|
Greff András
White Chalk. Island/Universal, 2007.
 Nem sok kétség férhet hozzá, hogy a kilencvenes évek elején feltűnt alternatív hősnők közül az 1969-ben az angliai Somersetben született Polly Jean Harvey remegtette meg legkivált a rockvilágot. 1992-ben, belépője, a Dry megjelenésekor szó sem volt holmi ígéretekről: a huszonhárom éves Polly ekkor már kész egész volt, kinek hanyag, nyers, punkos számait minduntalan át- meg átjárta az a mágikus töltet, ami csakis a rendkívüli, unikális személyiségek munkáiban érzékelhető. Polly összetéveszthetetlen volt és eredeti, s ebbe még az sem kavart bele különösebben, hogy mind hangszíne, mind az intonációja kísértetiesen emlékeztetett Patti Smith, a hetvenes évek e csodás női ikonjának tónusára.
PJ Harvey a legkevésbé megnyugtató jelenség. Megjelenése, valamint nőiségének valódi megélése alkalmassá tette volna arra, hogy a 90-es évek leghalálosabb, szakadt harisnyás, bakancsos femme fatale-jává váljon, akit imádni, és akitől a falnak rohanni kell, de Polly valójában egészen más alkat. Terepe nem a hatalom, a manipuláció és az öntelt magabízás, hanem a bánat, a veszteség, a fájdalom, a keserűség és az önmarcangolás; olykor a düh, néhol a gyilkos irónia. Sebzett, ám roppant bátor nő, aki a folytonosan (és ilyképp: rém unalmasan) glamúros dívákkal szemben volt már szívdöglesztő és csúf, szakadt és elegáns, duzzadt már erőtől, máskor alig állt a lábán.
Történetében egyvalami volt állandó csupán, és ez a legfontosabb: az a magaslati-mélységi kiterjedés, ami a dalainak sajátja. Az ugyanis minduntalan jelentékeny volt, akár punkosan karcos volt a kiszerelés (Dry, Rid Of Me), akár elektronikus (Is This Desire?), vagy éppen kimondottan popos (Stories From The City, Stories From The Sea). Polly gond nélkül ragyogott ki bárki mellől akkor is, amikor vendégeskedni hívták, mikor Mark „Sparklehorse" Linkousszal borongott az It's a Wonderful Life-on, vagy amikor a démoni Nick Cave-vel énekelt halálos balladát (Henry Lee) a szeretni képtelen férfit késével a másvilágra segítő asszonyról (s hogy teljes legyen ez a sötétvörös kép: az utóbbi páros a valóságban is jeleskedett a szívgyötrésben - rövid, ám intenzív kapcsolatuk fájdalmas emlékét Cave '97-es albuma, a Boatman's Call őrzi, hősnőnk nyoma eltéveszthetetlen, elég a dalcímekre nézni: Black Hair, Green Eyes, West Country Girl).
Bizonyos szempontból nyolcadik lemezén, a néhány hete megjelent White Chalkon is minden ugyanúgy van: ez is egy mélyen megélt, mélységesen felkavaró album. Hozzáállásában is tipikus Polly, ő ugyanis mindig azon volt, hogy soron következő lemezének a megelőzőével éppen ellenkező formát adjon. Így következett az experimentális Dance Hall At Louse Pointra az elektronikusabb természetű Is This Desire?, vagy a szalonképes Stories...-ra legutóbb a nyers, alulhangszerelt Uh Huh Her. A White Chalk szépen illik ebbe a sorba, sőt még túl is tesz az eddigieken, hiszen ez a lemez nem csupán az Uh Huh Herrel, hanem voltaképp az egész eddigi életművel szembemegy. Harvey ez alkalommal ugyanis két, eddig tőle elválaszthatatlannak gondolt védjegyéről is lemondott. Egyfelől a sarokba tolta a gitárját és a lemez legnagyobb részében csakis zongorával kíséri magát, másrészt ezekben a számokban egészen meghökkentő regiszterben énekel: magasan, szinte falzettben. S ennek talán még nagyobb jelentősége van, hiszen ezzel művészetének leghatásosabb összetevőjéről, fantasztikus hangjának roppant erejéről mondott le - ily módon pedig, hogy némiképp előre szaladjunk, hogy is volna képes korábbi munkáinak nívóját hozni... Mindennek persze oka van. Harvey ezúttal a legkevésbé sem akarta erősnek mutatni magát.
A White Chalk afféle gótikus hangzóregény: többé-kevésbé összefüggő számaiban halál, viszonzatlan szerelem, abortusz, drogos rémálom folyik össze kísérteties egésszé. Ez a mindössze félórás lemez próbára teszi a hallgatót, s nem csupán a borzalomdús szövegvilág miatt: dalaiban primitív zongorajátékra simul Polly sápadtra csitított hangja, és nincs enyhülés, nincs megnyugvás rajta percnyi sem. Bizonyos dalokat ez a forma igazán nagyszerűvé emel. Ilyen a lemez borzongató felütése a magányos lélekbe kúszó ördögről (The Devil), a repetitív zongorafutamon kábán hullámzó When Under Ether, vagy a Grow Grow Grow, amelyben a lírai én vékony kislányhanggal fohászkodik anyjához, hogy segítse őt felnőni végre. Ezekben a dalokban szöveg, dallam és előadásmód kivételes együttállása történik meg, a White Chalk kiváló konceptuális művészetnek tetszik ilyenkor. A lemez második felére sajnos mindebből nem sok marad: noha a dalszövegek nívója végig magas, amit hallunk, ekkor már nem több egyazon rugóra járó, unalmasan „hangszerelt", fád zenénél, melyet elviselhetetlenül modoros ének takar be.
PJ Harvey nyolcadik lemeze minden bizonnyal az év egyik legbátrabb húzása az alternatív mezőnyben. Hogy hallgatjuk-e majd, nos, ez egy egészen más kérdés.
 |
ez szintén bejön. 
