|
Magyari Nándor László
 A Babeş-Bolyai és a 22-es csapdája
Találgatni sem tudom, hogy miért
maradtunk ki ismét egy szakmai előkészítésből/elemzésből, mint ahogy azt sem, hogy miért nem esik egy árva szó sem a
romániai magyar nyelvű oktatásról a nemrég napvilágot látott elnöki bizottság
jelentésében[1]. Annál is
beszédesebb a (kényszerű?) távolmaradásunk, hogy a jelentés egyfajta „oktatási és kutatási nemzeti paktumot"
sürget, egy ilyenről szóló tárgyalási asztalnál pedig, a romániai magyar
„szakértőknek", illetékeseknek, felelősöknek, politikusoknak, is ott lenne a
helyük.
A legegyszerűbb
ismét csak az lenne, ha a szerzők/megrendelő, a román politikai elit, stb.
nacionalizmusára, magyar-gyűlöletére, stb. hivatkoznánk (ezt minden bizonnyal
meg is teszik majd). Ezzel azonmód el is kennénk, ránk érvénytelennek nyilvánítanánk, a jelentésben felállított - számomra
érvényesnek tűnő - szomorú diagnózist. Az is lehet persze, hogy „szakértőink"
csak a(z etnikai) politikacsinálás homokozóiban játszadoznak, bár a legmagasabb
rangokkal, funkciókkal büszkélkednek[2]
gőzük sincs az oktatáspolitikáról, csak úgy tesznek mintha.
Szóval a lesújtó,
de a megoldási javaslatoknál mindenképp, relevánsabbnak tűnő diagnózis
kulcsszavai: a román oktatás versenyképtelen, eredménytelen,
méltánytalan és középszerű, illetve rossz minőségű.
Máskor
is megtettem[3], ismét
leszögezhetem, amit (oktatás)politikusaink előszeretettel romániai magyar oktatási rendszernek neveznek, az valójában nem
rendszer, illetve egyetlen más megfigyelő sem érzékeli/tekinti akként.
Megszokásból, illetve vágyaink elõrevetítésébõl fakadóan, igen gyakran
reflektálatlanul, beszélünk "romániai magyar oktatási rendszerrõl", akár az
elemi akár a gimnáziumi, közép- vagy felsõoktatásról legyen szó. A romániai
magyar nyelvû oktatási rendszer megmarad(t) metaforának, folyamatos terv, mely
az utóbbi jó nyolcvan esztendõben - a kisebbségi sorba jutás óta - sohasem vált
valósággá. Valójában egy igen lazán és korántsem rendszerszerûen kapcsolódó,
csupán az oktatás nyelvének szintjén homogén, igen kevéssé integrált, idõszakos
és esetleges kapcsolatokat kialakító és fenntartó részegységekként mûködõ
entitásokról van szó. Ez is egyik oka annak, hogy képtelenség, akárcsak korporatív
módon is, megjeleníteni e nemlétező rendszert, az oktatásról szóló országos
vitákban.
Így
aztán nincs okunk, sőt érveink sincsenek, azt feltételezni, hogy e rendszeren
belül a Romániában magyar nyelven folyó oktatás másmilyen lenne, mint az
országos, általában. Tetszik nem tetszik a diagnózis érvényes, mégha több
szempontból árnyalásra is érdemes, nem utolsó sorban a kisebbségi nyelven folyó
oktatás perspektívájából. Tartok tőle viszont, hogy az árnyalás nem javít,
hanem még sötétebbé teszi a képet. A jelentés, minden bizonnyal helyesen, az EU-s
és általában a nyugati világra jellemző, a globalizációs- és a tudás-piaci kihívásoknak
megfelelő kompetenciák kitermelésére (az output-okra) koncentrál és azokat
teszi meg egy feltétlen szükséges, átfogó oktatáspolitikai és/vagy intézményi
reform céljának. Ezen célok a Romániában (kisebbségi és/vagy) magyar nyelven
folyó oktatás számára is kézenfekvőek lehetnének, hacsak politikusaink másként
nem döntöttek volna. Mert hadd ismételjem el a romániában magyar nyelven folyó
oktatás általános célkitűzései, annak alapelvei ésve a prioritásai mások. Hadd
említsem fel újra, hogy az RMDSz programjának oktatási fejezete, mit jelöl ki
általános célként: „Alapelv. A romániai magyarság nemzeti identitása
megõrzésének, szülõföldön maradásának és a versenyképes szakemberképzésnek
feltétele a minõségi anyanyelvû oktatás, amelynek autonóm és korszerû
rendszerben kell megvalósulnia."[4]
Nemcsak a nemzeti identitás megőrzése, hanem a helyben maradás is fontosabb
szempont, mint a tudás- és munkaerőpiacon való versenyképességhez szükséges
tudás megszerzése. Ennyiben aztán felesleges is lenne részvenni a bizottságban
és (esetleg a vitában is).
Én
mégis fontosnak vélem legalább a vitában részt venni és mindjárt jeleznék is
néhány a jelentésben meg nem oldott problémát, a felsőoktatással kapcsolatban.
Kétségtelen, hogy az olyan célkitűzések, mint az intézmények közötti
differenciálás és az erőforrások koncentrációja, az egyetemi menedzsment és vezetés modernizációja, az eltérő és rugalmas
finaszírozás, stb. tetszetős és hogy úgy mondjam trendi célkitűzések. Csakhogy
a jelenlegi viszonyok közepette, a megoldási javaslatok között kiemelt egyetemi
autonómia erősítése, mind országosan, mind kisebbségi vonatkozásban
ellentmondásba kerül a diagnózisban feltűntetett és a célkitűzések közt kiemelt
elemekkel. Mire gondolok? Mindenekelőtt üdvözlendő, hogy kimondatik: „az
egyetemi oktató és kutató személyzet igen alacsony minőségű. A nepotizmus, a
„gang"-hez (gasca) tartozás alapján klónozott szélhámosság, a korrupció,
köznapi jelenségei a román egyetemeknek", "a curriculum, melyet a diákoknak kínálnak,
többnyire az egyetemen és a karokon belüli, hatalmi viszonyok eredménye,
semmint a legbiztosabb út ahhoz, hogy megfelelő minősítést szerezzenek".[5]
A karok és tanszékek közötti együttműködés hiánya ismétcsak a hatalmi ambíciók
a szakma-sovinizmus és a „kiskirályságok" kiépítésének és körülbástyázásának
vágya eredményezi[6].
És itt látom
az ellentmondást: az egyetemi autonómia megerősítése, a jelenlegi helyzetben,
nagy valószínűséggel konzerválja, sőt adott esetben elmélyíti és nem megoldja a
jelzett helyzetet. Érdemes lenne kielemezni, a magánegyetemek ilyen vonatkozású
tapasztalatát, a legtöbbről rövid úton kiderülne, hogy a hatalmi viszonyoknak
kiszolgáltatott tanrend, a nepotizmus, és a klónozott szélhámosság egyáltalán
nem ritka ezeken sem, pedig autonómiájuk - legalábbis elvben - tökéletes. Igaz,
a jelentés szerzői, az autonómia kiterjesztése mellé, szigorú szakmai
grémiumok, szigorú elbírálását rendelnék. Csak félő, hogy amint ők maguk, más
összefüggésben jelzik: „a kutatási programokat tudományos teljesítménnyel nem
rendelkező személyek értékelik". Az egyetemi autonómia az intézmények- és a
tudás működő piaca mellett, konkurenciával és felelősséggel jár és tartok tőle,
egyelőre még tetszetős szlogen csupán.
Aztán itt van
a minket közelebbről érintő romániai magyar felsőoktatás helyzete. Ami a
magán-intézeteket illeti helyzetük meglehetősen zilált, rendezetlen[7].
Mint olvasom a Sapientia esetében nem
is élvez elsőbbséget az akkreditáció megszerzése[8],
az autonómiájáról pedig éppenséggel az derül ki, hogy problematikus, hiszen nem
választott szenátus, hanem (valahogyan „kinevezett") kuratórium vezeti[9].
És akkor
eljutunk a BBTE-hez. Előrebocsájtom, hogy e helyen nem kívánok állást foglalni
az újabban kialakult rommagyar viták ügyében, csupán a jelentésnek az
autonómiát hangsúlyozó perspektívájából próbálom meg értelmezni a kialakult
helyzetet. Egyre világosabb ugyanis, hogy az intézmény mindazokkal a
szimptómákkal rendelkezik, melyeket a jelentéstevők (egyrészük, sőt vezetőjük
is, éppen a BBTE tanára) felsorolnak, mind magyar, mind román vagy német
vonatkozásban és az is egyre láthatóbb, hogy az autonómia növelése,
kiterjesztése csak ronthat a helyzeten. Az intézményi „szélhámosság", a hatalmi
kiszolgáltatottság elsőrendű letéteményese az ú.n. Akadémiai Tanács, mely
elvben tanácsadói, de valójában döntéshozói, sőt mindenható mandátumot alakított
ki sajátmaga számára. Az autonómia növelése nem a felsőbb különítménynek
kiszolgáltatott szenátust vagy a rektori hivatalt-, hanem éppen a hatalmat
bitorló klikk befolyását erősítené ezek feje fölött és nemcsak magyar
vonatkozásban[10].
Nem vitás,
hogy a „magyar vonal", kilátásai is szomorúak, amennyiben a jelenlegi
helyzetben, még nagyobb autonómiát biztosítunk az egyetem manipulált
vezetésének, de akkor sem fényesek a kilátások, ha a szenátus szavaz le
mindenféle „magyar" kezdeményezést. Alapos 22-es csapdájának tűnik a kialkult
helyzet, ezért magam sem vagyok az egyetemi autonómia feltétlen híve. Az
egyetem-ügy, kisebbségi vonatkozásban etno-politikai kihívás, ezért aki
politikusként elmenekül előle, vagy áttolja az „egyetemi közösség" térfelére,
manipulál, félrevezet. Félreértés ne essék, a politkai megoldásoknak a szakmai
megalapozás és a „belülről jövő" megoldásjavaslatok a szerves részei kell
legyenek, sőt ezekre kell alapozni. „Politizálni" az egyetemen belül is muszáj,
egyetemi vezetőnek lenni nemcsak adminisztrálást, hanem oktatáspolitikai
aktivitást is jelent, minden társadalomban. A döntés mégis politikai...
Kvár, 2007 július 12.
[1] Lásd. Az oktatás Romániája, a kutatás Romániája, Az elnöki bizottság jelentése az oktatás és
nevelés elemzéséről és a megfelelő politikák kigolgozásáról. http://www.presidency.ro/?_RID=det&tb=date&id=8983&_PRID=
[2] Markó Béla, a jelentés-készítés ideje
alatt mindvégig miniszterelnök-helyettesként felelt „az oktatás
koordinálásáért". Az elmúlt félévben Pásztor
Gabriella, államtitkár-asszony fontos teeendőket látott el az oktatási
minisztériumban, és Lakatos András,
oktatásiügyeket vitt a megfelelő elnökség megfelelő osztályát vezetve.
[3] Lásd.
Oktatás?Politika?, in Erdélyi Riport,
2006, febr. 2. www.riport.ro/mod.php?mod=userpage&page_id=213
[4] RMDSZ-
Program, http://www.rmdsz.ro/script/mainframe.php?lang=hu
[5] Igen
személyes tapasztalatokat szerezhettem arról, ahogyan a curriculum egyes
hatalmasok kénye-kedve szerint alakult/alakul az egyetemen, illletve ú.n.
„cumul"-függő, azaz aszerint alakítják, hogy a saját, és/vagy a kliensek
óraszáma- és fizetése megduplázódjék.
[6] Többnyire ez
okozza, hogy a BBTE-n immár mintegy 26 kar működik megannyi dékánnal,
helyettesekkel, titkárságokkal, ügyvitellel, stb.
[7] Az EMTE
státusára vonatkozó fenntartásaimat, az általánosabb dielmmákat alkalmam volt
régebben kielemezni, lásd.: Fides(z) Labor, ÉS, 2002. március
[8] Bíró A. Zoltán, Esély a vesztésre?, című
írásában, mely A Hét honlapján jelent meg azt írja: „A Sapientia kapcsán - ezt
az intézményt ismerem jobban - gyakran elhangzik, hogy a legfontosabb kérdés az
akkreditáció. Az akkreditáció egy új egyetem esetében kétségkívül nagyon
fontos, de az alapkérdés mégsem ez." Lásd itt.
[9]
Rostás
Zoltán professzor (A Sapientia
csíkszeredai karának dékánja) monjda egy interjúban: „Ha akkreditációs
szakértőként nézem a helyzetet, szinte megmagyarázhatatlan jelenségeket is
látok. Ideiglenes működési engedéllyel rendelkező intézményként a Sapientiát
kuratórium irányítja. Az akkreditációs követelmények azonban mostmár előírják
az egyetemi autonómia érvényesítését. Az egyetem vezetésének jogát át kell
ruházni a szenátusra, az egyetem illetékes vezetőire és testületeire. Ez a
folyamat sajnos nem akar beindulni, pedig az akkreditációs dossziék leadásának
határideje égetően közel van. Tudni kell azt, hogy a záros határidőn belül nem
akkreditált szakokat fölszámolják. /Az egyetemi autonómia/Elsősorban azáltal
csorbul, hogy a kuratórium nevezi ki az egyetem rektorát, a dékánokat. Gond az
is, hogy késlekednek az egyetemi hatáskörben szervezendő vezetőválasztások,
várat magára a funkcióhalmozások felszámolása, az akkreditációhoz szükséges
szervezeti keretek - például a homogén összetételű karok - kialakítása, a
törvényes előírásoknak való megfelelés helyett úgy tűnik, mintha kibúvókat
igyekeznek keresni. Elfogadhatatlannak tartom azt, hogy továbbra is vegyes
karok működnek az egyetemen, ilyen például a Műszaki és Társadalomtudományi Kar
Csíkszeredában." http://maszol.ro/index.php?menu_id=254&cikk=5707
[10] Figyelemfelkeltő
szándékkal, nemrég egy gyűlésen erről azt mondtam a „fej dupla-fenekű", néhány
cinkos mosollyal jutalmaztak egyes kollégáim.
 |
