|
Aponyi Noémi
 Ha annak idején a Huncut felhőcske nézői azt gondolták, film ezen túl semmi újat nem fog tudni nekik
mutatni, ha azt hitték, Ming-liang Tsainak
köszönhetően láttak mindent, ami egy férfi, egy nő és egy dinnye között
történhet, hát tévedtek. Bár a dinnye kimarad John Cameron Mitchell filmjéből,
majd kétórás segédanyagot kapunk, mit tehet egy férfi gyertyapózban magával,
esetleg egy vagy két másik férfival, hogyan játszadozhat el egy nő sajátmagával
egy távirányítható, tojás alakú vibrátor társaságában, esetleg egy másik nővel
vagy egy komplett házaspárral, netalán egy szobányi férfival és nővel. A Shortbus 102 perces játékideje alatt egy mindent átfogó kiállítás látogatói
lehetünk, melyben a Káma-Szútra garantáltan összes póza és még annál több lehetséges
szexpartner-párosítása vonul fel a néző szeme előtt a vásznon.
A provokatívnak szánt film rajongói azzal ünnepelték a Shortbust, hogy végre egy film, ami őszintén, elkendőzés, finomkodás,
álszerénység nélkül beszél a szexről. A beállításokat, a színészek valósághű
játékát valóban megirigyelhetnék még a sokat látott pornórendezők is. Az első
félóra után azonban (a felére csappant közönség között) már teljesen megszokod
a közeliket a nemi szervekről. Kezd kevés lenni ez az őszinteség. Több kellene
a botrányból.
Mitchell a Shortbus-szal
New Yorkba vezet minket, de ez a Nagy Alma már nem a West Side Story színes kultúrmasszája, nem is A taxisofőr háborús övezete, ahol azért mindig ott szunnyad az
esélye annak, hogy egyszer jön majd egy nagy eső, ami a város minden szennyét
elmossa, és főleg nem Woody Allen örök, megkérdőjelezhetetlen szerelme. Ez a
New York egy szeptember 11. utáni New York, amiből nemcsak a remény, de mintha
minden más is elveszett volna. Ez a New York, míg azzal hiteget, hogy kiismerhetõ
és nyitott, valójában végletesen és
véglegesen zárt és átláthatatlan. Ebbe a Manhattanbe, ahogy azt a Shortbus címadó underground
szexklubjának egyik törzsvendége, az egyszer volt new yorki polgármester a
meghatottságtól könnyes szemmel megvallja: „minden bűnös elzarándokol, hogy
megbocsátást nyerjen", de ez a Nagy Alma már fizikailag képtelen ennyi bűnös
lélek feloldozására.
A Shortbus
Manhattanje olyan, mint az egészestés játékfilm maga. Az expozícióban az
establishment shotot úgy pipálja ki a rendező, hogy méregdrága légi felvétel
helyett rajzolt, festett totált mutat az aszfalt- és felhőkarcoló-dzsungel
házairól. Maradunk kint, a felszínen. Ez a város sem és maga a film sem képes
ledönteni nemhogy a megrajzolt falakat, de a valóságosakat sem. Nem képes közel
engedni az emberhez, a városlakóhoz, a Shortbus
szereplőihez. Csak dokumentálja őket és tüneteiket anélkül, hogy magát a
betegséget kutatná, épp ezért a kezelés sem hozhat valódi gyógyulást: csak a
felszíni tüneteket enyhítheti, anélkül, hogy megszüntetné magát a problémát.
Minden marad a felszínen Mitchell Manhattanjében. Mint ahogy a felszínen
dagonyázunk a Shortbusban, nemcsak
annak egyik főszereplője által unos-untalan kattogó, mindent és mindenkit
lencsevégre kapó polaroid géppel, nemcsak a másik főhős, James szerelméről
készített, a kapcsolat legfőképp gondtalanul boldog, szirupos pillanatait
összevágott mázas montázsában, hanem magában a címadó Shortbusban, New York
betegeinek, a szeretni képtelenségüktől megcsömörlött aszfaltdzsungel lakóknak
szánt klinikán, az örömtanyán is.
A film többségében a világváros elektromossági gondokkal
küzd: a lámpák örökösen kiégnek, nincs kellő megvilágosítás, nincs fény. Csak
az orgazmus, az őszinte, valódi, átélt gyönyör tud újra fényt hozni a világra,
vagy legalábbis Manhattan sötét utcáira Mitchell filmjében. Az alig százéves
mozi történetében számos film és sorozat rendezőjét ihlette már meg a nő, aki
nem képes az orgazmusra. Mitchell csavart még egyet a dolgon, és egy olyan
hősnőt választott filmje (egyik) főszereplőjéül, aki ennek ellenére abból él,
hogy azt tanítja, amiben magának még sosem volt része: szexterapeuta. Így
keresztezi az útját két, öt éve együtt élő férfi: James és Jamie, akik Sofia, a
tanácsadó kanapéján betegekből hirtelen orvosokká válnak. Varázsszerük az
orgazmust prédikáló, frigid asszonynak a Shortbus, „a tehetségesek és a
hátrányos helyzetűek" new yorki szexklubja, ahogy a házigazda, a transzvesztita
Justin Bond mutatja be a helyiséget. Van itt minden: színház- és moziteremtől
orgiaszobáig, kibeszélő fülkéig, ahol orgazmus-élményeiket oszthatják meg
egymással a nők (, itt világosodhatunk meg pl. arról is - Mitchellnek
köszönhetően -, hogy egy jó orgazmus képes véget vetni a háborúknak, és elhozni
a várva várt békét.
Ha létezik orgazmus, azt itt kell keresni, és ha létezik
gyógyír a szeptember 11. okozta sebekre, akkor az az orgazmusban keresendő,
szól Mitchell tanítása, aki egy nyiltatkozata szerint mindent megad a Shortbusban a nézőnek, ami ahhoz kell,
hogy túlélje az elkövetkezendő alig több, mint egy évet Bush-sal Fehér Házban. Dugj, ha annyira bizalmatlanná
váltál mindenkivel szemben, hogy még a neved sem mered felfedni másnak, nemhogy
magadat. Dugj, ha már a terápia, vagy az ordítás, veszekedés sem használ
kiüresedett és megcsömörlött házasságodra. Dugj, ha társad, szerelmed a
szerelem elvesztésével inkább élőhalottként kísért közös lakásotokban és
ágyatokban, és titokban valóban a halálra készül. Dugd őt, dugd életre halott
kedvesed. Dugj, ne szeretkezz, ne háborúzz, hangzik az új jelszó, mert ha a
felszínen olyan is minden, mint a hatvanas években, belül már semmi sem maradt
a hippi mentalitásból.
Hiába bánik Mitchell szereplőivel kétségtelen szeretettel,
hiába juttatja őket külön-külön, vagy együtt, személyre szabott szexterápiával
a kívánt gyönyörhöz. Kiutat ő sem talál számukra reményvesztettségükből,
legfeljebb csak pillanatnyi bejáratokat a Shortbusba, egymás testébe, egymás
reményvesztettségébe. Épp ezért gyanús a film műfaji meghatározása: paródiát
látunk elvileg. Épp ezért tűnik erőltetettnek az irónia, amivel a Nagy Alma
lakosait ábrázolja a rendező. Hiába a Pollock poszter a falon, amit egy kis
testnedv még színesebbé tesz, hiába James inkább siralmas, mint nevetséges
öngyilkossági kísérlete - hogy a jakuzziba fojtsa magát -, és hiába a valóban
meghökkentőre sikeredett szexjelenet, amikor Jamie egy férfi segglyukát
használja mikrofonként, hogy beleüvöthesse az amerikai nemzeti himnuszt. És
hiába a botrány, a látszólag őszinte beszéd a szexről, a nagyközelik az
egymásbahatoló, gabalyodó nemi szervekről. Nem tudunk szívből nevetni Mitchell
karakterein. Nem tudjuk kinevetni őket. Legfeljebb csak velük együtt,
erőltetetten hahotázni - ha már sírni sincs miért. Hiába a dugás orrba-szájba,
marad a csömör. „Régebben meg akartam váltani a világot, most már csak
méltóságomat megőrízve szeretnék távozni.", vallja a Shortbus transzvesztita
házigazdája, Justin Bond. A Shortbusnak
és hőseinek egyik sem sikerül.
SHORTBUS (2006)
Rendezte: John Cameron Mitchell
Forgatókönyv: John Cameron Mitchell
Fényképezte: Frank G. DeMarco
Zene: Yo La Tengo
Szereplők: Sook-Yin Lee, Paul Dawson, Lindsay Beamish, PJ DeBoy, Raphael Barker, Peter Stickles, Jay Brennan
 |
