Buzogány Csongor

Németország újraegyesülése után tizenhét évvel vált valóra az Erich Honecker által vezetett állampárt, a Német Szocialista Egységpárt (Sozialistische Einheitspartei Deutschlands) nevében már jó előre megelőlegezett baloldali unió. Az új, magát igazi baloldalnak tartó alakulat hosszas nekifutás és különböző jogi akadályok letudása után most már hivatalosan is egyesült erővel fáradozhat a demokratikus szocializmus felvirágoztatásán. A Berlinben tartott, a pártunióra pecsétet tevő kongresszus tulajdonképpen már csupán formaság volt, hiszen az utolsó parlamenti választásokon közös listával indult baloldaliak a zöldeket is túlszárnyalva kerültek be a Bundestagba. Ahol azonban számbeli baloldali többség ellenére a szociáldemokrata SPD a kereszténydemokrata CDU-val kötött kormánykoalíciót, lehetőséget teremtve ezáltal a balról előző ellenzéknek, hogy rátegye a kezét a klasszikusnak mondható baloldali témákra.

Egység és kétség

A berlini kongresszuson elhangzott követelések - a minimálbér bevezetése, a gazdagok megadóztatása, a részleges újraállamosítás vagy a német csapatok kivonása külföldről - akár Rosa Luxemburgtól is származhattak volna majd egy évszázaddal korábban. De nem ez volt az egyetlen déja vu: volt a kongresszuson az éppen aktuális latin-amerikai forradalmárok éltetése (Hugo Chávez, Evo Morales), a világ minden tájáról érkező, az egyesülést magasztaló kommünikék kihirdetése, pártvezérek általi kisbabapuszilgatás és hosszan tartó, ütemes taps. S bár mindez össznémet baloldali folklórként kétségtelenül jól visszhangzik úgy nyugat-, mint keletnémet fülekben, valószínűleg hamarosan újra előkerülnek azok a problémák, amelyeket a párt régi (és egyben új) vezetése egyelőre sikeresen a szőnyeg alá sepert.

A keletnémet utódpárt, a magát 1990-ben Demokratikus Szocializmus Pártjára átkeresztelő PDS, egyrészt sosem tudott teljesen megszabadulni állampárti múltjának árnyékától, másrészt nem igazán akart sikerülni a volt NDK határain túli politikai térnyerés sem. A keleti tartományokban viszont komoly hatalmi tényező maradt, amelyet sokan az olasz Lega Nord mintájára, amolyan német Lega Ost-ként emlegetnek. A tervek szerint a főleg a volt NSZK-ban jelenlévő WASG-gal való egybekelés, pontosan a PDS területi elszigeteltségét és a még nem teljesen levetkőzött káderpárti múltját lenne képes kompenzálni.

Az olajozottan működő keletnémet pártapparátushoz képest a WASG egy heterogén és magában is gyakran ellentmondásos csapat, amely az SPD folyamatos középretolódása és a Zöldek fokozatos megszelídülése következtében jött létre. Megalakulása része a harmadik utas szocdemek - nemcsak Németországban észlelhető - agóniájának, akik a jóléti állam aktív lefaragásában vállalt szerepük után kénytelenek hagyományos választóik egy részének búcsút mondani. A Schröder kormány által bevezettet, úgynevezett Hartz-IV-es törvények sok szociáldemokratának és szakszervezeti aktivistának az utolsó cseppet jelentették a pohárban, nagyban hozzájárultak a WASG megszületéséhez. A renegát szociáldemokraták és szakszervezeti középkáderek mellé, idővel aztán a Zöldek reálpolitikájától undorodó békemozgalom és az Attac aktivistái is a párthoz sodródtak. A nyugatnémet szakszervezetek merev hierarchiájában szocializált, már-már letűnőfélben levő hagyományos munkásosztálynak persze már az 1968-as évek emancipatív diákmozgalmaiban felcseperedett békemozgalmárokkal sincs nagyon mit kezdenie; ami mindenesetre valamennyire még összefogja őket, az a volt keletnémet állampárt kispolgári értékrendű kádereivel szemben érzett ellenszenv.

Oskar visszatér

A WASG nagyrészt egy személynek köszönheti viszonylagos ismertségét és sikerét. A legendás Willy Brandt kedvenc unokájaként emlegetett, hajdani szociáldemokrata vezér és egykori kancellárjelölt Oskar Lafontaine 1999-ben a SPD jobbratolódása és a rossz nyelvek szerint Schröder kancellár ellen elveszített hatalmi harc után hagyta ott a számára majd negyven évet otthont nyújtó pártot. Kezdeti duzzogás után több sikeres könyvben számolt le az örök ellenfél Schröderrel valamint a globalizációval, majd ünnepi szónokként járta az országot. Röviden mintha megfordult volna az Attac háztáján is, de végül is hallgatott a WASG-ba elszármazott hajdani szociáldemokraták hívó szavára és a mozgalom élére állt. Lafontaine-nel a mai Németország talán legjobb politikai szónoka került a Berlinben egyesült baloldal élére, akihez képest a szintén elnökké választott PDS-es őskövület, Lothar Bisky monológja egyértelműen a nyolcvanas évek álmatag NDK-ját idézte. A gyakran némi demagógiától és jóléti nacionalizmustól sem viszolygó Lafontaine mellett a szintén PDS-es Gregor Gysi az, aki a párt arculatát meghatározza. Személyében a német poltikai talk-show-k kedvenc, mindig válaszkész, valóban szellemes szereplője hivatott a baloldal keleti felét képviselni. A sikeres médiaszereplés azonban még nem minden: a Gysi és Lafontaine által fémjelzett új párt a sok megelőlegezett babér ellenére még nem igazán tudta eldönteni, hogy miben lesz majd látható a progresszív baloldali mondanivalója. Bár az alakuló kongresszuson sok más -izmus között szó esett pacifizmusról, feminizmusról és a zöldektől elhódítandó ökológiai témákról, az új párt főszerepeinek kiosztása inkább arra utal, hogy itt egy generációs projektről van szó, mégpedig az ötvenes éveik végét taposó, a hetvenes-nyolcvanas évek viszonylagos jólétét megtapasztalt korosztályról. Tulajdonképpen ez az, ami a volt keletnémet és nyugatnémet baloldalt összeköti.

Poszt-posztmaterializmus

Az utóbbi másfél évtizedben a német társadalom azonban gyökeresen megváltozott, és ez -  némileg paradox módon - részben hozzájárul a Balpárt jelenlegi sikeréhez. Egyrészt fellazultak a társadalmi kötelékek és pártok szavazóbázisa komolyan ingadozni kezdett. Ugyanakkor a jóléti állam csődbe jutott és milliók számára a munkanélküliség és a fokozatos elszegényedés valós veszéllyé vált. A zöldeket a Bundestagba lendítő posztmaterialista hullám lecsendülése után a soziale Frage újra politikai konfliktusok központjába került. A reálbérek és a vásárlóerő gyakorlatilag egy évtizede folyamatosan csökkenek, párhuzamosan nő a társadalmi egyenlőtlenség. Mindez duplán igaz a keletnémet tartományokban, ahol a Wiedervereinigung-ból adódó hirtelen átszervezés gyakorlatilag derékba törte egy teljes generáció karrierjét. S bár úgy tűnik, néhány hónapja a német gazdaság újra lassan dübörögni kezd, sokak számára egyértelmű, hogy ez alig fogja majd a munkanélküliség látványos csökkenését, vagy a nyolcvanas évek jóléti államának újjászületését jelenteni. A hagyományosan a munkavállalók érdekeit képviselő német szociáldemokrácia egyrészt Schröder alatt megkezdett középretolódásával, másrészt a jelenlegi nagykoalicíóban való részvételével egyre kevésbé képes a  prekariátusnak nevezett, a társadalmi felemelkedés esélyeitől talán örökre elvágott réteget megszólítani. Ez pedig Lafontainék nagy esélye. Az első jelek biztatóak: az új párt Brémában bekerült egy nyugatnémet tartományi parlamentbe s jó eséllyel indulhat jövőre Lafontaine hazájában, a Saarvidéken is. A többi már koalíciós aritmetika, hiszen a Die Linke  megjelenésével többesélyessé válik a német politikai rendszer és megnő a hárompárti koalíciók alakításának kényszere. Lafontaine elővigyázatosan már bejelentette, hogy egy - elméletileg majd lehetséges - piros-zöld-piros koalícióban nagyon drágán viszi majd vásárra a bőrét.

Kép: die-linke.de

A szerző politológus, a berlini Free University kutatója

Hozzászólások (1)

A német elit
Írta: Kurszán kündü , 2007. 07. 16.

Nyilván Nádas, a Mőbel-díjas Kertész és Konrád baráti köre lehet ez a PDS-aktivista: javaslom, Ulrike Meinhoff emlékiratait is méltassák, közöljék!

Szóljon hozzá Ön is!

Név

Email

Cím

Hozzászólás

Írja be a képen látható karaktereket

Küldés