|
Székely Csaba
Ha figyelembe vesszük, hogy Wass Albert neve közel két
évtizede robbant be a köztudatba (nagyjából 1990-re tehetők a Wass-kultusz
kialakulásának kezdetei), különösnek mondható, hogy az irodalmi elit alig
tanúsított figyelmet a jelenséggel szemben. Nem tartották említésre érdemesnek,
vállat vonogattak, legyintettek. Akik pedig félig-meddig komolyan vették, azok
megpróbálták megmagyarázni, és teszik ezt ma is, hogy miért nem érdemes
komolyan venni. Kevés olyan írás született, amely behatóan és megfelelő
szakértelemmel foglalkozna a Wass-jelenséggel, más szóval: a legtöbb Wass
Albertről szóló szöveg jobb lett volna, ha meg sem íródik.
A Wass Alberthez kritikusan viszonyuló szerzők általában két
témáról írnak: az író műveinek minőségéről valamint Wass erdélyi múltjáról,
azaz esetleges háborús bűnösségéről, antiszemitizmusáról, nyilas- és
nemzetiszocialista szimpátiájáról. Noha ezek az írások fontos információkat
tartalmazhatnak, valójában kevéssé segítik a Wass-jelenség jobb megértését. Erényüket
abban látom, hogy megcélozzák egy árnyaltabb Wass Albert-kép kialakítását,
viszont az időbeli lemaradás miatt ez nem járhat sikerrel. Azok, akik korábban
találkoztak a kiadók által népszerűsített Wass-képpel, ezeket az újabb
kísérleteket durván elutasítják.
Amikor Kosztolányi Dezső megírta híres cikkét, Az
írástudatlanok árulását, többek között azt bizonygatta, hogy Ady versei
gyengék, és hogy butaság egy ilyen gyenge költőt ajnározni. A kortársakból ez
ellenérzést váltott ki, és ez a helyzet most is: nem lehet felülírni a kultuszt
az életmű minőségének megkérdőjelezésével. Nyilvánvaló, hogy a Wass-pártiakat
nem fogják meggyőzni a Wass Albert prózájáról született negatív kritikák.
Mindig fel fogják hozni ellenérvként a Baumgarten-díjat és különböző
irodalmárok méltató szavait. Nem mintha nem ítéltek volna oda Baumgarten-díjat
mindenféle nímandnak, és erős ízlésficammal rendelkező irodalmárok sosem
kerültek volna tiszteletreméltó pozícióba az irodalomtörténet során, de ez
mégiscsak egy szilárd érv. Az író múltjával foglalkozó írások pedig azért
lehetnek hatástalanok, mert nem elszigetelt esetről van szó; ismerünk olyan
világirodalmi példákat, Nobel-díjas szerzőket is, akik nyíltan hirdették
fasizmus iránti elkötelezettségüket (pl. Ezra Pound, Marinetti, Knut Hamsun).
Ha tehát csak e két aspektusra, a szerző életére és
életművére összpontosítunk, könnyen lépéshátrányban találjuk magunkat a
Wass-rajongókkal szemben. Ellenérveik (objektíven szemlélve) gyakran
helytállóak, és csak egy premodern szemszögből lehetnek vitathatóak. Éppen
ezért nem is a meggyőzés, vagy egyfajta értelmiségi állásfoglalás az, amire
szükség lenne ebben a kérdésben, hanem a téma tágabb perspektívából való
szemrevétele. Wass Albert ugyanis régen túlnőtt az irodalomesztétikai
kereteken, jóval összetettebb jelenséggé vált. A róla való diskurzusban nem
elég a megszokott irodalomkritikai eszköztárat alkalmazni, hanem érdemes olyan
területekhez nyúlni, mint például a nacionalizmus tudománya, a
politikafilozófia, a vallástudomány, a tömegpszichológia, vagy akár a
márkanév-kutatás.
Ehhez azonban a kánon-képző irodalmároknak más stratégiára
van szükségük. Már késő azt magyarázni, hogy mitől aggasztó Wass Albert
népszerűsége, írásai mitől rosszak, és miért nem szabad beengedni őket a
hivatalos kánonba. (Amellett, hogy ez szélmalomharc, az ilyen jellegű
szövegeken gyakran átsejlik a negatív érzelmi töltet, az enyhén démonizáló
szándék is, és emiatt hasonlítani kezdenek azokhoz az írásokhoz, amelyek ellen
hadakoznak.) Hadakozás helyett tudomásul kell venni Wass jelenlétét az irodalmi
közízlésben, és pamflet-szerű szövegek helyett olyan kritikai-elemző szövegekre
van szükség, amelyek szem előtt tartják az irodalmi jelenségek társadalmi
aspektusait, illetve az adott kulturális és politikai közegbe való
beágyazottságukat.
Mert fontos tudatosítani, hogy Wass Albert esete
hangsúlyosan politikai ügy is. A náci Németországnak is voltak kedvenc szerzői
(Nietzsche, Ernst Jünger, sőt, Karl May!), ugyanígy a Szovjetuniónak (Gorkij,
Solohov, Alekszej Tolsztoj). Ideológiai malterként használták őket az eszme
építésében. Wass Albert jelenleg a magát nemzetinek nevező oldal kedvenc
szerzője, könyveit jobboldali pártok standjain árusítják, emlékművek
leleplezésekor vagy nemzeti ünnepek, évfordulók alkalmával adóznak az
emlékének, nevét a parlamentben is beszédükbe foglalják. Ilyenkor nem annyira a
szépírót méltányolják, hanem inkább azt az írót, akinek tettei példaértékűek,
papírra vetett gondolataival pedig azonosulni lehet. A szerzőt, aki regényeiben
oly szépen megírta „az igazságot", „a magyar sorsot", és akinek szavai
legitimálják az adott párt vagy szervezet célkitűzéseit.
A politikai elitnek ezekkel a gesztusaival könnyen
megnyerhető az író népes olvasótáborának szimpátiája, ezenkívül jót tesz a párt
imidzsének, ha kulturális jelleget kölcsönöznek neki. Valószínűnek tartom, hogy
a szélsőjobb retorika szókészlete egyenes arányban alakult Wass Albert
népszerűségének növekedésével, vagyis a jobboldalon egyre többen beszélnek
„Wass-nyelven". Ez alatt nem a szépírói nyelvhez való közeledést értem, hanem
egy olyan fogalomhasználatot, amely Wass Albert emigrációs közírói
munkásságában gyökerezik.
Van ebben egy homogenizáló szándék is a politikai elit
részéről. A korábban már kisajátított nemzet szó összekapcsolható lett -
sok más átideologizált fogalom mellett - egy író nevével; így aki a nemzethez
tartozónak vallja magát, annak szeretnie kell Wass Albert műveit is,
azonosulnia kell a gondolataival, és az sem árt, ha időnként sírva fakad, hogy
mennyire kitoltak velünk a románok. Ez fordítva is érvényes: aki szereti Wass
Albertet (még ha nem is fakad sírva, hogy mennyire kitoltak velünk a románok),
az minden bizonnyal nemzeti érzelmű, „jóravaló ember".
Talán ő az egyetlen magyar író, akinek elég kiejteni a
nevét, a kiejtés módja alapján azonnal besorolhatóvá válunk valamelyik
politikai szekértáborba. Aki nem tanúsít megfelelő tiszteletet, könnyen
agresszív verbális támadások célpontjává válhat, és itt kapcsolódik a jelenség
politikai dimenziója a vallási dimenzióhoz. Egykor kizárólag szakrális jellegű
cselekvések, szokások, szókészletek váltak az utóbbi évtizedben Wass Alberthez
kapcsolódó rituális rendszerré. A rajongók számára Wass Albert írói és emberi
nagysága evidencia, nem szorul bizonyításra. Nem is lehet bizonyítani, hiszen
megélni kell, akárcsak Isten létezését.
A vallásos tisztelet jeleivel lépten-nyomon találkozunk:
zarándokutakat szerveztek életének (vagy regényeinek) különböző helyszíneire;
tanúi lehettünk művei rituális befogadásának, amikor egyszerre több helyszínen,
24 órás felolvasást tartottak; a róla szóló pozitív hangú írások hemzsegnek az
olyan kifejezésektől, fordulatoktól, amelyekkel korábban szentek életéről szóló
művekben találkozhattunk; halálával kapcsolatban spekulációk kaptak szárnyra,
az öngyilkosságból mártír-halál lett. Ide sorolható az is, hogy a Wass
Alberttel szembeni kritikai hangot elfogadhatatlannak tartják. Aki ilyet enged
meg magának, azt „kiátkozzák", mint egykor az eretnekeket. (Az eretnek
jelenkori szinonimái: kommunista, judeo-liberális, nemzetáruló, zsidóbérenc,
románbérenc, besúgó stb.)
Ez a szakrális jelleg egyrészt „magától" alakult ki, vagyis
működésbe lépett a Northrop Frye-féle elmélet, mely szerint a Bibliához és a
szent szövegekhez való viszonyulás meghatározza a mindenkori nyugati
irodalomkritikát (hasonló jelenséggel találkozhattunk már minden fontosabb
írónk esetében is), másrészt összefüggésben áll a kiadópolitikával, különösen a
Kráter Műhely Egyesület köré tömörülő csoport Wass-népszerűsítő írásaival.
Mivel az irodalmi elit nem foglalkozott Wass Alberttel, az olvasó ezekből a rajongó
hangnemű írásokból szerezhetett tudomást arról, hogy „mi az igazság" az íróval
kapcsolatban. A rajongás pedig ragályos. Kell egy kreált sztár kreált
mítoszokkal, néhány fanatikus hívő, és az olvasók tömege máris ott csápol a
könyvesboltok polcai előtt.
Azt is meg kell jegyeznünk, hogy a Wass Albert iránti vallásos kultusz mintái fellelhetők egyes nacionalizmusokban is. Ugyanaz az egyház-helyettesítő tendencia jellemzi mindkettőt: átveszik azokat a funkciókat, amelyeket korábban az egyházak láttak el. Wass Albert rajongói esetében ez különösen a közösség-építő és -összetartó gyakorlatokban figyelhető meg. Ettől nem válnak keresztényietlenné, viszont nyomon követhető egyfajta szektásodás, amely keresztény rítusokból, sámáni ősvallások elemeiből és különböző - nemzeti vagy vallásos - ereklyék tiszteletéből áll össze.
Talán nem merészség kijelenteni, hogy a Wass-jelenség a
kiadói propaganda, az aktuálpolitika és a magyar kulturális hagyományok
találkozásának terméke. Ezért úgy gondolom, hogy Wass Albert kritikai
megközelítésében mindezt nem szabadna figyelmen kívül hagyni, hiszen az ilyen
kritikai szövegek nem öncélból születnek, hanem reakcióként a hangos
Wass-jelenségre. Tulajdonképpen belőle inspirálódnak. De amíg nem tudatosítjuk
a jelenség mibenlétét, működési törvényeit, addig ezek a szövegek nem fognak
naiv filológus-esszékből kultusz-lebontó szövegekké válni. Sőt, valószínűleg
semmi sem fog kultusz-lebontó szöveggé válni; az egyetlen járásra érdemes út a
Wass-jelenség minél akkurátusabb és körültekintőbb feltárása maradt.
|
Pedig megérdemelte volna.