak és a seattle-i Posiesnak,
a Foo Fighters e két legfontosabb művészi előképének ez mindgyakran
összejött.
Grohlnak most nem jön össze. Voltaképp már a nyitónóta jelzésértékű, mert
bár ez a The
Pretender távolról sem rossz darab, azért a Fighters korábbi
felvezetőslágereinek, a káprázatos Best Of You-nak
vagy a még korábbi, virgonc Monkey Wrench-nek
a nívóját nyilvánvalóan nem éri el. S aztán csak a hosszú út lefelé. A Foo
Fighters lemezeit sosem azért szerettük, mert oda-vissza hibátlanok lettek
volna, ám az arányok most egészen kétségbeejtőek: a már említett nyitószám
mellett egyedül a Long Road To Ruint érdemes kiemelni, ami első
osztályú (édesbús, lendületes, ragadós) sláger, de ezeket leszámítva az Echoes...
emlékezetes refrének nélküli egérszürke, unalmas, és mélyen közepes lemez.
Liftzene.
Ami a kiszerelést illeti: mintha a 2005-ös In Your Honor két
diszkjét csúsztatták volna egybe, a dalok egyik fele villanygitáros, a másik
akusztikus(abb) természetű, de hiába. Amit hallunk, nem a határok magabiztos
kitágítása, hanem tétovaság a némiképp idegenebb terepen. Megpróbálkoznak egy
folkos instrumentálissal is (Ballad of The Beaconsfield Miners), na,
hát az igazi mélypont. Kár is a szóért.
 S a Hives új lemeze legalább ilyen szomorú menet. A svéd zenekar okkal vált
a '90-es évek közepén berobbanó skandináv rakendroll mozgalom legsikeresebb
zenekarává, hiszen a 2000-es Veni Vidi Vicious kivétel nélkül
hibátlan, dögös és szemtelen minimalista rockdalokból épült fel, mintha
egybegyűjtötték volna a Sonics és a 60-as évek egyéb „nuggets" bandáinak legjobb ötleteit - nem csoda, hogy
számait (hozzácsapva pár korábbi tételt) egy évre rá újra megjelentette
Angliában (az egyebek mellett az Oasis menedzsereként elhíresült) Alan McGee
kiadója, a Poptones. Minek köszönhetően a Hives kitört abból a (szigorúan
kereskedelmi értelemben vett) másodvonalból, amelyből a Turbonegro, a
Hellacopters, a Backyard Babies és egyéb északi társaik képtelenek voltak. Ami
meg a mainstreamet illeti, arra aztán igazán ráfért már egy ilyen felvillanyozó
brigád.
Ráférne ma is. Ám negyedik lemezén a Hives inkább a szélesebb, szépen
aszfaltozott utat választotta: rádióbarátira púderezett hangzásával most már
nyíltan igazodik a popvilághoz - ám ezzel még meg lehetne barátkozni. Csakhogy
a legtöbb szám olyan, mintha egy (amúgy képességes) Hives-kópiazenekart
hallgatnánk: a riffek veszettül frappánsak akarnak lenni végig, de egyszer sem
sikerül olyat összehozni, mint amilyen a Die,
Allright! volt egykoron.
A számok hatástalansága valamilyen szinten
produceri hiba is, mert például a You Dress Up For Armageddon élőben
elővezetve nyáron a Szigeten hiánytalanul élvezetesnek tűnt, itt viszont nem
működik annyira jól. A tetejébe kapunk aztán három gitármentes, bizarr
popszámot (Giddy Up!, A Stroll Through Hive Manor Corridors, Puppet
On A String): viccek az igazán rossz fajtából. (A Hives Timbalanddal is
összehozott pár dalt idén, de azok nem készültek el időben - hallva ezt a három
próbálkozást, ennek csakis örülni lehet.) Amúgy a Veni Vidi Vicious
idején a Hives dalainak menetideje úgy másfél-kettő perc között mozgott, most
ez felkúszott stabil három és fél percre. Számonként 90 darab merőben
felesleges másodperc! Talán azok tehetnek mindenről.
 |
ebben a zenében lélek van.más nem is kell.és ez az é egyik legjobb lemeze számomra