|
 A Romániai Kisebbségi Színházak Kollokviuma fesztivállapjának anyaga. Ötödik, utolsó lapszám.
Tartalom:
Boros Kinga
Félúton,
soft-verzióban
Beszélgetés Alina Mang és Iulia Popovici bukaresti színházkritikusokkal, a Kollokvium-zsűri tagjaival
- Mely magyar színházak „látszanak" Bukarestből?
I.P.: A kolozsvári színház, a sepsiszentgyörgyi,
leginkább Bocsárdi László előadásai, valamint Demeter András és Victor Ioan Frunză barátsága idején az utóbbinak a temesvári Csiky
Gergely Színháznál rendezett előadásai.
- Milyen információk, hírek jutnak el hozzátok? Mi
alapján tudtok tájékozódni?
I.P.: Jómagam azoktól a személyektől hallok a
magyar színházak repertoárjáról, munkastílusáról stb., akik időnként
meghívottként dolgoznak valamely magyar társulattal, mint például Andreea Vulpe
rendező a Csíki Játékszínnél vagy a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulatnál.
Évekkel ezelőtt, amikor az udvarhelyi Tomcsa Sándor Színház igazgatója Szabó K.
István volt, róluk is többet tudtam, láttam néhány előadásukat.
A.M.: Én a
sajtóból értesülök róluk. Akad néhány színházkritikus-kolléga, aki különösen
odafigyel bizonyos magyar rendezőkre, például Bocsárdira, és rendszeresen közöl
az előadásairól. A másik eset az, ha a színház veszi fel velem a kapcsolatot
oly módon, hogy meghív a bemutatóira. Kolozsvárról, Szentgyörgyről, Gyergyóból
szoktam meghívót kapni.
I.P.: Nekem volt
egy nagyon rossz tapasztalatom két évvel ezelőtt, amikor a vásárhelyi Boldogtalanok hat kategóriában kapott
jelölést UNITER-díjra, és megpróbáltam megnézni az előadást. Ezer szálon
próbálkoztam, a magyar társulat igazgatóját, Kárp Györgyöt is felhívtam, de a
produkció végül lekerült műsorról anélkül, hogy láthattam volna. Azzal az
érzéssel maradtam, hogy a színházat egyáltalán nem érdekli, látják-e az
előadását.
- Mi lehet az oka ennek a nemtörődömségnek?
A.M.:
Megelégednek a magyar nyelvű visszajelzéssel. Vagy: nem áll érdekükben
megmutatni az előadásaikat, mert nem tartják elég jónak azokat.
- A magyar társulatnál dolgozó román vendégrendező
is Bukarestben, a román közönség és szakma előtt próbálja „értékesíteni" az
előadását.
I.P.: Az a rossz
hírem van, hogy bár sok rendező nem így gondolja, az előadás tulajdonosa nem a
rendező, hanem a színház, aki pénzt fektetett bele.
- Túl vagytok egy UNITER-előzsűrizésen, és a
Kollokviumon is sok előadást láttatok. Milyennek látjátok a romániai magyar
nyelvű színjátszást? Érvényesnek találjátok a magyarországi szakma azon
megállapítását, miszerint az erdélyi színjátszásban ötvöződik a román és a
magyar színházi stílus?
A.M.: Nekem úgy
tűnik, a romániai magyar színházaknak nincs kapcsolata a román színjátszással a
nagyon kevés román vendégrendezőt kivéve. A saját rendezőik többnyire csak
ebben a közegben dolgoznak, és a meghívott rendezők is inkább magyarországiak.
Őszintén szólva abban is kételkedem, hogy a színészek odafigyelnek a román
előadásokra.
I.P.:
Nyilvánvaló, hogy a romániai magyar színházak félúton vannak a román és a
magyarországi stílus között. Különösen a színészi játékban vélem felfedezni a
magyarországi színház „soft"-verzióját.
- A most látott előadások igazolják a gyanút, hogy
a színházigazgatók jól megfontolt szándékkal „rejtegetik" az előadásaikat a
hozzáértő közönség elől?
I.P.: Az a
benyomásom, hogy az előadások nagy része kifejezetten a helyi közönség számára
készül. Gondolom, hogy egy húsz- vagy negyvenezres lakosú város esetében az
előadások a helyi befogadói elvárásnak kell megfeleljenek, és kevésbé adódik
lehetőség művészszínházi előadások létrehozására.
A.M.: A magyar
színházak esete hasonló a vidéki román színházakéhoz: a lokális érdekek
messzemenően fontosabbak a szakma előtt történő, országos megmutatkozásnál.
- Ha már az előítéleteknél tartunk: a román szakma
egyhangúlag kiemelkedőnek tartja a hazai magyar színházakat. Egyetértetek
ezzel?
A.M.: Ami a
színészi munkát illeti, mindenképp.
I.P.: Ennek az is
az oka, hogy nem értjük a nyelvet, és nincs módunk észre venni, érezni a
hangsúlyokat, az árnyalatokat, esetenként azok hiányát, vagy a hibásan képzett
hangokat.
A.M.: Hozzá kell
tenni, hogy ez a vélemény egy bizonyos mértékig torz kép alapján alakult ki,
hiszen nem ismerünk minden színházat, minden előadást, inkább csak a legjobb
magyar előadásokhoz és színészekhez van szerencsénk.
I.P.: A dolog
igazsága talán abból fakad, hogy a romániai magyar színészek nem használódnak
el reklámokban és sorozatfilmekben, így teljes mértékig a színháznak szentelik
a figyelmük, a tehetségük. Azért csinálnak színházat, mert szeretik. Más a
motivációjuk, a világlátásuk, mint a fiatal román színészek többségének,
hiányzik belőlük a merkantilizmus. Aki arra törekszik, hogy Magyarországon
érvényesüljön, annak sem az az érdeke, mint a bukarestieknek, hogy ezerféle
dologban részt vegyen, hanem hogy képezze magát, fejlődjön.
- A Zsidó Színház-beli színészek nagy többségének
nem anyanyelve a jiddis, a szebeni és temesvári német színházak színészeinek
sem a német. A magyar előadások viszont a román közönség számára nem
hozzáférhetőek. Mi a kisebbségi színházak esélye Romániában?
I.P.: A Zsidó
Színház és a két német színház immár csak próbálkozás, hogy létezőként
tüntessünk fel valamit, ami régen nem létezik. Nincs olyan erős, és főleg nem
fiatal zsidó közösség, amely saját, jiddis nyelven játszó színházat igényelne,
és a szászok is kivándoroltak. A színészek maguk nem tagjai e nemzeti
kisebbségeknek, ezért úgy tanulják be a szerepet, hogy jóformán nem is tudják,
mit mondanak fel. A kérdésnek valódi tétje a magyar színházak esetében van,
hiszen ezeknek vannak saját színészeik, saját nézőik, ezek azok a kisebbségi
színházak, amelyek valós kulturális szükségletre válaszolnak. Viszont a magyar
színházaknak is törekedniük kellene a jobb együttműködésre a román
színházakkal. Például szervezzenek közös workshopot magyar és román színészek
számára.
A.M.: Nem egy
olyan példa van arra, hogy magyar anyanyelvű színész kitűnően beilleszkedik
román előadásokba. A magyar színházak hívjanak meg román rendezőket, és
fordítva: a román színházaknak is gyakrabban kellene magyar rendezőt
foglalkoztatniuk.
Márton Imola
Színházi könyvek
a Kollokviumon
A Kollokviumon május
11-én tartott könyvbemutató két központi szereplőjének, Ungvári Zrínyi
Ildikónak és Visky Andrásnak a neve sok érdeklődőt vonzhatott volna a
koradélutáni programra. A résztvevők száma az elvárások ellenére nem volt nagy,
a bemutatók és a felolvasás azonban nagyon jó hangulatban zajlott le.
A rendezvény Ungvári
Zrínyi Ildikó Bevezetés a színházantropológiába című könyvének bemutatásával
indult. A szerzőt Boros Kinga kérdezte. Beszélgetésükből megtudtuk, a könyv
címe tudatos döntés volt. A színházantropológia fogalmának bevezetésével akarta
a szerző kihangsúlyozni az általa írt színháztudományi tankönyv tematikáját,
eltéréseit a színházi antropológia fogalmától. Míg Eugenio Barba használatában a
színházi antropológia szókapcsolat gyakorlati színészi technikákra vonatkozik,
Ungvári Zrínyi Ildikó megközelítésében a színházantropológia egy
előadáselemzési módszert fed. A könyv tehát az előadások színházantropológiai
elemzését mutatja be. Ehhez ad kulcsokat, akár olyan példákon keresztül, mint
Bocsárdi László Sepsiszentgyörgyön rendezett Antigonéjának elemzése.
Ezt a bemutatót
Visky András és Zsigmond Andrea beszélgetése követte, a Koinónia Kiadónál
megjelent és a jövőben megjelenő színházi témájú könyvekről. 2006-ban két ilyen
könyv, Georges Banu Színházunk, a cseresznyéskert és Mihai Maniutiu Aktus és utánzás című könyvének
magyar fordítása látott napvilágot a Visky András vezette könyvkiadónál. A
magyar fordítások megjelentetése nagyon fontos, hiszen így több érdeklődő
számára hozzáférhetőek lesznek az amúgyis nehéz nyelvezetű szövegek. Georges
Banu-nek valószínűleg még ebben az évben megjelenik a Koinóniánál A megfigyelt
színpad című könyve, melynek témája a színház politikai reprezentációja. Előkészületben
van ugyanakkor egy antológia, amely a dramAcum csoportban debütáló hat román
újrealista szerző drámáit fogja tartalmazni. Egy régebbi ötlet is aktuálissá
vált: fontos lenne a kortárs magyar drámairodalom hozzáférhetővé tétele Romániában.
Ezért indul el egy sorozat, amelynek minden darabja egy szerző egy művét és
portréját fogja tartalmazni román fordításban.
A következő
beszélgetés főszereplője ismét Visky András volt, aki A szökés című kötetével
kapcsolatos kérdésekre válaszolt, illetve aprócska, de fontos titkokat árult el
drámái születéséről. A kolozsvári drámaíró szakmai életében jelen vannak olyan
írók, olyan művek, amelyek nélkül, úgy érzi, soha nem jutott volna el a
színházi praxisig. Ilyenek például Shakespeare és Beckett művei, amelyeket nap
mint nap olvas, illetve a Biblia. Előbbi nagy hatással volt Júlia című
drámájának megírásakor, sőt, az említett darab, a párbeszéd a szerelemről talán
Shakespeare-átiratnak is tekinthető. A Biblia és Beckett hatása viszont ennél
is nagyobb fontossággal bír a drámaíró munkásságában. Visky András műveiben
gyakran találkozunk bibliai utalásokkal, a bibliai nyelvvel. Ez a hatás,
akárcsak Becketté is, a legerősebben talán a Tanítványokban lelhető fel. Ez a
dráma egyrészt egy becketti elméleti problémából indul ki (Estragon és Vladimir
párbeszéde a két lator üdvözüléséről és elkárhozásáról, azaz a megszabadulás
50%-os esélyéről), illetve egy lengyel pap történetéből, aki tizedeléskor
életét áldozta egy családapáért. Visky szerinte Beckett nyelve színházi
értelemben tökéletes. Megoldja azt az Artaud-i problémát, mely szerint egy
darabban minden szót csak egyszer szabad használni. A szerző ödipális játéknak
nevezte az intertextuális kapcsolatot, amelybe drámái Beckett szövegeivel
lépnek.
Ungvári Zrínyi
Ildikó kérésére Visky beszélt a barakk-dramaturgiáról mint azon ritka
lehetőségek egyikéről, amelyek által a néző bele tudja írni magát az előadásba.
Nagyon fontos a barakk-dramaturgiára jellemző szűk játékterű előadások esetében,
hogy a néző és a játszók szerződést kötnek. Arra szerződnek, hogy be legyenek
zárva, az előadás által megtudjanak valamit önmagukról, majd elérjék a
katarzist. A megszabadulás lehetőségének felmutatásával zárta gondolatait a
könyvbemutató fő vendége. Ekkor következett az esemény talán legérdekesebb és
legszórakoztatóbb része, hiszen a kolozsvári végzős színművészetis hallgatók,
szerepekre osztva olvastak fel részleteket a drámaíró Tirami sú című
monodrámájából. Ez a mű Visky András legújabb kötetében jelent meg. A darab
története valóságon alapul. Az író egy ismerősét kérdezte, beszéltette az
életéről. Így született a monodráma, amelyben Visky András szavait idézve
„kevés a fikció, illetve minden fikció, ami benne van."
Kádár-Dombi
Katalin
Egy pincér a
törékeny árnyaknak
 | | A pincér dalai - Szabó Tibor |
A Kollokvium utolsó előtti estéjén zsúfolásig telt a Korona. Vajon miért?
Egy hangért, amely majdnem szétrepesztette a terem ablakait. Tibke énekel. Egy
pincér élettörténetét halljuk. Kell egy pincér a törékeny árnyaknak. Kell egy
színész a törékeny árnyaknak. Amit Shakespeare, Feydeau, Brecht megírt, ő
eljátssza. Törékeny árnyak, elképzelt emberek, akik általa kelnek életre.
A Figura Stúdió Színházban kezdett játszani.
Amatőrként, színészi képesítés nélkül, és minden bizonnyal tehetséggel. Most Sepsiszentgyörgyön
játszik, ahol - mint mondja - nagyobb a kihívás, és ezzel együtt a lehetőség
is. Ott vannak olyan emberek, akiktől ő is tanulhat. Tapasztalt színész, aki
komolyan veszi a munkáját. Nem is munka ez már számára, hanem hivatás. Egy
interjúban saját magáról és fiatalabb kollégáiról beszél.
„Az alázat számomra arról szól, hogy munkáról
munkára igyekszem a maximumot adni, pedig én sem vagyok minden nap jókedvű és
kipihent. Tisztelem a másik munkáját, és amikor nem rólam szól a próbafolyamat,
olyankor is türelmes maradok. (...) Nekem a megbeszélés is munka, a tapsrend
előtt még nem lazítok ki. Csupa olyan dolog, amit már nehéz elfogadtatni, ami
miatt csudabogárnak néznek. Szoktuk azt mondani, hogy a művészember lélekben
gyermek marad, de azért a munkához fel kell nőni."
Szabó Tibor Capuletet játszik a Romeo és Júliában (rendező Bocsárdi
László). Betáncol a színpadra, az egész jelenetet a zene ritmusára írja:
kicsücsörített ajakkal, lassú, kimért mozdulatokkal táncol. Visszafogottan,
mint aki belülről érzi a zenét. Valahonnan nagyon mélyről jön ez: eggyé válik a
zenével, vagy ő maga a zene. Partnere, Paris is megpróbálja utánozni, fölvenni
ezt a laza stílust, de nem sikerül neki. Szabó Tibor gesztusai könnyedek,
lágyak, mégis határozottak: az első pillanatban tudjuk már, milyen az a
Capulet, akit alakít. Olyan ember, aki nagy kanállal eszi az életet. Amikor
rajtakapja a lányát Romeóval, már szigorú, ropognak a szavai. Később erőszakos:
határozott, ugyanakkor tehetetlen mozdulatai vannak, ugyanakkor komikus figura
marad. Amikor a lányát vallatja, a maffiózó, nőző, szigorú családfő egyik
percről a másikra érző, szerető apává változik. Erőltetetten szigorú hangon
kitagadja lányát, de rögtön megbánja: rángatózni kezd, mintha a halál költözött
volna bele egy pillanat alatt...
A Feydeau képviselte vaudeville műfaja könnyed,
pontos, elegáns, technikás játékstílust követel meg. A vaudeville-színész felnagyított
gesztusokat, reakciókat használ. A szerethető, kacagtató bohózat az abszurd
dráma első jeleit is magán viseli. Szabó Tibor Pacarel úr szerepét játsza: „Nagyon
keményen kell dolgozni ahhoz, hogy a közönség felé könnyed előadás jöjjön
létre." - mondja egy interjúban. Tibke fergetegesen alakít: ez a szó az
alakítás minőségét és a játékstílust is jelzi. Élvezettel, nyitottan, lélekkel
és mindvégig tiszta elmével játszik. A következetesen felépített szerep
megszabta határt egy pillanatban sem lépi túl. Ebben a műfajban könnyen el
lehet csúszni, rá lehet siklani az olcsó poénok kecsegtető vágányára, de
Pacarel úr „tartja a figurát". Figyelemmel, fegyelemmel és tudatosan játszik.
Reakciói a színpadi történésekre eltúlzottak, felnagyítottak. Egy-egy gesztust
a végtelenségig fokoz. Kitépi a másik szereplő szemét, leszakítja a fülét,
kihúzza a fogát, szájába dob egy kézigránátot - csupa játék, minden kellék
nélkül. A lehető legtöbbet hoz ki a szituációból, megmutatja az összes
elképzelhető reakciót. Hangeffektusokkal színesíti ezeket a magánszámait, és a
néző felszabadultan nevet rajta. A műfaj megbírja ezt a játékosságot, Tibke él
is vele, és a saját maga malmára hajtja a vizet: minden pillanatban, amikor a
színen van, ő a figyelem középpontja.
A Bocsárdi László
rendezte Othellóban Montanót, a
ciprusi cimborát játssza. Viszonya Othellóval nagyon tiszta: egyszerű és határozott
gesztusokkal mutatják meg, hogy fontosak egymásnak. Desdemonán kívül Montano az
egyetlen, akit a mór öleléssel üdvözöl. Később mint fontoskodó hírnök jön be
(elrendezi Rodrigo ruháját, holott azt sem tudja, kicsoda). Fölolvassa a
rendeletet a szavak utolsó szótagát nyomatékosan leválasztva. Ő is ünnepel: iszik
a mór egészségére, majd kortyol a flaskából. Komikusan, lépésről-lépésre játssza
el az alkohol hatását. Annyira részeg lesz egy perc alatt, hogy nem bír állni a
lábán. Cassio egy székre ülteti: hosszú ideig ül ott, ittas-mámoros arccal. Alszik,
álmodik, boldog. Amikor Jago elkezd torkaszakadtából énekelni, ő mintha rosszat
álmodna - ezt játssza el, mindössze arcmimikával. Végig a színen van, és az
egész jelenet alatt él a figurája. Hirtelen teljesen józanon ébred fel. Miután
Cassio leszúrja, mosolyogva nézi a vérző hasát. Talán a figura ironikus
távolságtartása ez, önmagától vagy a szereptől.
Kisszerep, nagyszerep, előadóest. Ijedt ál-generális, szószátyár őr, vagy
társadalmi korlátok közt vergődő konzul. Sikeres komikus alakítások. Tágra
nyitott szem, megfeszített test, ropogós szavak. Jászai-díjas színész. Szabó
Tibor. Tibke.
Bács Ildikó
A színész megújulásáért
David Esrig gondolatai a színházról
A szavak egyszerű kiejtése a színpadon nem jelent művészi aktust -
állította Dr. David Esrig a bukaresti Metropolis Színházban. Ez a mondat a
Kollokviumon tartott műhelygyakorlata mottója is lehetne.
Olyan korszakban élünk, tartja Esrig, amelyben a régi értékek elvesznek, és
új értékek keresése zajlik. Fel kell tudnunk ismerni, hogy mi változik egy
korszak ízlésében. A színház „mobilis" művészet. Egy előadás sikerének, ideális
időtartamának meghatározója a divat. Ezért figyelnünk kell a színház alapvető
összetevőjére és arra, hogy milyen értékeket rejt cselekvésünk. A dolgokat úgy lehet
megismerni, ha darabokra szedjük őket, és minden alkotóelemüket megvizsgáljuk.
Esrig Sztanyiszlavszkij színházának lelkes híve, nagy hangsúlyt fektet az
átélésre és a szövegelemzésre.
Úgy gondolja, hogy az egyik út, amelyik a felismeréshez vezet, az alkímia.
Ezért hozta létre saját színházát, melynek neve Athanor (jelentése: alkímiai
sütő; célja: a kozmosz fizikai és pszihikai elemeinek reakciója, kicsiben).
Szerinte a színpad alkímiai sütő, amely nem a valóságot tükrözi, hanem
lehetséges világokat épít fel lehetséges emberekkel, lehetséges történetekkel
és sorsokkal. A dramatikus művészet olyan műhely, ahol a világ különböző
változatokban tárul elénk. Eugenio Barba ezt antropologikus színháznak nevezi.
David Esrig egzisztenciális színháznak hívja, mert szerinte a színház
egzisztenciális problémákkal küszködik. A színpadnak teátrálisnak kell lennie,
nem pedig az életről készült fényképnek. Meg kell találni, melyek a színész
cselekvésének jellemzői, és ezek milyen összefüggésben vannak a tér konvencióival.
Esrig egy új típusú színészt keres. Előadásai szellemileg és fizikailag is
nagyon igénybe veszik a színészt.
A műhelygyakorlatok résztvevői közül néhányan bemutattak egy-egy monológot,
amelyeket közösen kielemeztek az utolsó dramatikus sejtig. Az első lépés: a
szavak mögött megérezni a cselekvést. A cselekvést eljátszhatjuk, a szavakat
viszont nem. Meg kell találnunk a szavak mögött rejlő cselekvést. És ez
kizárólag szövegelemzéssel történhet meg. Az analízis fázisában cselekvésekre
osztjuk a szöveget, nem gondolatokra. Cselekedni annyi, mint döntéseket hozni.
Ezt élő színháznak nevezzük. A nézőnek szüksége van arra, hogy „élő"
személyeket lásson, akik előttük hoznak döntéseket.
Kétféle játékstílus létezik: realista és stilizált. Minél stilizáltabb egy előadás,
az igazság problematikája annál súlyosabb.
- Hogy kezdődött a pályafutása?
- Amikor Bukarestben végzős voltam a rendezői szakon, Moliere egyik
vígjátékát felhasználva rendeztem egy commedia dell'arte előadást. Nagyon
sokáig műsoron volt, százszor játszották. Ezzel az előadással nyílt meg a
Piatra-Neamţ-i színház. Az egyetem elvégzése után nem láttam annak lehetőségét,
hogy olyan színházat művelhessek, amilyen hozzám közel áll, ezért elmentem a
Román Televízióhoz dolgozni. Szívesen gondolok vissza arra az időre, négyszáz
műsort készítettem, közöttük filmek és színházi előadások is szerepelnek. Majd
Radu Beligan, a Komédiaszínház igazgatója meghívott rendezőnek. Elfogadtam az
ajánlatát, mert egy új színház művelője volt. Mellettem egy fiatal, nagyon rugalmas
csapat állt, akikkel jó volt együtt dolgozni.
- Milyen gyakran tart műhelygyakorlatokat?
- A forradalom után felkérésre kezdtem el tartani ezeket. Több ilyen
jellegű műhelyem van külföldön, már hét-nyolc éve. Nyugaton a rövid műhelyek
legkevesebb egy hétig, tíz napig tartanak. Úgy gondolom, hogy pár nap alatt
igen nehéz elsajátítani, megérteni a hallott információkat, ezért voltak olyan
alkalmak is, amikor a műhelygyakorlatot fél évesre szabtam.
- Mennyi időre van szüksége ahhoz, hogy rávezesse a színészt szerepe,
mondatai lényegére?
- Ez sokrétű jelenség. Az eredmény mindig különböző. Egyesekkel sokat
kellett dolgozni, és nehéz volt a folyamat, de kitűnő eredmények születtek.
Másokkal könnyebben ment, viszont gyengébb volt a teljesítmény. Ez nagyon függ
a színész természetétől. Egy magasszintű színház előfeltétele a csoportmunka.
- Az ön színháza gyökeresen különbözik Brecht színházától.
- Igen, de ez nem azt jelenti, hogy nem láttam zseniális brechti
előadásokat. DE ha nincs rendesen a konvenciók szerint felépítve egy brechti
előadás, unalmassá válhat. A song és a játékmód elidegenít, a szereplők inkább
kommentálnak, mint játszanak.
- Mi a különbség az itthoni és a külföldi munka között?
- Fájdalmasak ezek a dolgok. Itthon remek csapatom volt. Dolgoztam előbb
Párizsban, majd Brémában, Bonnban, Münchenben stb., időnként fantasztikus
élményeim voltak, de olykor olyan csapattal dolgoztam, amelyik egyáltalán nem
érdekelt. Külföldön a színházat nem műhelynek, hanem közszolgálati intézménynek
tekintik. A színház ott egyszerre művészeti és közszolgálati jelenség.
Boros Kinga
Egy nyitott lélek
Interjú Harry
Tavitian jazz-művésszel
 | | Harry Tavitian |
- Harry Tavitiant a
legjelentősebb romániai jazz-zenészként tartjuk számon. Azt viszont kevesen
tudják önről, hogy színházi előadásokban is részt vett.
- Első színházi
munkám során Kovács Ildikóval dolgoztam, aki 1988-ban Shakespeare A vihar című darabját rendezte a konstancai
bábszínházban. Megtiszteltetés volt, hogy a rendezőnő kimondottan azért jött
Konstancára dolgozni, hogy részt vehessek az előadásában.
- Előzőleg tehát ismerték egymás munkásságát.
- Együttesemmel a
nyolcvanas években rendszeresen felléptünk a szebeni jazz-fesztiválon. Kovács
Ildikó akkoriban sokat dolgozott Szebenben, és eljárt a koncertjeinkre. Így
ismerkedtünk meg. Előzőleg én két rendezését láttam, a Svejk, a derék katonát és az Übü
királyt, tudtam, hogy milyen tehetségű alkotóról van szó. A konstancai
előadás élő színészeket és bábokat is szerepeltetett, illetve megjelentünk mi
is, a két zenész, Corneliu Stroia dobos meg én. Élőben játszottuk a zenét,
amelynek megírásakor sok keleti motívumot használtam. Úgy gondoltam, ha
Shakespeare a mediterrán vidékre helyezte a cselekményt, akkor én „eltolhatom" Keletre.
A zene főként örmény, de balkáni és román népzenei hatások spontán keveréke
volt. Kovács Ildikó azért kért fel engem zenészként ehhez az előadáshoz, mert improvizatív
jazzt akart. Érdekes tapasztalat volt próbáról próbára, estéről estére részt
venni az előadásban. A rendezőnő velünk, zenészekkel is úgy viselkedett, mint a
színészekkel, és ez számomra egy új, eddig ismeretlen viszonyt jelentett.
Megértettem azt, hogy nem véletlenül választott engem, ugyanis a színészeinek
ugyanakkora szabadságot engedett, mint nekem, akinek az volt a dolgom, hogy
spontán zenét játsszak.
- Rendkívülinek gondolom, hogy mindez a nyolcvanas
években történt, hiszen tudjuk, hogy akkoriban gyakran a színészek szövegét is
szalagról játszották be a bábelőadásokon, mert a termek rossz akusztikája, a jó
hangosító felszerelések hiánya miatt másképp nem lehetett volna hallani.
- A konstancai nézők
remek fogadtatásban részesítették az előadást. Roppant vegyes közönség
látogatta, ettől a hangulat olyan volt, mint a jazz-koncerteken. Eltűnt az a
gátlás, ami a színházban a közönség és a játszók közti viszonyt jellemzi.
Valahányszor jazz-fesztivált rendeztek valahol, például Konstancán vagy Costineşti-en, elvittük, és eljátszottuk az előadást. Ilyenkor
két-háromszáz nézőnk volt.
- Kimondottan felnőtt-előadásnak szánták A vihart?
- A shakespeare-i
szöveg jellegénél fogva a produkció inkább felnőtteknek szólt, de a stílusa a
gyerekek számára is hozzáférhető volt. Véleményem szerint a kiemelkedő
alkotásokat az jellemzi, hogy nem két-három ember, nem egy elit-réteg számára
készülnek, hanem korosztálytól és képzettségtől függetlenül mindenki
megtalálhatja bennük, ami számára érdekes. Minél nyitottabb ilyen értelemben
egy előadás, annál értékesebb. A jazz is olyan, hogy a tizenévesektől egészen
az idősekig bárki számára élvezhető tud lenni. Az egyetlen feltétel a nyitott
lélek. A vihar számomra mindenképp
nagy élmény volt, életem egy igen fontos eseménye.
- Volt-e folytatása színházi tevékenységének?
- 1994-ben Kazantzakisz Melissa című darabját vitte színre a friss diplomás Nona Ciobanu a
bukaresti Bulandra Színházban. A főszerepet Victor Rebengiuc játszotta,
szerepelt benne Dragoş Păslaru
is. Ebben az előadásban is élőben zenéltem - ez tulajdonképpen mindhárom
színházi munkámban így volt. De nem én ragaszkodtam hozzá, hanem a rendezők
eleve ezért hívtak meg az előadásukba. Négy évvel később szintén Nona
Ciobanuval dolgoztam, ezúttal Vlad Zografi Orgazmus
című darabján, amely egy pszichiátriai klinikán játszódik. A három szerepet
a rendezőnő három különböző művészeti ág képviselőjére, egy színészre, egy
táncosra és egy zenészre bízta. Egy orvost játszottam benne, aki két beutalt
nőt gyógyít, de nem feltétlenül az orvoslás bevett módszereivel, hanem a
lélekre hatva, például zene-terápiával. Fából készült furulyákon, ütős
hangszereken, mindenféle egzotikus hangszeren játszottam a két nőt is bevonva a
zenélésbe - a történet szerint így sikerül meggyógyítani őket.
- Miért nem volt további folytatása a színházi
munkáinak? Nem hívták, vagy nem akarta elfogadni a meghívásokat?
- Be kell
vallanom, hogy lett volna még alkalmam, de nem volt kedvem. Kovács Ildikó és
Nona Ciobanu személyében két végletet tapasztaltam meg. Együttműködésünk idején
Nona Ciobanu a pályája kezdetén volt, abban a fázisban, amikor egy művészben a
tenni akarás, a szenvedély, a színház szeretete erősebb, mint a tapasztalat.
Nekem ellenben volt szerencsém azelőtt a nagytudású Kovács Ildikóval dolgozni.
Mindhárom színházi munkám igen érdekes és hasznos volt nekem mint zenésznek.
Megtudtam például, hogyan lehet hangszerként használni az embert, zenélni
rajta. Beleláttam a színház művészeteket egyesítő világába, hiszen egy előadás
zenei, képzőművészeti, mozgáselemeket is használ. Számomra ennek kiemelkedő a
jelentősége, mert pályám kezdetétől fogva magam is állandóan használom más
művészetek elemeit, amikor zenélek, beleértve a színházat is. Mégis, amennyire
jó élmény volt a három színházi munka, annyira meg is győződtem arról, hogy ez
nem nekem való. Belülről ismertem meg a színház világát és a színházi
embereket, hiszen nem úgy dolgoztam, mint a színházi zeneszerzők általában,
akik megírják a zenét, leadják a hangfelvételt, majd megnézik a bemutatót. És
úgy láttam, hogy ez a világ túl tarka,
túl kemény. Persze nem kizárt, hogy valamikor mégiscsak elfogadok egy
meghívást.
Iodi Renáta
Árnylét
Tamási Áron: Boldog nyárfalevél
 | | Boldog Nyárfalevél - Pál-Ferenczi Gyöngyi, Mátray László |
Bizalom, szeretet, szeretet, bizalom - ezt a
mágikus kört írja le az előadás. Vannak dolgok, érzelmek, melyeket nem lehet
megfogalmazni szavakkal, beszédesebb egy gesztus, egy dallam, néhány lépés, a
hang remegése, vagy a mozdulatlanság.
Szépen felépített, erősen megteremtett világot
láthatunk magunk előtt, amelyben mindennek rendeltetése van. A díszlet
különböző méretű fonott kosarakból áll, melyek könnyen alakíthatóvá teszik a
teret, és számos játékra adnak lehetőséget, egyben a vidéki hangulatot is
megteremtik. A teret egy függöny választja szét két részre. Az előtérben
játszódik a cselekmény, egy stilizált, funkcionális díszletben, amely újra és
újra átrendeződik, mégis mindvégig ugyanazt a helyszínt jelöli, a falu
jegyzőjének házát. Néha a függöny szétnyílik, ilyenkor egy másik világ jelenik meg.
A reális világtól elemelt, rituális tér, melyben látomások, jelenések tűnnek
fel. Az előadás sokszor használ ellenfényt, mely a szereplőknek csak a
körvonalait és mozgó árnyalakjukat engedi látni. A fényhatás erősíti az alakok
árnylétét.
A mindennapi életet is felbonthatjuk
hasonlóképp: kézzelfogható valóságra, melyet az ember érzékeivel tapasztal, és
egy olyan szellemvilágra, mely átitatja létünket, láthatatlanul összefonódik a
valóságos létünkkel. Lehet ez kultúránk és hagyományaink szövevénye, mely
szellemként csempészi be magát életünk apró zugaiba, átitatva azt sajátos
ízével. Vagy az az erő, mely mindent irányít, akár hiszünk benne, akár nem,
nevezzük bárhogyan is. Sokféleképpen értelmezhetjük ezt a teret, melyben
mintegy látomásként jelenik meg az előadás legelején két katona alakja, és ott
marad a légkörben megfejtetlenül, némán.
A kakasmotívum utalhat a kéjvágyra, hisz a
kakasnak sosem elég egy tyúk, ugyanakkor a gőg, a férfiúi büszkeség jelképe is,
amely falként vonja körül a férfiembert. Jelképesen mutatkozik meg, a bűvös
hármas szám jegyében, három, kakasszerű maszkot viselő alak és három, fehér szoknyás,
fonott kosaras, tenyeres-talpas nő, egy párzási rituálé.
Falusi, pirospozsgás, pálinkás, május elsejei
reggelen toppanunk be a falu jegyzőjének házába, abban is a felesége
hálószobájába, együtt a púpos kántorral. Pálffy Tibor már megjelenésével
sugallja a karakter lényegét: a görnyedtség általában kapzsiságot jelent, ez
esetben nem a pénzéhség, hanem a sóvár kéjvágy, az alattomos számítás
kifejezése jelenik meg benne. Alaposan átgondolt, a legutolsó szemrebbenésig
kidolgozott alakítást láthatunk.
Vaska Gellért, a jegyző öt éve távol van,
elvitték katonának a háborúba, a felesége (Pál-Ferenczi Gyöngyi) nagyon szép és
fiatal, minden férfi szem megakad rajta. Az asszony szereti a férjét, meg nem
csalja. A kántor öt éve minden születésnapján és névnapján felköszönti, öt éve
sompolyog utána, a szerelméért ágáll. Szép játékban jeleníti meg vágyát a zöld
lombos ág, mely kezei közt újra meg újra átlényegül. Hol remegő előfutár egy
férfi kézfej dalos szorításában, hol szenvedélyes ölelésben rezzen össze, hol
meg az ágyra fektetett, cirógatott mása a szerelemnek.
Kláris rég nem kapott hírt férjéről, nem tudja,
él-e még egyáltalán. De minden szemvillanásán látszik, hogy a szerelem parazsa
nem aludt ki benne. Hangulatfestő jeleneteknek, rezdüléseknek vagyunk tanúi,
melyekben Barkával (Fekete Mária), a cserfes, csicsergő, bohókás szolgálólánnyal
beszélget. Mások előtt játssza a jó háziasszonyt, a bűbájos, határozott és okos
nőt. De mikor Barkával beszélget, akkor önmaga lehet, ezekben a pillanatokban
nyílik meg leginkább, és hangja is megszelídül.
A háborúból visszatérő férj (Mátray László)
retteg, hogy felesége nem maradt hű hozzá. A bőre alá akar látni, a nő szívének
legmélyére. Előfutárnak küldi bajtársát (Nagy Alfréd). Kupás Tódor Gellért
ellenpontjaként jelenik meg, ő feltétlen bizalomra biztatja. De az emberi természet
már csak ilyen, azt hiszi el, amiről maga is meggyőződhet. A vak hit ritka
kiváltság. Tódornak megtetszik Barka, és viszont. Az előadásban ez a szál is
szépen ki van építve, párhuzamosan, de nem a háttérben maradva apránként
fejlődik egy boldog egymásratalálás felé.
A férj álruhában, szerzetesként tér vissza
feleségéhez. Gyönyörűszép pillanat, mikor a nő mögött megjelenik a csuhás alak
kitárt karokkal, és remegve ölelné magához rég nem látott szerelmét. Önmagával
küzd, ezt sugározza minden néma rezdülése, ökölbeszorított keze, kíntól
eltorzult arca. A csuhás Gellért gyónásra ösztönzi feleségét. Tudni akarja
bűneit. Bűneink azok, amik megölik szeretteinket. De a hűséges szerelem életben
tartja és visszahozza őket, bárhol is legyenek, bármilyen messzeségben. A nő aprólékos
részletességgel gyónja meg vétkeit, így kiderül, hogy ember, tehát vétkezett. Megkísértették
álmok, vágyak, ábrándok és felbukkanó férfiak, de hű maradt férjéhez. A férj
még egy próbának veti alá feleségét, maga kísérti meg, csuhában. Ő sem ér el
azonnali sikert, azonban estére találkozót beszélnek meg, a nő visszavárja a férfit.
Este a szerzetes korábban jelenik meg, mint
ahogy Kláris várta volna. Az árulás szelét érezzük, az erőszak szagával
átitatva. A csuhás alak nekiesik a nőnek, az lekapja az arcot takaró csuklyát, és
dermedten ismer rá a kántorra, aki azon nyomban el is menekül. A dermedt
légkört feloldja a férj érkezése. Saját ruhájában jelenik meg, nem baka ruhában.
Azt akarta, úgy térjen vissza, mintha el sem ment volna. Milyen édes az
egymásratalálás, és milyen keserű, mikor kiderül, a szeretett férj kételkedett
és próbára tett, lemeztelenítette lelkét. Elvette tőle a viszontlátás édes ízét.
Mert az az öt év nem tűnt el nyomtalanul. Férje igenis elment, és katona volt,
ő pedig megmaradt hűséges feleségének. És szerette volna saját kezével levetni szerelméről
a katonalétet, lemosni a múlt porát, és újra mint férjét csókolni.
Adorján Beáta
Kiengedik a gőzt
Nell Dunn: Gőzben
 | | Gőzben - Tóth Tünde |
Szól a zene, amikor bemegyünk a nézőtérre.
Kíváncsiságunk beleütközik egy nagy, tejüveg falba, amely jócskán akadályozza,
hogy belássunk a játéktérbe. Ez lenne a gőz, ezen keresztül látjuk a fürdőt. Mögötte
homályosan, de körvonalazódik egy-két magas ágy, asztal, székek. Mi, nézők ki
vagyunk zárva a játékból, csak kukkolhatjuk, mi történik odabent. A
későbbiekben fal nélkül is csak külső megfigyelők maradunk.
Megjelenik az első szereplő, Violet (Fábián
Enikő). Egyelőre csak a „gőzön" keresztül látni őt, amint ide-oda járkál a
térben, letesz egy kosarat az asztalra, majd a hangját hallani, ahogy
felháborodva beszél Billel (Meleg Vilmos), a karbantartóval. A zuhany nem
működik, és ezért a férfiakat hibáztatja. Még nem látjuk a nőt, de hangja már
sok mindent elárul róla: vezető, szervező egyéniség. Bill az egyetlen férfi,
akinek bejárása van ebbe a női világba, de csak segít nekik, elvégzi a
„férfimunkát". Nem nyerhet mélyebb betekintést a nők életébe, problémáiba.
Amikor Violet végre felnyitja az áttetsző fal
felső részét, látjuk is, ahogy előkészíti a fürdőt: tiszta lepedőt és törölközőt
tesz az ágyakra. Josie vetkőzik, készül a gőzbe. Ide toppannak be egyenként a
fürdő többi vendégei. Otthonosan mozognak ebben a térben, és lassan ki is derül,
hogy egy kivételével mindegyik törzsvendég: egy szexmániákus, elragadó fiatal
hölgy, egy anya a retardáltnak tűnő lányával, és egy már középkorú egyetemista
nő.
Dawn (Tóth Tünde) „Meadow mama" (Csíky
Ibolya) koravén leánya. Valamilyen lelki problémával küzd, melyet anyja nem
segít felszínre hozni, sőt, inkább eltussolja azt. Otthon szegényes körülmények
között élnek, ezért minden szerdán eljárnak a fürdőbe melegedni, gőzfürdőzni és
társalogni, de Meadow mama még itt sem engedi szabadon leányát, állandóan
parancsolgat neki. Dawnnak szinte kiegészítő eleme egy műanyag hajasbaba. A szeretethiány,
melyet Dawn-nál a babával való játék, a hozzábújás pótol, a későbbiekben a többi
szereplőnél is felszínre kerül. Abból is kiderül ez, ahogy Mrs.Meadowt mindenki
mamának szólítja, mintha ezek a pár órára, szabad választásból összezárt nők
egy család lennének. Csíky Ibolya és Tóth Tünde nagyszerű és hiteles párost
alakít.
Josie (Fodor Réka) tipikus szőke „bombázó". Már
akkor megjelenik, mikor az áttetsző felső ablakokat még nem támasztották ki. Ő az
első fürdővendég. Csacsogó, nagyon érzéki nő. Nyitott mindenre, de főleg arra, ami
a nemiséggel kapcsolatos. Lételeme a pénz, és amiért sok mindent képes
megtenni. Behódolása ellenére ott bújkál benne a szégyenérzet, tudja mit tesz,
érzi annak súlyát és helytelenségét, de felvállalja magát: ő ilyen. Szereti és
élvezi az életet, csak éppen nincs kivel: vannak futó kapcsolatai, de nincs
igazi társa. Hiába vág fel kalandjaival, amikor magányosságról beszélnek körülötte,
elérzékenyül. Ő is biztonságot nyújtó otthonról, megértő társról, harmonikus
családról és családiasságról álmodozik. Fodor Réka Josie-ja hamar a néző
szívébe lopja magát, és megmutatja az általa alakított figura érzékenységét,
emberi esendőségét.
Az újonnan érkező vendég Nancy (Kovács Enikő) először
jön a fürdőbe. Parókával és kifestve jelenik meg. Barátnőjére, Jane-re (Firtos
Edit) vár, és közben az Elle magazint olvassa. Fokozatosan feloldódik ebben a
környezetben, mígnem vallomást tesz Jane-nek vágyairól. Mintha kibontakozóban
lenne a két nő között valami, igazi barátság, talán szerelem. Jane viselkedésén
érezni, hogy ő nem először jön ide, otthon érzi magát a fürdőben, magabiztos
nő. De az előadás előrehaladtával a színészi jelenléte mintha veszítene
intenzitásából.
A középen elhelyezett asztal mellett mintha
mindenki meggyónná, megosztaná problémáit a többiekkel. Kiengedik a gőzt. A
kezdeti kis pletykák igaz vallomásokká alakulnak: egyikük élete sincsen rendben,
mindegyikük magányos, társra, megértésre, főleg szeretetre vágyik. A
fürdővilágban mindenki többé-kevésbe barátnője a másiknak, vagy anya-lánya
szerepeket töltenek be egymás életében, a valódi konfliktushelyzetek
hiányoznak. A színészi alakításoknak köszönhetően szépen kirajzolódnak és
tisztává válnak a szereplők jellemei, a közöttük fennálló és kialakuló
viszonyok.
Az előadásban két női páros és két egyedülálló,
talpraesett nő élete kap nagy hangsúlyt: a már említett Meadow mama és Dawn,
valamint Nancy és Jane, akik önálló nők, mindkettő vezető egyéniség. Amikor
megtudják, hogy a fürdőt be akarják zárni a hatóságok, együttesen „lázadnak"
fel a határozat ellen.
A nagyváradi előadás annyira realista, hogy
nemcsak a víz csobogását hallhatjuk benne, hanem a hátsó kabinból kiáradó gőz
egy idő után minket is körülvesz. A térben elhelyezett tükrök a fürdő
tartozékai, ugyanakkor önreflexióra késztetik a szereplőket, akik lépten-nyomon
saját képmásukkal néznek szembe.
Fürdő, gőz, tükrök. Megtisztulás. Itt átmelegíthetik
a nők testüket, lelküket. Egyik szereplő kifejezésével élve, „a test savaitól
való megszabadulás" révén az újjászületés tere lehetne ez a fürdő. Menedékhely,
kis sziget a hétköznapi gondok tengerén, ahol az ember kifújhatja magát,
levetkőzheti szerepeit és önmaga lehet, ahol nem kell senkinek megfelelnie. Ezért
harcolnak bezárása ellen harcolnak a nők, akik épp itt találták meg maguknak a
menedéket, de könnyűszerrel megtalálhatták volna valahol máshol is. Főként
Nancy, Jane és Josie esetére gondolok, akiknek játékából hiányzik a motiváció,
mely éreztethette, magyarázta volna, miért annyira fontos számukra ez a hely.
Vargyas Márta
Elfelejtett viszonyok
Goethe: Stella
 | | Stella - Barabási Hajnalka |
Megismerünk két nőt, akikről kiderül, hogy
ugyanabba a férfiba szerelmesek, ugyanaz a férfi hagyta el őket, ugyanazt a
férfit várják vissza. A férfi egyiküknek férje volt, és leányának apja, a másiknak
szeretője. Megjelenik a keresett úr. Mindkét nő azonnal visszafogadná, de a férfi
nem tud választani közöttük. Egyetlen kiút a halál.
A Marosvásárhelyi
Színművészeti Egyetem végzős hallgatóinak vizsgaelőadása, a Stella tele van rendezői következetlenséggel
- mert mielőtt a színészi munkát vizsgálnánk, meg kell néznünk, hogy annak mibe
is kellene beágyazódnia.
A földre szórt kavicsok
egy terecskét idéznek. Kétoldalt két nagyobb díszletelem látható. Balra kisméretű
színpad áll, de nem értjük, hogy miért. Csupán egyszer használják színpadként: amikor
az angyalszárnyat viselő fehér ruhás kislányok kara énekel. A kórus nem viszi
előre a történetet, egyszerű szimbolikus funkciót tölt be: ellenpontja az
előadás elején megjelenő kacér parasztlányoknak. E két lánycsapatot a rendező
(Anca Bradu) mintha tisztátalan és tiszta szembeállítására használná. Stella
karakterének kidomborításában is segédkezik az „angyalka-kórus": láthatjuk,
ahogy ezt a „Lady Di"-t imádják a gyerekek és az apácák. De szükségtelen ennyiszer
ragozni jelenlétükkel az angyalszárnyon érkező rajongást, főleg, hogy Stella
jótékonyságát ezelőtt is milliószor hangoztatták a szereplők. Ebben a jelenetben
a vaku is többször villan. Stella pózol a gyerekekkel és az apácákkal. A bárónő
humanizmusának görcsös megörökítése.
Jobboldalt több részből
álló, hosszú asztal, mely a színpad eleje felé lejt. Mellette padok. Ez a
fogadó. Ezek a díszletelemek is kihasználatlanok maradtak. Túl hosszú az asztal
a legfeljebb hármasával leülő
szereplőknek. A színész eltörpül a környezetében. Miért van szükség ilyen
hosszú asztalra? Csupán azért, hogy az „angyalka-kórus" és kísérőik, az apácák
leülhessenek néhány végtelennek tűnő üres percre tejet inni és kalácsot enni?! A
hátsó fal közepén fekete ajtó, ez vezet Stella kastélyába. Mellette balról egy
emelvényen rádióhoz hasonló szerkezet. Először úgy szólal meg, hogy bekapcsolják,
később pedig csak úgy magától beindul. Ha a néző agyában megszületett a
konvenció arra, hogy a német tánczene bekapcsolásra szólal meg, a klasszikus zene
pedig feszültségfokozó funkciót tölt be, akkor ezt következetesen kell
végigvinni, különben összezavarja a közönséget.
Ugyanezt teszik a ki
nem bontott szituációk is. A történet megadja a helyzetek nagy részét, ezek azonban
úgy vannak felejtve. Megérkezik Fernando (Pál Hunor), találkozik Cecilie-vel,
elhagyott feleségével (Szilágyi Ágota), és úgy beszélgetnek, mintha nem
ismernék fel egymást, holott a játék szintjén megtörténik a kontaktus. Egyszerre
csak felvezetés vagy árnyalás nélkül csókolózni és vetkőzni kezdenek. Ugyanez
történik Fernando és Stella (Barabási Hajnalka) találkozásnál.
Zűrzavar uralkodik a
viszonyokban. Nem derül ki, hogy milyen a kapcsolat apa és lánya között. A lány
(Porzsolt Erzsébet) eleinte kacérkodik az apjával. Ebben a helyzetben sokkal
idősebbnek tűnik, mint azelőtt, vagy azután bármikor. A nézőnek fogalma sincs,
hogy hány éves lehet ez a lány. Ahogy arról sincs, hogy milyen ember Fernando. Jellemének
kibontatlansága miatt a figura úgy változik, ahogy a történet szele fújja. Ez
nem teszi lehetővé, hogy megismerjük, hogy megértsük vagy elítéljük a két nővel
szemben elkövetett tettei miatt. Ez gyakori probléma az előadásban: egyes
színészek csak a létező történetvázat játsszák, túlzó lélektani játékstílusban.
Ilyen Barabási Hajnalka Stella szerepében: mesterkélt és következetlen. Előfordul
az is, hogy a tiszttartó (Keresztesi Péter) arcára tesz megjegyzést anélkül,
hogy ránézett volna egyáltalán.
Szép ellenpélda
Szilágyi Ágota játéka. Kis, finom gesztusokkal dolgozik, így képes magával
vinni a nézőt, fel tudja építeni az anya jellemét és reakcióit az egyes
helyzetekben. Talán egyetlen mesterkélt pillanata van: amikor egy jelenetben a
szoknyáját gyűrögeti idegességében.
Szépen kidolgozott
reakciókat látunk Jakab Orsolyától is a kis Annchen szerepében. Tisztán felismerhető,
hogy félti Stellát.
Stella őrjöngése
közben gyakran állnak szörnyülködők a háttérben. Közülük az egyik
legszembetűnőbb a fogadósnőt alakító Márton Réka, kinek játéka, mimikája a
háttérből is jól látható. Így felismerhetőek a többi szereplőhöz fűződő
viszonyai.
Az előadás utolsó
harmada egyszerre lélektanra és biomechanikára is épülő játékstílusba csap át.
A két nő gyönyörűnek induló képekben kezd kétszeresen is kivetkőzni magából.
Lassan lefejtik magukról a fátyolvékonyságú fehér ruhadarabokat. Felsőtestük
lassan meztelenné válik. Végignézzük a két színésznő szenvedését, hogy
szerepben is maradjanak, és meg is tudják teremteni a meztelen képeket. Lássuk
be, ha egy színész nem akar meztelenkedni, helyesebb másként megoldani a
jelenetet. Nem éri meg csak azért meghagyni, mert jó gondolat vagy szép kép
lenne, ha létrejönne.
Válogatta: Bonczidai Éva
Ha nem, akkor tévét néz
Utcai körkérdés a Kollokviumról
A
Kollokviumról faggattuk az embereket. Volt, akit a munkahelyén, volt, akit az
utcán, volt, akit a színházban kérdeztünk arról, hogy érdekesnek vagy fontosnak
tartja-e ezt a színházi találkozót, és örül-e annak, hogy Gyergyószentmiklós a
rendezvény színhelye.
X. Y. (könyvtárosnő): Hallottunk róla a
tévéből, a rádióból és az ismerőseimtől is, akik bejártak az előadásokra.
Mondták, hogy teltház volt mindig, és jók voltak az előadások. Sajnos mi nem
tudtunk elmenni egyikre sem, mert nem volt rá lehetőségünk. Nem anyagi, hanem
más körülmények miatt.
K. E. (tanárnő): A két évvel ezelőtti
Kollokviumon is részt vettem. Nagyon örülök, hogy városunk egy ilyen
színvonalas rendezvénynek ad helyet. Magyartanárnő vagyok, a darabok többségét
ismerem, izgalmas felfedezni a rendezői újításokat, és hogy milyen konvenció
szerint működik az előadás. Szeretném, ha gyakrabban lennének ilyen jellegű
fesztiválok városunkban.
X. Y. (számítástechnikus): Én sajnos egy
előadást sem tudtam megnézni. Nem volt időm elmenni, pedig meghívóm is volt.
Nagyon elfoglalt vagyok.
P. S. (nyugdíjas): Szinte minden este itt
vagyunk a feleségemmel. Jó alkalom kimozdulni otthonról, ilyenkor mindig
sétálunk, s hazafelé beszélgetünk a látottakról. Sajnos nem minden előadás
tetszett. Gyakran nehezen követhetőek, de nem gondolom, hogy velünk, nézőkkel
volna baj. Szeretem a fiatalokat, azt is, ha egy előadás merész, meg
lendületes, de azt éreztem, hogy a merészség kimerül öncélú vagánykodásban,
elrugaszkodott, de nem végiggondolt előadások ezek. Legjobban a Boldog
nyárfalevél tetszett. Volt benne lendület, meg fiatalosság, de mégis rólunk
tudott szólni. Több előadás kapcsolódott a háborúhoz. Ez valahol jó, de mintha
nem tudnák, hogyan közelítsék meg a témát. Ebben is a Nyárfalevél volt a
legemberibb.
Cs. B. (keramikus): Nem vagyok
gyergyószentmiklósi, Csomafalváról járok be előadásokat nézni. Nagyon örülök
ennek a fesztiválnak.
Cs. T. (egyetemista): Kolozsváron láttam
játszani Maia Morgensternt, csodálatos az a nő. Amikor megtudtam, hogy itthon,
a Kollokviumon is fellép, hazajöttem megnézni őt. Úgy volt, hogy már hétfőn
visszautazom Kolozsvárra, mert óráim lettek volna, de közben hallottam, hogy
Harry Tavitian is fellép, és végül maradtam. Minden este lejöttünk a
haverokkal. Hihetetlen volt tegnap este az Orient Express.
X. Y. (nyugdíjas): Én egy beteg ember vagyok.
Nem járok színházba. Régebb sem nagyon jártam. Nem tudom, mi az oka.
V. F. (nyugdíjas): Még nem voltam a Kollokvium
ideje alatt színházban. Most azért jöttem, hogy jegyet vegyek, mert legalább egyszer-kétszer
illik elmenni. Az unokám tizenegy éves, nézem, melyik találna neki, ami
megfelel az ő felfogásának, ami nem tragikus, hanem vicces. Holnap születésnapja
lesz, ezért hozom színházba. Ha az ember megveszi a jegyet előre, akkor el fog
jönni. Ha nem, akkor tévét néz, ezt néz, azt néz...
X. Y. (munkanélküli): Jó dolgokat hallottam az
előadásokról. Sajnos nem tudtam elmenni egyikre sem különböző elfoglaltságaim
miatt. Nagyon jól meg volt hirdetve, tehát aki akart, elment.
G. J. (közgazdász): Őszintén szólva nem vagyok
nagy színházjáró. A kisebbik lányom, Anna színésznő akar lenni. Ő ráncigált el
minden este előadásokra. Tulajdonképpen nagyon tetszett, kellemesen
meglepődtem. Kezdetben húzódoztam ugyan, meg vitáink is voltak a lányommal, nem
örültem annak, hogy a színészi pálya iránt érdeklődik, most meg valahogy üsse
kő. Próbálja ki magát a színpadon. Diákelőadásokban fellépett már, ott nekem is
tetszett. Javasoltam, hogy kérdezgesse meg a színészeket, vagy az itt lévő
színinövendékeket, hogy legyen fogalma arról, miről is szól igazából ez a
szakma, és hogy hol milyen a képzés. A Kollokvium jó lehetőség az ilyen
beszélgetésekre, és arra is jó, hogy több társulatot, több játékmódot is
megismerjen.
L. B. (háziasszony): Gyergyószentmiklósi
vagyok, nagyon szeretem a színházat, a tavaly előtti Kollokviumon mindent
megnéztem. Úgy vélem, akkor jobb előadások voltak. A diákelőadásokat sajnos nem
láttam, pedig nagyon érdekeltek volna.
B. I. (tanárnő): Nívósnak tűnik a fesztivál,
újszerű előadásokkal, újszerű rendezésekkel, új nevekkel találkoztam. Ritka
alkalom, hogy ennyi társulat egy helyen jelen legyen. Minél több előadást
szeretnék megnézni.
X. Y. (pincér): A fesztivál sokkal
megszervezettebbnek tűnt, mint a két évvel ezelőtti, és úgy gondolom, hogy a
következő ennél is jobbra sikerül majd. Nem láttam sok előadást, de amiken ott
voltam, azok tetszettek. Valamilyen szinten közöm van a színházhoz, ezért tudom
értékelni az előadásokat, és nem csak én, hanem a nagyközönség is, mert régebb
nagy hagyománya volt itt a színháznak. Gyergyószentmiklóson működött egy amatőr
színjátszócsapat, annak én is tagja voltam. Közülünk többen is választották a
színészi pályát. Ilyen például Nagy Alfréd, aki most Sepsiszentgyörgyön
színész.
N. Z. (egyetemista): Csíkszeredából vagyok,
idén veszek részt először a fesztiválon. Nagyon zavaró, hogy közvetlenül egymás
után kezdődnek az előadások, ahogy egy véget ér, már kell rohanni a másikra,
arra sincs idő, hogy végiggondoljuk őket, nemhogy beszélgessünk róluk. Ez,
gondolom, szervezési probléma.
X. Y. (elárusítónő): Hallottam róla, de nem
voltam. A tavaszi munka minden időt elvesz. Főleg, ha valakinek földje van.
Nemcsak az üzlet van, mellette még meg kell élni is.
Fotók: Molnár Cs. Attila
 |
